A magyar irodalmi közegben nyilván Radnóti Miklós neve. Vagy inkább fordítva: az eklogát mint műfajt jórészt csak rajta keresztül ismerjük.
A Vasárnap tavalyi 47. számában egy olyan szóra futottunk rá, amely az internetes szövegekben megbúvó linkekhez hasonlóan egy konkrét szerzőhöz vezet: ahogy a ködmön Móra Ferencre mutat, az ekloga kifejezésként és műfajként is egyértelműen Radnóti Miklósra utal, sőt mi több: magyar irodalmi közegben az övé. Annál is inkább, mert nemcsak felpróbálta vagy megmártózott benne: az eklogák kikönyökölték maguknak a helyet a leg művei között. Tavaly kettős évfordulója volt Radnótinak, hiszen 1909-es születése óta 110 (most már 111) év telt el, halála óta pedig 75 (2020-ban 76), de attól még, hogy új év kezdődött, semmiképp ne suvasszuk el verseit a könyvespolc félreeső zugába.
Honnan szedte?
A definícióbarát magyarórákon biztosan elhangzott, de azért álljon itt is röviden, hogy egy görög eredetű műfajt emelt be a magyar irodalom tereibe, és mint általában az ilyeneknek, megvannak a maga kötöttségei, konvenciói – amelyeket az ilyen átemelések, újraélesztések alkalmával lehet feszegetni, alakítgatni, újradefiniálni. Az ekloga esetében elsősorban a párbeszédes és pásztori meghatározás hangzik el, no meg a diákriogatásként bevethető fogalomhármas: dialogikus, bukolikus, idilli. Itt kerülhet még szóba a hexameter, amit jól vissza is lehet kérni feleléskor, de ha példát kell mondani, segít maga a költő: „Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?” Mindenesetre eredendően importtermék az ekloga, az eredeti előállítóként Vergiliust szokás feltüntetni, akinek a IX. eklogáját fordította Radnóti, majd jöttek a sajátok, a rájátszások, szintén sorszámmal.
Hatodikként az összest
Ha nekifutunk a Radnóti-féle eklogaciklus újraolvasásának, minimum nyolc költeménnyel számoljunk – ennyit előfeltételeztet a sorszámozás. Kezdhetjük azonban rögtön egy kilencedikkel, a Száll a tavasz című verssel, amely a költői meghatározás szerint Előhang az eclogákhoz (Radnóti c-vel írta). Aztán, ha esetleg nem szeretnénk a sorrendet követni, előrevehetjük az antik hagyomány párbeszédességét követő eklogákat, az elsőt, a másodikat, a nyolcadikat, majd társíthatjuk hozzájuk a negyediket, amelyet egy belső párbeszéd határoz meg. A sorrendkövetésnek egyébként is egyfajta bökkenője vagy kérdőjele a hatodik ekloga hiánya – ilyen sorszámú, című költemény nincs az életműben, hiába is keresnénk. Vannak, akik szerint a Sem emlék, sem varázslat vagy a Töredék címűeket helyettesíthetnénk be ide, mások szerint odaveszett, esetleg meg sem született. Mi azonban megkerülhetjük a kérdést, és olvashatunk helyette egyet vagy többet Radnóti többi versei közül, vagy akár egy másik szerző eklogáit – ha a távoli múlt felé húz a szívünk, akár az említett Vergiliust (Radnóti fordításában), ha meg inkább kortárshoz lenne kedvünk, például Lövétei Lázár László eklogáihoz is nyúlhatunk.
Glatter, Radnói, Radnóczi
Az utókor egyetlen néven ismeri, élete során azonban Radnóti Miklós többet is használt (használni kényszerült). Születésekor Glatter Miklósként anyakönyvezték apja neve után, majd 1927-ben publikált először Radnóti-Glatter Miklós néven, majd a Pogány köszöntőt, első kötetének címadó szövegét közölte a mára közismert nevén. A névmagyarosítás hivatalos folyamatában merült fel a Radnói név, amely ellen tiltakozott, így végül Radnóczira változtatták – doktori értekezésén is ez szerepel. A Radnóti név felé vezető utolsó lépéseket már felesége, Gyarmati Fanni tette meg.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.