Megtörtént! Halál a nyelven

Valahol a festői Közép-Szlovákiában történt. 

A diszpécserközpont kiszállásra küld. Ülök a mentőautóban és gyönyörködöm a hegyek gyönyörű panorámájában, amit a lenyugvó nap színesre fest. 

Megállunk és bemegyünk a kellemes házba, ahol egy idős asszony fogad és nagyon jajgat. Hozzálépek, megfogom a kezét (pulzus rendszeres), megnézem a szemét, és megszólítom: 

„Néni, mi történt, hogy ilyen keservesen sír?” 

„Jaj, doktor úr” – mondja és ismét sírni kezd. „Úgy érzem, nem érem meg a reggelt.” 

Tetőtől talpig kivizsgáljuk. 

A vérnyomás ismételten normális, légzése tiszta, neuromotorika normális, EKG friss ischémiás változások nélkül, lába nem dagadt. Minden normális, nem találok rajta semmi kórosat. Bármennyire is meg akarjuk őt nyugtatni, csak hajtja a magáét, hogy „reggelre meghal”. 

Ismét megnézem a szemét és megkérem, öltse ki a nyelvét. A néni megteszi, és én alaposan szemügyre veszem. 

A mentősök feszülten figyelik, mi következik. Megsimogatom a néni vállát, és komoly arccal ezt mondom neki: 

„Néni, minden rendben van. Nincs halál a nyelvén.” 

„Komolyan nincs?” – kérdezi, és hallom a hangján, hogy megkönnyebbült. „Akkor nem halok meg?” 

„Néni, ma biztosan nem. Nyugodtan mehet aludni.” 

„Jaj, nagyon megnyugtatott. Köszönöm, ezt akartam hallani.” Felugrik a fotelból, kifut a kamrába egy üveg mézért, hogy megédesítse az utunkat hazafelé.