Látom, hogy valami baj van. A szemeden látszik a szomorúság. Ilyenkor vagy a legszebb. Nem akarlak zavarni, ha egyedül szeretnél lenni, de ha gondolod, szívesen segítek – kopog be a szobámba B., az egyik beteg. Nem először érzi meg, hogy éppen hatalmába kerített a fájdalom. Hihetetlenül érzékeny, empatikus, férfiben még nem nagyon találkoztam ilyennel.

Fogja fel úgy, hogy önismereti kurzuson vesz részt – mondta a telefonba a doktornő, amikor szörnyülködni kezdtem. Minimum hat hét? De hát én ennyi időre nem tűnhetek el otthonról! Hogy fogja a kicsi kibírni nélkülem? És a nagyok? Ki fogja fejben tartani, mikor kinek hol kell lennie? Nem, köszönöm, ezt én nem tudom vállalni.

– Kislány, mi a neved? – kiabál rám az ebédlő másik végéből egy nő. Finom vonású fehér arcát fekete haj keretezi. Kicsit a Hófehérkére emlékeztet. – Én Eva vagyok – mutatkozik be.

… mondja a lány a képernyőn. Olyan 15 éves lehet. A nyakán szegecses nyakörvszerűség, mindkét karján valami lyukacsos fekete háló. Ha valahol csak úgy ismeretlenül találkoznék vele, nem biztos, hogy elsőre bizalmat ébresztene bennem. Most meg csak nézek, milyen értelmes, okos dolgokat mond. És rögtön meg is jegyzem magamban, hogy bizony, sohasem szabad a külső alapján ítélni.

Néha összejön mindenféle. Elmondható és elmondhatatlan. Egy ideig görgeti az ember (lánya) maga előtt a követ, görgeti, görgeti, hiszen ő erős, mindent kibír. Aztán egyszer csak nem megy tovább.

Amikor Ajna lányom kitalálta, hogy jelentkezni szeretne a Virtuózokba, először megpróbáltam nagyon finoman lebeszélni. Féltem kicsit ettől az egésztől, a nagy nyilvánosságtól, a „show”-tól. Nem tudtam megítélni, milyen hatással lesz rá mindez.

Egy televíziós beszélgetésben pár hónapja azt a kérdést kaptam, milyen szlovák tankönyvet kellene írni a szlovákiai magyar gyerekek számára, hogy minél jobban meg tudjanak tanulni szlovákul. Azt válaszoltam, hogy e tekintetben nem érzem magam kompetensnek, de tudtommal van egy fiatal és lelkes nyelvtanár, aki már írt alternatív tankönyvet...

Nyár végén elvállaltam egy könyvfordítást. Történelmi téma. Tudtam, hogy nagy kihívás lesz, de úgy éreztem, megérdemlem végre, hogy valami komolyabb „intellektuális” munkát is végezzek.

Csöng a telefonom. – Pósa Lajos vagyok – mondja egy friss, fiatalos férfihang. – Matektanár. Láttam a lányát a Virtuózokban, és az arca alapján úgy tűnt, matematikából is tehetséges. Régi álmom, hogy olyan gyerekekkel foglalkozzak, akik valamilyen más területen kiemelkedőek. Nem lenne kedve egyszer eljönni hozzám?

A temetés a kivételek közé tartozik. Hajnalban indulunk, messze van Sárospatak. A határőr még az igazolványunkat sem kéri, elég neki annyit mondani, hogy temetésre megyünk.

Egész héten esik. Nyirkos, vacak idő. Mindennap reménykedve nézem a hétvégi előrejelzést, de hiába. Pedig érzem a csontjaimban, hogy most vagy soha. Ez az utolsó olyan hétvége, amikor még ki lehet mozdulni otthonról. Október közepe van. A járványhírek egyre aggasztóbbak.

Tököl különleges hely. Többek között azért, mert ott lakik Márk, akit még egyetemista koromból ismerek.

Az ember gyereke tizennégy évesen egyszer csak azzal áll elő, hogy neki nem felel meg a nyolcosztályos gimnázium, ahová jelenleg jár, és ő már talált is magának másik iskolát, nézzem csak.

4. rész

4. rész