Túl sok a vers mostanában

A kritikusok szerint szarkazmusa, iróniája új vérkeringést hozott költészetünkbe. Rimaszombatban beszélgettünk.

Ha jól tudom, tanítócsaládból származol.

Édesapám Pozsonyban végezte el 1953-ban a gyorstalpalót, és az ötvenes évek gyakorlatának megfelelően Hosszúszóra helyezték. Az édesanyám szülészeti elbocsátó levelében az áll, hogy hosszúszavi. Egy biciklitúra során megnéztem a házat, ahol laktak. Idős emberek még emlékeztek rájuk. Utána Nemesradnótba kerültek, ott is vagy két-három évet éltek, jómagam ott tanultam meg járni. A tanítólakás előtt áll ma a Pósa-szobor. Aztán tanított Zádorban, Iványiban, Buzitán, Jolsván, Szepsiben is.

És hurcoltak magukkal, mint a vándormadarak.

Nem éppen. Anyám ágán a nemes Adorján család (egykori várkatonák felsővályi leszármazottai) bátkai. Édesanyám maga óvónő volt Bátkában, majd tanított. Nem tudom aztán, mi történt vele. Mács Jóska bátyám azt állítja, hogy nagyon ragaszkodott az apjához, nagyapámhoz, aki alsóbátki földbirtokos volt. 1945. április első hetében, zöldcsütörtökön vonultak vissza Pozsony felől, Diószegnél elfogták őket, és egy orosz katona meglátta a sasos derékszíját. A ruszki szeme vérbe borult, és ott helyben agyonlőtte. Ott kaparták el Diószegen a temetőárokban. Édesanyámat ez úgy megviselte, hogy kétéves koromban depresszív pszichózisba esett. Így én az apai nagyszüleimnél nevelkedtem, Zádorban.

Ahol megélted a paraszti világ végnapjait.

A nagyszüleim még abban az életformában éltek. Tipikus falusi porta, eperfával, ludakkal, csibékkel, tehénnel. Volt két lovunk is, Icának és Babának hívták őket. Az udvarban kemence, emlékszem, hat kenyér fért bele, nekem kellett mint gyereknek befűtenem, góréval. Nagymama dagasztotta a kenyeret, én törtem hozzá a krumplit. Ültem a kévekötőn, a sorológépen, az öregek megtanítottak boglyázni, kazlat rakni. Szóval gyerekként megéltem egy letűnő világ utolsó napjait.

Hol jártál iskolába?

Először Balogiványiban, mert Zádorban megszűnt az iskola. Nemigen tetszett, mert a tanító elég durva fickó volt, szívesen suhogtatta a pálcát és osztogatta a körmöst. Mondtam is nagymamának, hogy én oda nem megyek vissza. Volt némi családi összefüggés, mert előtte apám tanított ott, és ott laktunk a tanítói lakásban, aztán mikor elment katonának, nem volt hová visszajönnie. De hát nem lehetett átmenni más osztályba, így kerültem negyedikbe szlovák iskolába, Rimaszécsbe. Zádorban ugye senki sem beszélt szlovákul, így nem meglepő, hogy az első félévben huszonöt ötösöm volt az ellenőrzőmben, mert a tananyagból nem értettem semmit. De az év végi bizonyítványban már négy egyesem meg négy kettesem volt. Ciprusz tanár úr Dobócáról meg Rigó tanár úr Rimaszécsből Petőfi-estet tartott a zádorházi kultúrházban, s én Petőfitől az Itt a nyilam, mibe lőjem verset szavaltam. Na, ez annyira tetszett, hogy felkapták a fejüket, hogy jaj, milyen kár lenne, ha ez a gyerek elveszne a magyarságnak. Így aztán ötödikbe visszaírattak Rimaszécsre, de már a magyar osztályba. A kitérő egyébként hasznomra vált, mert megtanultam szlovákul úgy-ahogy, előnyöm volt később a szlovák meg az orosz nyelvben.

Középiskolát hol végeztél?

Szívem szerint Tornaljára szerettem volna menni a gimnáziumba, mert olyan beállítottságú voltam. De pechemre jól ment a kémia is, mert Ciprusz tanár úr nagyon jól tanította. Keresztapám pedig azt mondta, hogy a vegyészeté a jövő, elvitt Pozsonyba, és betuszkolt a vegyipari szakközépiskolába. Még onnan is humán irányba szerettem volna továbbkanyarodni, leginkább a Károly Egyetemre, de hát ott ragadtam a szlovák fővárosban. Tizenöt éves koromban. Néha belegondolok, hogy most hatvan vagyok, tehát negyvenöt éve élek Pozsonyban. Bár az utóbbi időben inkább Rimaszombatban.

Sok mindennel foglalkoztál.

Voltam raktáros a rimaszombati cukorgyárban, a sörgyár laboratóriumában is megfordultam. Közben elvégeztem a levéltáros szakot, Pozsony város 1848 és 1918 közötti demográfiai fejlődéséből diplomáztam. Ez csupa statisztika volt, akkoriban még sok mindent nem volt szabad megírni. Dolgoztam a losonci művelődési házban, voltam a rimaszombati múzeumban idegenvezető, hétvégeken kamionkísérő. Ott kerestem a legjobban. Voltam fűtő a rimaszombati nehézgépgyárban, tanítottam Dernőn és Rimaszombatban, a fekete városnak nevezett roma lakótelep iskolájában. Tíz évig hírszerkesztő voltam a szlovák rádió magyar adásánál. Egyebek közt voltam biztonsági őr is.

Most is Gömörben élsz. Gömörinek vallod magad?

Természetesen. Ha kérdik tőlem, hová valósi vagyok, mindig azt felelem, zádori. De visszautalva az elején említett nemesekre: már az 1200-as évek összeírásaiban olvasható a nevünk. Mihályfalusi Forgon Mihály azt írja könyve bevezetőjében, hogy a Bettes a tíz legrégebbi család közt van Gömörben.

Volt valakinek íráskészsége a családban?

Visszanéztem a családfán, és meglepő párhuzamra bukkantam. Tizedik közös ősünk volt Adorján Boldizsár, Petőfi Sándor barátja. Petőfi is írt hozzá verset meg Vösörmarty is. Érdekes ember lehetett. A felesége egyébként egy francia hölgy, Lemouton Emília, az első magyar Shakespeare-fordító. Tehát az anyai ágon örökölhettem valamit.

Elváltál, de van három gyermeked.

Matyi fiam a Volkswagen-üzemben dolgozik, Tomi pincér, Anikó lányom pedig a Comenius Egyetemen szociális pszichológiát végzett; az egyik minisztériumban dolgozik. A volt feleségemmel, aki szintén gömöri származású, egyébként jó viszonyban vagyunk.

A katonaságnál kezdtél írni, és azóta sem hagytad abba.

Onnan küldtem első verseimet az Új Ifjúságba, ahol Kulcsár Feri vezette a fiatal tollforgatók rovatát. Három-négy sort idézett is tőlem mint elrettentő példát, hogy ilyen képzavarokat nem szabad leírni. Később ő szerkesztette az első kötetemet, a Bohócok lázadását. Első versem 1978-ban jelent meg, s örömmel hallottam vissza nemrég a rádióban; úgy tűnik, ma is időtálló.

Akkoriban egy kiadónk volt, és sokáig porosodtak a polcon a fiatalok művei. Meddig kellett várnod az első kötetedre?

Úgy három évet. De mielőtt elkezdtem írni, elolvastam az egész szlovákiai magyar költészetet. Leginkább az nem tetszett, hogy hiányzott belőle a humor és a groteszk. Talán ezért is próbálkoztam ezzel a vonallal.

Ezt a nemzedéket nem nagyon kényeztette el a kritika. Téged sem.

Hát igen. Annak idején az Irodalmi Szemlében jelent meg egy ledorongoló kritika rólam és terólad; akkoriban Zalabai Zsiga volt a vérbeli kritikus, ő tette helyre ezt a gorombaságot. Ő nagyon értette a dolgát. Amúgy a kritika nemigen érdekel. Szavalják és olvassák a verseimet, ez a lényeg. Hadd dicsekedjek: tavaly telefonált a Ghymesből Szarka Gyula, hogy nem írnék-e nekik szövegeket. Aiszóposzra gondolt, és Heltai Gáspárra. Vagyis állatmesékre. Írtam is néhányat, s a legújabb nagylemezükön három van közülük.

Hová jutottunk a rendszerváltás óta?

Szabad lett a világ, de nem jutottunk messzire. Elég körülnézni: itt, Rimaszombatban van öt nagy szupermarket, de nincs munkahely, nincs pénz. Az emberben persze motoszkál a nosztalgia, milyen jó lenne visszavonulni, valami tanyán élni, de ott se hagynak békén. Be sem csukhatod a portát, hogy legyen tyúkod, kacsád; ellenőröket, hivatalnokokat küldenek rád. A mecenatúra meg inkább vesz futballcsapatot, mint hogy a kultúrára áldozna.

Sokféle műfajt kipróbáltál.

Ez abból adódik, hogy nem szeretem magam ismételni. A legtöbb költő rááll egy hangra, és az végigkíséri az egész életét. Én ezt rühellem, akkor inkább öt évig hallgatok, amíg ki nem találok valami újat.

Most mivel foglalkozol?

Legutóbb éppen sóskát szedtem a Rima-parton. Viccen kívül: Krilov-fordítással – őt Aiszóposz és La Fontaine orosz utódjának tartják –, aztán a perzsa Omár Khájjám költészetét fordítottam, egy része lement a rádióban, a második részét akarom megcsinálni. De foglalkoztam mesejátékokkal is a közelmúltban.

Milyen a mai magyar irodalom szerinted?

Hááát… Ömlik a vers, de nem találod meg a költészet ütőerét. Túl sok a vers, de nem megélt dolgok születnek. Szövegeket komponálnak, amelyekből hiányzik az üzenet.