Többször feltámadva, teljesen újjászületve

Gyerek volt még, tizenhárom éves, amikor Ukrajnából az Egyesült Királyságba repült. Rendkívüli tehetsége révén, Nurejev-ösztöndíjjal vették fel a londoni Royal Ballet nagy hírű iskolájába. Húszévesen már a társulat legifjabb magántáncosa. Vihart kavar maga körül akkor is, ha színpadon van, de akkor is, ha nincs. Három év után, anélkül hogy bárkinek jelezné, otthagyja a társulatot. Üzen az igazgatójának, hogy ne várja, megunta a táncot, nem volt gyermek- és kamaszkora, felnőttéveit mással fogja tölteni. Good bye! Ennyi volt! Döbbenten nézi a világ. Mi zajlik a zseniális táncos fejében? Pillanatnyi rövidzárlat, vagy végleges elmezavar? Régi történet ez már. Azóta van újabb és még újabb.

1

Táncossá válásának nagy története egy ukrajnai kisvároshoz, Herszonhoz kötődik. Négy-öt évesen ott kezdett el tornászni. Hajlékonyságát, kifinomult mozdulatait látva edzője irányította más pályára. Édesanyja azonnal a balettet választotta. Kivételes adottságaival, tehetségével, erős akaratával a kis Szerjozsa azonnal kitűnt a többiek közül. Herszonból Kijevbe vezetett az út, az ottani táncművészeti szakközépiskolába, de ez a lépés már komoly anyagi áldozatokat követelt a családtól. Hárman háromfelé mentek. Szergej édesanyjával költözött az ukrán fővárosba, édesapja építőipari vendégmunkásnak állt Portugáliában, a nagymama pedig Görögországban kötött ki, és ott bébiszitter lett. Kivételes alkalmakkor jött össze a család, ezek voltak Szergej életében az igazi ünnepnapok. Az első komoly trauma tizenöt évesen érte, amikor a nagy távolság miatt lélekben is eltávolodtak egymástól a szülők. Válásuk nagyon megviselte a fiukat, aki akkor már a londoni Királyi Balettiskola növendéke volt, ahol megint ő volt a legjobb. De az egyetlen betörhetetlen is. Öntörvényűségével is felhívta magára a figyelmet. Minden gyakorlatot, kötelező penzumot elvégzett, de abban a pillanatban, ahogy kiszabadult a balett-teremből, ment a maga útján. Szeretni való rosszfiúként nem engedte, hogy kordába szorítsák. Fegyelmezettsége, alázatossága csak a balettrúd mellett volt mérhető, egyébként sehol. Mindent tudni akart az életről, veszélyes kalandokba bocsátkozott, nem egyszer állt a szakadék szélén. Eltűnt, elveszett, napokig hírt sem adott magáról. Nem is leplezte, mi játszódik le benne, hogy megelégelte azt a szigort, azt a pontosan kijelölt rendszert, azt a kőkemény fegyelmet, amelyet a balett-táncosi hivatás megkövetelt tőle. Lázadása jeleként újabb és újabb tetkók kerültek a testére. Előbb csak a kézfejére, az ujjaira, később a vállára, a csuklójára, a hasára. Még azt a herszoni kistemplomot is felvarratta magára, ahol megkeresztelték. Nem érdekelte, ki mit gondol róla, mint ahogy az sem, hogy minden színpadra lépése előtt le kellett sminkelni a felsőtestét.

(Anyám választása volt a balett – mondja ma, harmincévesen, amikor a világsajtó szerint nemzedéke legkiválóbb táncosa. – Egyáltalán nem örültem, amikor a tornateremből a balett-terembe kerültem. Titkon abban reménykedtem, gyorsan lesérülök. Még Londonban is erre vártam, amikor anyámnak lejárt a vízuma, és haza kellett utaznia. Egyedül maradtam egy idegen nagyvárosban, amelyből addig szinte semmit nem láttam. Szörnyű érzés volt. Egyedül az éltetett, hogy mindenkitől azt hallottam: „Te vagy a legjobb!” Kétszer annyi időt töltöttem a balettrúd mellett, mint a társaim. Kínoztam, gyötörtem a testemet, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki magamból. Arra gondoltam, ha csúcstáncos leszek, meggazdagodom, és egybe tudom terelni a családomat. Hogy megszűnik bennem az a maró érzés, hogy mindenki értem gürizik, csak azért, hogy én Londonban semmiből se szenvedjek hiányt. Nehéz évek voltak ezek. Akkor szereztem be az első kokainadagot, amikor a szüleim a válás mellett döntöttek. Az annyira megviselt, hogy lélekben teljesen összetörtem. Bűntudatom volt. Tudtam, ha apám otthon marad, nem megy el Portugáliába, nem romlik meg a kapcsolata anyámmal. Nem láttam értelmét, hogy folytassam. Minden porcikám sajgott a megerőltetéstől, a fáradtságtól, nem volt, ami hajtson. Eltáncoltam De Grieux-t a Manonban, Lenszkijt az Anyeginben, az összes Herceget, de még Az Operaház fantomjában is szerepet vállaltam a Royal Albert Hallban. Azt mondtam, ennyi elég is volt, befejeztem. És halálosan komolyan gondoltam.)

2

Éjszakai klubokba járt, fájdalomcsillapítókat szedett, szívcseppeket, miközben testén egyre inkább szaporodtak a lázadás jelei. London legelőkelőbb tetoválószalonjainak vissza-visszatérő vendége volt. Közben börtönben élt. A teste börtönében. Tudta, ha kihagy egy napot, ha nem gyakorol, leáll a tréningekkel, megmerevednek az izmai. Mégsem folytatta. Kiállt a sorból. Otthagyta a Királyi Balettet. Igazgatójának ismeretlen helyről üzente meg, hogy meghalt benne a művészet, már egy cseppnyi vágyat sem érez a tánc iránt. Így hagyott ki hónapokat. Hiába próbálták visszacsalogatni, nem lehetett meggyőzni őt. Féltették, izgultak érte. „Nincs visszaút!” – nyilatkozta, ha kérdezték. Aztán történt valami. Moszkvába hívták, televíziós szórakoztató műsorokban lépett fel, körberajongták ott, ahol addig táncolni sem látták. Orosz Anyácska a keblére ölelte. Hosszas rábeszélés után elvállalta az Éjféli expressz kábítószer-csempészet vádjával letartóztatott fiatalemberét, azt a szerepet, amelyet Brad Davis alakított Alan Parker híres, Törökországban játszódó börtönfilmjében. Pár hét múlva feladja. Kilép a produkcióból. Ismét egy mély zuhanás, és újra azt üzeni: mindent eltáncolt, amit akart, normális életet fog élni.

Egy év csend. Távol mindenféle színpadtól. Kamera elé áll. Dancer (Táncos) címmel nagy erejű dokumentumfilm készül róla. Minden bekerül a filmbe. Huszonhét évének minden fájó momentuma. És az utolsó tánca. Úgy tervezi ugyanis, hogy az ír Hozier Take Me to Church című dalára visszatartott könnyekkel előadott szólójával végérvényesen elbúcsúzik a balett kegyetlen világától. A videó David LaChapelle, a világhírű amerikai fotográfus munkája, aki egyetlen albumával sem ért el akkora sikert, mint ezzel a klipjével, amelyet több mint 17 millió néző látott. Polunyin leghíresebb szólója lett ez a pár perces koreográfia, s ez vissza is hozta őt a világ nagyszínpadaira. A balett megújítója, megmentője lett, de ő maga is ezzel mentette ki magát a sötétből, ahol önkéntes száműzetését töltötte.

(Akkor már kimondottan gyűlöltem a balettet. Nem hittem, hogy lesz még egy ember, aki meggyőz arról, hogy nekem ezt nem szabad feladnom. Aztán pár nappal azelőtt, hogy igent mondtam David Lachapelle felkérésére, elmentem erőt gyűjteni az utolsó nagy mutatványomra Los Angelesbe. Mickey Rourke gyerekkori idolom volt. Nem véletlenül tetováltattam a nevét a jobb kezemre. És ott, Los Angelesben sikerült találkoznom vele. Életre szóló beszélgetés zajlott le köztünk. Adott pár tanácsot, hogy tánc közben miképpen adjak szabad utat az érzelmeimnek. A forgatás helyszínén, Maui szigetén, amíg a felvételek zajlottak, befelé ömlöttek a könnyeim. Meg voltam bizonyosodva róla, hogy ez lesz számomra a végső tánc, csak éppen azt nem tudtam, merre tovább, mi jön ezután. A családomra gondoltam, akik mindent feláldoztak értem. A megvilágosodás pillanatét éltem meg akkor. Rájöttem, hogy már nemcsak a balettról szól az életem. Az a másvalami, az a plusz pedig csak a mozi lehet. Filmezni akarok. Különböző szerepeket megformálni. Megmutatni minden arcomat, mindazt, amire a táncszínpadok nem adnak lehetőséget. Bonyolult személyiség vagyok. Nagyon sok karakter lakozik bennem. Démonok, akiktől meg kell szabadulnom. Az összes láthatóvá akar válni. Amikor világossá vált számomra, hogy ezt a fajta kettős életet akarom élni, tövig vágattam a hajamat. Így akartam mindent elölről kezdeni. Teljesen újjászületve. Megtisztulva. Lélekben megnyugodva.)

3

Hollywood szereti az új arcokat. Szüksége van egy olyan fenegyerekre is, mint Polunyin, akit a világ már ismer, és ámulattal nézi minden színpadi megnyilvánulását. Nem sok idő telt el a kinyilatkoztatott vágy és az első filmszerződés aláírása között. A Gyilkosság az Orient expresszen című Agatha Christie-krimi Kenneth Branagh által megrendezett friss változatában a gyilkossággal gyanúsított utasok egyikét, gróf Andrényit, a magyar nemest alakítja, aki pörgőrúgással teríti le a nyomában járó riportereket. Akrobatákra jellemző erővel és lendülettel kaszál a lábával a levegőben. „Angyali tehetség!” – lelkendezik filmbeli felesége. A Jennifer Lawrence főszereplésével Budapesten és Pozsonyban is forgatott Vörös veréb című kémthrillerben ő az elcsábított táncos, akivel daraboló gyilkosokat is megszégyenítő partnernője végez. Fontos szerepet kapott a Nurejev életét feldolgozó Fehér hollóban is, amely Ralph Fiennes rendezésében most kerül a mozikba. Jurij Szolovjevet, a világhírű Kirov Balett nagy tehetségű táncosát formálja meg, aki egy szobában lakott Nurejevvel Párizsban, amikor az a szentpétervári társulat franciaországi vendégszereplése során eldöntötte, hogy nem tér vissza hazájába. Szolovjevet később az orosz titkosrendőrség kergette öngyilkosságba, harminchat éves korában. Van már egy Disney-produkció is Polunyin filmes listáján: az E. T. A. Hoffmann meséje nyomán készült A diótörő és a négy birodalom, amelyben ő hitelesíti a történet táncos világát. Ugyanennyire fontos számára legújabb videoklipje, a Movement is, amelyhez ismét Hozier komponált zenét, méghozzá olyat, hogy az Polunyin grandiózus mozdulatait is megidézi.

(Igen, nemrég még biztos voltam benne, hogy elég volt a táncból, jöhet valami egészen más, amiben ugyanígy megtalálom magamat. A színészet valóban képes kitölteni az életemet, de igazából majd akkor ásom bele magamat, ha a testem már nem fog úgy engedelmeskedni a táncnak, ahogy szeretném. Ez a kettő együtt, a tánc és a film dupla örömet, dupla élvezetet nyújt. A hollywoodi kiszolgálás pedig nagyon kedvemre való. Amíg a színházban teljesen magamra vagyok utalva, addig a filmezés full szervizzel jár. Kocsi hoz-visz, a helyszínen mindent megkapok, hogy komfortosan érezzem magam, mindenki kedves hozzám. Nem kell figyelnem semmi másra, csak a munkámra, a szerepre. Koreográfusként is bemutatkoztam már. Satori című darabom egy japán buddhista kifejezés alapján született, és az ébredésről, a megvilágosodásról szól, de arról az útról is, amelyet magam mögött tudhatok. Amíg Londonban táncoltam, még egy rendes vacsorát sem engedhettem meg magamnak, pedig güriztem, mint egy igavonó barom. Szólótáncosi fizetésemből sem tudtam beülni egy jobb helyre, és nemhogy kocsit, még egy extravagáns öltözéket sem vehettem magamnak. Ezen a téren már Moszkvában sem jobb a helyzet, mint Londonban. Pedig harmincegykét évesen leáldozóban a táncos pályája. Ha addig nem tett szert egy rendes lakásra, később már aligha fog. Ami egyszerűen megalázó. De ugyanígy kihoz a sodromból Ukrajna és Oroszország viszonya. A kézfejemre tetovált orosz címert akkor marattam le savval, amikor az orosz hadsereg megszállta a Krím félszigetet. Az ukrán címert ezután tetováltattam a másik öklömre. Ma azt mondom: nagyon szeretném, ha a két ország békésen egyesülne. Ezért a nézetemért sokan elítélnek otthon. Főleg most, hogy Putyin portréját a mellkasomra varrattam. Azóta lett egy újabb tetkóm is: a bal szemem alatt egy galamb. Az vagyok én. Egy galamb, amelyet nem lehet befogni, így hol a kék ég alatt, hol a sötét felhők között szárnyal.)

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!