Van, aki e nevet, arcot nem ismeri?

Milyen közegből, családból jöttél? Mi az, ami tartást ad az életedben?

Egy nagyon kis faluból indultam el, a szüleim annak a kis falunak az értelmiségéhez tartoztak. Édesanyám iskolaigazgató volt, apukám meg a termelőszövetkezetben főkönyvelő. Ma ezt úgy mondanák, első generációs értelmiségiek. Azokhoz az időkhöz képest nagyon sok könyv volt az otthonunkban, korán elkezdtem olvasni. Az első, amire nagyon emlékszem – talán harmadikos voltam, kilencéves –, az Egri csillagok. Nagyon sok újság járt hozzánk, azokat is bújtam. Pici falu volt, de anyukám jó kis közösségi életet szervezett, amatőr színjátszó társulattól kezdve sok minden egyébig, tehát hogy ma az vagyok, aki, abban egész biztosan az ő léte, működése is meghatározó volt. Ez az egyik oldala a dolgoknak, a másik, hogy nyitottan néztem a világra. Ez is otthonról indult. Abban az időben nagy dolog volt az autó. Nekünk hamar lett, és édesapám nemcsak munkára használta, hanem nagyon sokat utaztunk is vele, körbejártuk Magyarországot. Sok várost gyerekkoromban ismertem meg. Az is nagy dolog volt akkor, a hatvanas években, hogy jártunk egyszer Csehszlovákiában, egyszer Erdélyben is. Ami még meghatározó, a természethez közeli lét. Nem valami szép vidék, ahol laktunk, olyan sík, hogy viccesen azt szoktam mondani: ha három fa állt egymás mellett, nekünk az már a kerek erdő volt. Gyerekként rengeteg időt töltöttem a határban. Az volt a mi nagy játszóterünk, és közben elvégeztem azt a munkát, amit szigorú apukám kirótt rám. Az is ide tartozik, hogy a szüleimtől azt láttam, végtelenül becsülik a másik embert. A parasztembert, az „egyszerű embert” is. Vagyis nem úgy tanítottak erre, hogy „na, Juditkám, becsüld”, hanem láttam tőlük, és ez nagyon erős alapot adott a felnőttlétemhez. Elfogadó gyerek, fiatal lány voltam. Szerettem a gimnáziumot, utána elfogadtam a főiskolai viszonyokat, amikor pedig a tévébe kerültem, soha nem lázadtam az ellen, ami adatott. Lehet, hogy egy kicsit naiv is voltam, vagy kis egyszerű lélek a világ bonyolultságához képest, de nem baj. Nekem ez akkor jó volt. Aztán, ahogy sokan másoknak, nekem is egyre jobban kinyílt a szemem a körülöttem lévő világra. Ebben nagy szerepet játszott az, mikor otthagytam a televíziót. Igazán nekem akkor nyílt ki a világ, minden lehetőségével, bonyolultságával, jóságával, gondjával együtt.

Vagyis a tévébe is naivan kerültél.

Teljesen. Szoktuk mondani, hogy nincsenek véletlenek, de az véletlen volt, hogy éppen abban az évben alakult az első magyarországi körzeti stúdió Szegeden, én ott jártam főiskolára, és az egyik tanárom vizsga után megkérdezett, lenne-e kedvem, mert oda keresnek fiatal lányokat bemondónak. Mit tudtam én akkor a televíziózásról? Mondjuk, egy csoda volt, mikor az ötvenes évek végén megjelent a mi falunkban is, csodáltam azt a világot. Hihetetlenül nagy dolog volt, nem is tudom, a mai gyerekeknek mi jelenthet ekkora csodát, talán nincs ilyen. Mert az akkora áttörés volt, hogy nem csak hallottál valamit, hanem mozgott is, az egész világ bejött az otthonunkba. De többet nem tudtam erről, föl sem fogtam, hogy ez egy lehetőség, és nem hittem, hogy engem fognak választani. Az már az én döntésem volt, hogy komolyan belementem a televíziózásba. Volt ugyanis egy pillanat, amikor Szegeden nem éppen jók voltak az emberi viszonyok, és majdnem otthagytam.

Az egyetemet vagy a tévét?

A tévét. Ugyanis együtt kerültünk a volt férjemmel fiatalon a Szegedi Stúdióba, és a szegediek meg a budapestiek között állandó volt a konfliktus. Mi, két kis hülye se ide nem akartunk tartozni, se oda: álltunk középen, és a végén mindenki ránk haragudott. Azt mondtam akkor a férjemnek: Figyelj, van szakmánk, elmegyünk tanítani. Végül a tévé egyik akkori vezetője nem engedett, és itt jött az én döntésem: Jó, de akkor teljes erőbedobással csinálom. Mostanában sokszor eszembe jut, mi az, hogy véletlen, mi az, hogy szerencse. Az élet hoz elénk helyzeteket, nem? S a döntést mégiscsak te hozod meg jól vagy rosszul.

Szerinted van rossz döntés?

No ez az, ma már azt mondom, nincs. Mert lehet, hogy abban a pillanatban rossznak tűnik, de végigballagva a saját életutamon, amikor valami negatívum történt velem, nem sokkal utána, éppen annak következtében megjelent valami jó. Ezért ma, így hatvanon túl mondhatom, hogy nincs rossz döntés, nincs kudarc. Persze ahhoz, hogy ezt így kimondjuk, meg kell érni. Húsz-, harminc-, akár még negyvenévesen ha nem kezd valaki tudatosabban élni… – és azért sok olyan embert látunk, aki csak úgy átszivárog az életen, eltelik neki úgy, hogy azt sem tudta, hol volt ötven, hatvan, hetven évig.

A gyerekekről is kérdeznélek. Bennem mint anyában egyre erősebben van jelen, hogy igazából mást nem tudok adni nekik, mint szeretetet.

Ez nagyon nehéz három-négy év, életem legnehezebb szakasza. Bízom benne, hogy a vége felé járok. Amikor úgy döntöttem, döntöttünk az apukájukkal, hogy gyerekeink lesznek, nagyon vágytunk rájuk. Viszonylag későn, majdnem negyvenévesen szültem az elsőt, Nórát, és elmúltam negyvenegy, mikor Laura a világra jött. Nagyon kellett akarni őket, hogy nem ijedtem meg a koromtól. Én is így gondoltam, hogy semmi nem annyira fontos, mint a szeretet. Megjegyzem, ezt mind a mai napig így gondolom. Egy anyának ez a szeretet a zsigereiben van (hogy egy apában mi van, azt nem tudhatom). Nem tud a gyereked olyat csinálni, amit valahol, valamikor fel nem old ez a mély érzés. Ami, így visszatekintve, hiba volt részemről: hogy a szeretet mellé oda kellett volna tennem még egy fontos dolgot: nemcsak jogok vannak, hanem kötelességek is. Nemcsak részükről elvárás, hanem a részemről is. Hogy a ha valamibe belekezdünk, végigvisszük ott legyen az életükben. Édesanyám annak idején mondta, Juditkám, fogsz te sírni ezek miatt a gyerekek miatt, és én mindig azt válaszoltam neki, hogy: a legtöbbet adom nekik, azt, hogy szeretem őket, mert amikor kikerülnek az életbe, ott már nem lesz, akitől megkapják ezt a feltétel nélküli, átölelő szeretetet. Hát, anyukám már nincsen, de az igazsága itt van, hogy igen, az elmúlt években sokat sírtam a lányok miatt. Meg nem is mindig miattuk, és azt is tudom, hogy nekik sokkal nehezebb, mint nekem. Mégis én vagyok a felnőtt. Közben az édesapjukkal különváltunk; ezt, mondjuk, a kisebbik, Laura nehezebben értette meg. Hogy miért nem vagyunk mi család? Az ő fejében az volt, hogy négyen vagyunk, az a család, és ha papa nincs, akkor mi már nem is vagyunk család. Én meg azt mondom: de, család vagyunk. És ami még nagyon fontos, és tulajdonképpen ezt a nehéz helyzetet azzal tudom magamnak segíteni elfogadni: elkezdtem a saját anyukámmal való kapcsolatot visszafejteni, újra átgondolni. Milyen is volt ez úgy kb. negyven évvel ezelőtt? A lányaimmal barátság van köztünk. Az anyukámmal nagyon szerettük egymást, mégsem volt meg ez a közelség. Én nem meséltem neki sem fiúkról, se munkákról, nem azért, mert titkoltam, hanem azt hittem, nem is érdekli. Vagy például elutaztam, néha hetekre. Akkor még nem volt se mobil, sem internet, eszembe sem jutott, hogy ő izgul értem. Vagy amikor a későbbi férjemmel motorra ültünk, és három hétig Jugoszláviában csatangoltunk, anyukám azt se tudta, mi van, és én nem izgattam magam emiatt. Ennek tudatosítása segít a lányokkal való mostani kapcsolatban. Hogy mit adhattam én ezeknek a gyerekeknek? Talán az értelmes élet lehetőségét. Nóra is, Laura is olvasó emberré vált. Elfogadóak. Sokat vittem őket a világba, nyitottak, őszinték, segítőkészek. Most éppen nehéz nekik, mert keresik helyüket a világban, de azt tudják, hogy a mama mindig ott van.

Te magad rendszeresen találkozol emberekkel, veszel részt beszélgetéseken, könyvismertetőkön. Mit ad ez neked?

Világéletemben volt mellettem, mert szerveztem magam köré, kis közösség. A tévében is, mindig csapatban dolgoztam, és imádtam, hogy húsz-harminc emberrel valami jót csinálunk, hogy egy jó tévéműsor végett jöttünk össze. Kikerülve a tévéből, sokkal ritkább volt az a fajta találkozás, amikor személyesen is tudtunk beszélgetni. Mert persze vezettem én akkor is gálákat, műsorokat, játékokat, de azt úgy tekintettem, hogy munka. Annak nem az volt a lényege, hogy na, leülünk, és egy kicsit még beszélgetünk. Aztán az első könyv megjelenése után – ez 1999-ben volt – elkezdtek jönni a meghívások. Író-olvasó találkozók, közönségtalálkozók. Az Egészséges csontok nagykövete lettem. Hihetetlen jó érzés volt egyrészt megélni azt a szeretetet vagy figyelmet, amelyet tápláltak irántam, amire azt szoktam mondani, hogy na, most söpröm be azt, amit anno talán én adtam a munkámmal. Akkor nem tudták viszonozni, egyszer csak kicsúcsosodott itt, ebben a Kor-határtalanul programban. Ott már egy nagy közösség képviseletében, az ötven pluszosok méltó életét segítendő magunk szervezünk sok találkozót. Legalább hetven városban voltunk, és az annyira jóleső érzés, hogy az emberek figyelnek rád, arra, mit képviselsz, hiteles vagy számukra. Ez tehát fontos dologgá vált az életemben.

Említetted a könyveket. Még tévés voltál, amikor nekifogtál az írásnak?

Nem, amíg a tévében dolgoztam, az olyan volt, mint mikor szerelmes az ember, és csőlátása van. Semmi más nem létezik, csak a szerelme tárgya. Én így voltam a televízióval. Semmi más nem volt, nem foglalkoztam Szentendre városával, nem foglalkoztam civil üggyel, semmi.

Hogy adódott ez mégis?

Nagy kérdés volt, 45 évesen, életem közepe táján – most akkor mivel fogom tölteni a következő húsz, harminc évet? De ez persze változik, mert 45 évesen én azt hittem, hogy 60 évesen már láblógató nyugdíjas leszek. (Ez is egy vizsgálat eredménye, hogy amikor az idősödés megkezdődik, mindig 15 évet tolsz magad előtt, annyival akarod megnyújtani az idődet.) Akkor egy baráti ötlet alapján kezdődött el a könyvírás, könyvkiadás. Azért te valamennyire ismered a könyveimet, hogy azok is az alapvető emberi értékekről szólnak, hogy mitől tudsz értéket teremteni, értékesen élni. Nem akarom azt mondani, hogy csak mi, olvasó emberek érünk valamit, de az egészségmegőrzéstől kezdve a viselkedéskultúráig, más népek elfogadása, tényleg annyi minden van a könyvekben, vagyis nagyon fontosak, és azt gondolom, hogy az én könyveim is. Mert szórakoztatva, fogyasztható módon olyan dolgokról szólnak, amelyek hozzátartoznak minden ember életéhez.

Kis szigeteket kell, hogy építsünk magunknak?

Kellünk mi is, és a miáltalunk kiépített szigetek is. És sokaknak éppen mi adunk energiát vagy inspirációt, hogy az életükön elgondolkodjanak. Szerintem szükség van elhivatott emberekre. És igenis érdemes önismereti, fejlesztő könyveket olvasni. Persze minőségieket. Én ötvenéves koromig úgy gondolkodtam magamról, hogy jól vagyok így, ahogy vagyok, nekem már nem kell sem tanulnom, sem semmi ilyesmivel foglalkoznom, egyébként is, jó lesz ez arra a hátralévő pár évre. Ha nem jön be ez a munka, lehet, hogy nem jön be a coach-téma az életembe, nem jön be a mediátor, meg sok minden más sem. Ma tehát azt mondom, örülök, mert a gyerekeim kezébe is olyan könyveket és szellemiséget tudok adni, mert a figyelmem olyan irányban is megnyílt, hogy létrejöhetett a Kemény Dénes-könyv például. Mélyen hiszek az ilyen jellegű könyvek hasznosságában, persze, olvasok szépirodalmat, verseket, de hogy érdemes jól kiválasztva olyat is olvasni, ami elgondolkodtat, hogy jól élek-e, azt az életet élem-e, mit tudok még hozzátenni? – ezt fontosnak tartom.

Volt olyan pont az életedben, amikor tudatosítottad, hogy nőként éled, és hogy ez mit jelent?

Az első könyvem címe Anno 2000, de nagyon erős volt már abban is a női vonal. Az erről való gondolkodás az egészség irányából jött be, ahogyan elkezdtem foglalkozni vele, jobban odafigyelni, többet olvasni, előadásokat hallgatni, majd tartani, amihez az egészséges csontok nagykövete tevékenység vitt el. Ott hallottam először arról, hogy csontritkulás, arról, hogy a nőket a változókorban sokkal több veszély fenyegeti, mint a férfiakat, s ott kezdtem el gondolkodni azon, hogy egy nőre mennyivel több teher hárul. Például ha egy családot nézünk: ott egy apa, ami nem kis feladat, zömében azt vállalja magára, hogy előteremti az anyagiak nagyja részét; na de az anya, aki a gyerekeket neveli, ellátja a családot, meg még dolgozik, de az idős szülőkkel is foglalkozik, ha elkezdenénk számolni, a sokszorosát végzi. Akkortól mindenhol, ahol megszólalhattam, kezdtem egyre erőteljesebben képviselni, hogy a nők ne adják fel az önérvényesítésüket, ne oldódjanak fel egy párkapcsolatban. A napokban is találkoztam eggyel, panaszkodik, hogy milyen szörnyű: hazajön a férje a kamionozásból, és rögtön azzal kezdi, hogy miért nincs a fű lenyírva, hozd ide a kávémat, miért mész el itthonról… Kérdezem tőle: ez hogy alakult, amikor fiatal voltál, magadtól megcsináltad mindezt? Magadtól vitted neki a kávét? A válasz igen. Most pedig csodálkozik, hogy ezt követeli tőle a férje, miközben huszonöt éve ez a felállás náluk. Én ebben kicsit lázítom a nőket, még huszonöt év után is lehet a kapcsolaton változtatni, de a változásokhoz az kell, hogy a lelkük mélyén ott legyen kölcsönösen a szeretet. Mert ha a szeretet nincs ott, akkor semmit nem lehet tenni. Sem újragondolni, sem átbeszélni, se kibeszélni, se meg-.

Még egy fontos dolog: azért is szívesen kiállok, hogy a nők több teret kapjanak akár a politikában, akár egy cégvezetésben, mert szégyenletesen kevesen vannak. Azt gondolom, a világ úgy kerek, hogy családok alkossák a legkisebb egységet, s hogy férfi és nő együtt próbálják ezt a szekeret húzni. Például a Kor-határtalanul program is nem csak a nőket szólítja meg, de jellemző módon 95 százalékban nők jönnek el, mert a férfiak ezért, azért, amazért nem. 

Milyen időszakát éled most az életednek?

A tévézés csodálatos korszak volt, ma, tizenöt év múltán meg azt mondom, életem legjobb döntése, hogy eljöttem. Sokkal izgalmasabb, sokkal színesebb, sokkal nehezebb is bizonyos értelemben, és sokkal fontosabb dolgokat tudok így csinálni. Jól érzem magam.