Édes Janka, drága Bukfenc, hülye kutyák

A 90. életévét pár hete betöltő biokémikust, etológust, egyetemi tanárt, az MTA rendes tagját ezúttal is a Kikötő háziura, Bödők Gergely történész faggatta múltról és jövőről. Arról, mi tett minket emberré, hogyan változott meg az, ahogyan a kutyákról gondolkodunk, és számos társadalmi-gazdasági problémáról is. Újra a hamarosan lifttel felszerelt Selye János Gimnáziumban.

Hat éve már beszélgettek, és újra felmerült a kérdés: mire a legbüszkébb? Még mindig arra, hogy ember, noha szörnyűséges fajhoz tartozik. Egy elképzelt, beszélő közösséghez, melynek elképesztő kreativitása vagyon. És micsoda történelme! Át kellett rágnunk magunkat vagy hatmillió éven, míg el nem értünk 1400 köbcentiméternyi szürkeállományig. Azzal aztán jöhetet kultúra, fegyver és vadászat... Minden, ami ezek következménye.

Termékeny, szerteágazó munkássága mellett a kudarcairól is mesélt. Kedélyesen. Azokból tanulta a legtöbbet. A szakmaiakból. Az ember és a tudós egyébként is két külön kategória. Az utóbbiak „néha tévednek, sokszor mellébeszélnek”. És csupán a hiedelmek szövevényes hálójában vergődnek.

A társalgásban az sem okozott törést, hogy kikérte magának a tematikát! Beszélgetésre készült, tudományos tárgykörök vitatására, nem holmi lélekbúvárkodásra. Bödők jó érzékkel – és gyorsan – váltott csapásirányt, mire a számos társadalmi és tudományos elismeréssel (például Széchenyi-díjjal) jutalmazott biológus imigyen reagált: „Köszönöm, ez már engem is érdekel!” Hallatlan humorézékével akár biokomikus (sic!) is lehetne.

Az sem zavarta, hogy a lebilincselő magánmonológját olykor-olykor kíváncsi kérdések szabdalták. Azokra is megfelelt, ám előbb megjegyezte: „Ott hagytuk abba...” Nem kerülhette ki az „emberarcú állatok” kérdéskörét sem, noha ő ilyen megfogalmazással sosem élt. Ugyanakkor a továbbiakban nagyon szívesen használná azt. A kutyák, e szőrös gyerekek kapcsán kész kultúrtörténethez lehetett szerencsénk. Az 1072 tárgyat felismerő csodaebtől kezdve a vakkantással provokáló Bukfencen át a hülye kutyákat vonyíttató Jankáig. Ők már meg tudják különböztetni az igét a főnévtől. Mindössze 50 grammnyi aggyal. Mire lesznek képesek 50 év múlva, megszólalnak? A kreatív kutató szerint nem kizárt, csupán genetika kérdése.

Előkerült néhány új elmélet is, melyeket a szakmában még nem ismertek (el), s mintha csak egy tanszéki világkísérlet alanyaivá váltunk volna, farkasokkal „pásztorkodtunk”, dingókkal bújtunk össze, majd az is megelevenedett előttünk, amint Pavlov négylábúi megnyalják a metronómot, hálájuk jeléül. Nem feledkezett meg drága barátairól, a majmokról sem, velük érkeztünk meg az emberhez vezető, végső úthoz. Ecce Homo... A legfrissebb kutatási eredményekkel, a tőle megszokott sokrétű és izgalmas szemlélettel reflektált a jelenkori problémákra. Tudományos igénnyel, valamiféle végső tisztázással tanított minket. Bölcs irányt mutatott, kíváncsiságának története pedig igazi közösségi élménnyé formálódott.

A házigazda bátorította az egybegyűlteket, éljenek a lehetőségekkel: vásároljanak könyveket, dedikáltassák azokat. És vigyék jó hírüket! Megfogadtuk, megragadtuk az alkalmat, és egy már-már vég nélküli sorban találtuk magunkat... Csak remélni merjük, hogy a következő, nyári szünet előtti utolsó alkalmak is ígérnek ennyi izgalmat: jövő héten Bagdy Emőke klinikai szakpszichológussal, majd Ablonczy Balázs történésszel találkozhatunk. Ahogy' a legutóbbi vendég fogalmazott: becsüljük, élvezzük, amíg vannak!

Kaszás Dávid