4. fejezet, melyben Benőke mekele táborba megy a pusztába

2. rész Vigyázat, kistesó!

Folytatódik a mese és a kétnyelvű kaland

7. fejezet: Anya kalandjai Baricskaországban

Nem kívánok e világi hiábavalóságokat az Úrtól, mert a gazdagság, haszon és dicsőség pillanatnyi örömöt gyújt csak az ember szívében, én pedig azt akarom, hogy a szívem múlhatatlan öröm lángjával lobogjon. Nem kívánom tőle, hogy mulandó boldogsággal és gyönyörrel töltsön el, mert engem az ő életének kútfejéhez vezetnek lépteim, ott csillapíttatik majd az én szomjúságom és éhem.

A tábla már két évtizede ott van a homlokzaton. Még Ján Slota polgármestersége idején került föl, a polgármester hathatós közreműködésével. Hírül adja, hogy „dr. Jozef Tiso” ennek az épületnek az erkélyéről hirdette ki 1938-ban Szlovákföld autonómiáját.

Újabb hozzászólás Sztakó Zsolt oktatásügyünkkel kapcsolatos vitaindító írásához, melyben felveti a kérdést, a mai gyerekek tiszteletlenek-e, vagy tényleg annyira felhígult a szakma, hogy egyre többen vannak, akik ezt a hivatást nem szívvel-lélekkel végzik, maguk is csak pár tananyaggal járnak a diákjaik előtt, és a gyereket is csak zavaró körülménynek tekintik.

A próbán ülök. A lányom életében először játszik zenekarral. Nem tudom, ki izgul jobban, én vagy ő. A második tétellel kezdünk, mondja a karmester. A vonók felemelkednek, előjáték, majd belép Ajna. Karcsú, légies hang a vonósok fölött. Nekem meg könnyes lesz a szemem rögtön. Ilyen lehet a mennyország – gondolom magamban. Amikor már nem tükör által homályosan, hanem színről színre lát, vagyis hall az ember. Hét év zongorakíséretes, iskolás koncertjei után ez a hangzás valami egészen rendkívüli.

Meghívást kaptam, immár másodszor. Az érsekújvári Pázmány Péter Gimnázium kedves igazgatónője hívott meg, hogy beszélgessek a diákokkal identitásról, kétnyelvűségről, magyar–szlovák összefüggésekről, vagyis mindarról, amiben élek. Szívesen mentem, három éve is, most is. Egy ilyen meghíváskor ugyan mindig van bennem egy kis félsz – leszek én elég érdekes nekik? Másrészt viszont nagyon szeretek fiatalokkal beszélgetni, szeretem a provokatív kérdéseiket is.

Ettől a kérdéstől mindig égnek áll a hajam. Meglehetősen gyakran találkozom vele. Bármilyen nyomtatványt hoz haza valamelyik gyerek az iskolából, szinte biztos lehetek benne, hogy ez a rubrika is szerepel rajta. Ott díszeleg a gyerekek bizonyítványában is. Emlékeim szerint Magyarországon a hivatalos iratokban nem firtatják lépten-nyomon az ember nemzetiségét, ezért ideköltözésemkor ez eléggé szokatlan volt nekem.

Ezüstös jégréteg alatt áramló patak, vigyázz, mondják a felnőttek, nehogy belecsússz. Templom a patak partján, sok hó, hegyek, faházak. Átkelünk a befagyott vízen, lábam alatt recseg a jég, alatta színes kövek. Jéghideg télszag keveredik a házak füstjével. Nagyon sokáig megyünk, nehéz a síléc, cipelni kell. Esténként a meleg szálláson teát iszunk. A helyiek beszéde idegen, de kedves a fülemnek.

Mindig ez van. A többiek vízpartra akarnak menni. Én meg hegyekbe. Vagy valami érdekes helyre, ahol régi emlékek vannak. – Anya, te minden régi vacakért túlságosan lelkesedsz! – intéznek el rendszerint a gyerekeim.