Elhunyt Voigt Vilmos néprajztudós

Vili elment.

Szemben sosem szólítottam így, noha tegeződtünk, de a tanítványi tisztelet e formalitása megmaradt. Nekem mindig a Tanár Úr maradt, pedig már diákkorunkban is, a háta mögött persze, viliztük, talán mert korban az ELTE BTK akkori Néprajzi Tanszékén a legközelebb állt hozzánk. Miközben rettegtünk tőle, halandó ember számára felfoghatatlanul széles körű tudása, szarkasztikus, olykor gyilkos humora miatt is. Aztán a rettegés idővel enyhült, noha egyik, már élemedett korúvá nemesült tanítványa, munkatársa jegyezte meg róla: Voigt tanár úr mellett az ember sosincs biztonságban. Hiába ment el, amíg élünk, bennünk mocorog majd: és ehhez itt, például, ha olvasná (de hát olvassa!) Voigt Vilmos mit szólna?

1940-ben született, Szegeden, de már az általános iskolát is Budapesten végezte, majd 1963-ban magyar nyelv- és irodalomból, valamint néprajzból szerzett diplomát az ELTE bölcsészkarán, ahol tovább folytatta pályafutását a Folklore Tanszéken: tanársegédként, adjunktusként, docensként, egyetemi tanárként, intézetvezetőként, végül professzor emeritusként. Nem egy vándormadár típus, több mint 60 évet húzott le ugyanazon a munkahelyen, miközben oktatott amerikai, ausztriai, észt, finn, jugoszláviai, németországi, romániai és szlovákiai egyetemeken. A folklorisztika, azon belül a mesekutatás és annak oktatása magyarországi megreformálója, a szemiotika nemzetközileg elismert szaktekintélye, a balti népek irodalmának akadémiai doktori fokozatot érő szinten ismerője, vallásetnológiai alapáttekintések szerzője, a folklór elméleti (esztétikai, strukturalista, szemiotikai stb.) megközelítési lehetőségeinek, bátran kimondhatjuk: klasszikusa. Könyvei, tanulmányai a világ számos nyelvén és helyén jelentek meg, miközben maga is a tucatnyit meghaladó számú nyelven olvasott, a magyar mellett szuverén módon adott elő németül, angolul, finnül, de egzotikusabb nyelvektől sem riadt vissza. 

Amikor egyik szlovák nyelvű könyvemet a budapesti Néprajzi Múzeumban bemutatta, a közönség (és jómagam) legnagyobb megrökönyödésére, mondandóját szlovákul kezdte, és csak mondta, mondta… Akár Esterházy Péter híres frankfurti beszédében a németek előtt magyarul, amíg a helyzet egyre inkább el nem kínosodott. Nem kért meg rá, amitől tartottam, hogy most akkor az egészet fordítsam le magyarra.

Tudományos munkássága mellett, aminek különböző szempontú elemzése, kontextusba helyezése leendő szakdolgozatok tucatjait generálhatja, pedagógiai tevékenysége beláthatatlan jelentőségű. Miközben nem egyszerű feladat, nem akármilyen (ha csak a nyelvi kompetenciákat is nézzük) felkészültséget igényel, akár „csak” szakdolgozati szinten, Voigt Vilmos szerteágazó érdeklődési körének bármely szeletkéjét elemezni! Tanítványait, akik közt szép számmal akadnak szlovákiai magyar szakemberek is, voltaképpen erre a feladatra is igyekezett felkészíteni. A következő anekdota nyilván túlzás (noha annak idején szentül hittük!), de a Tanár Úr elvárásait híven tükrözi. Minden vizsgaköteles tárgyhoz a bőséges kötelező olvasmány-jegyzéken túlmenően „áttekintésre kötelező” művek listáját is kiadta. Utóbbit nem kellett ától cettig elolvasni, de ismerni kellett, amit a vizsgán körmönfont keresztkérdésekkel ellenőrzött. Nos, ezekben a jegyzékekben a magyaron túlmenően teljes természetességgel szereplő angol, francia, német vagy orosz nyelvű olvasmányok mellett egyszer valami óizlandi nyelven kiadott forrásmunka is szerepelt. A néprajz szakosok különféle nyelvi szakpárosításokban végezték az egyetemet, tehát a világnyelvek a kölcsönös segítségnyújtás elve alapján különösebb gondot nem okoztak. No, de ki tanult óizlandiul? Néhány bátor emberből álló küldöttség menesztődött a tanár úr elejbe, félénk protestálás céljából. Tanár Úr, nyilván megjátszott csodálkozással, visszakérdezett: Hogyan? Maguk nem olvasnak ó-izlandiul? (Az esetet később tagadta, mindamellett habitusára nagyon is jellemző volt.)

Pedagógiai elve a vadászé volt: mindig a futó vad elé kell célozni. Magyarán: erejét egy picit (de csak egy picit) meghaladó feladat elé kell állítani a hallgatót, az viszi előbbre. 

Sokat tanultunk Tőle. 

De nem eleget.

A budapesti Duna part Piarista közzé visszakeresztelt Pesti Barnabás utcájából munkahelye idővel átkerült az ELTE BTK Múzeum körúti épületébe, majd a Tarcali utcába… s most az égi íróasztal mellé. Elképzelem, amint találkoznak régi barátjával, Vajda Lászlóval, aki fölteszi neki a nagyon-nem-szeretem kérdést: És te, Vili, min dolgozol éppen? Lacikám, mikor kérdeztelek én téged, hogy min dolgozol? 

Nem szeretett arról beszélni, amivel éppen foglalkozott. Csinálta. Aztán egyszercsak szembesültünk az eredménnyel.

És most, nem váratlanul, de mégis hirtelen, távozásának tényével találjuk szemben magunkat. De hiszen nem is ment nagyon messzire. Most is érzem ujjaimon figyelő tekintetét.

Liszka József