Szabadon, örömmel

<p>Egyedül az én fejemben fordult meg, az övében még nem: micsoda különleges ajándék lehetne számára, ha például Az aranyember mai változatában, már ha szóba jönne egyáltalán, hogy ő játszhatná Noémit. Elvégre &bdquo;köze van&rdquo; az íróhoz. A magyar irodalom egyik legnagyobb alakjához. De csak névrokona. Jókai Mórnak ugyanis nincs egyenes ági leszármazottja.</p>

 Így aztán Jókai Ági sem dicsekedhet azzal, hogy a felmenői között van egy arany(tollú) ember. Azzal viszont igen, hogy már most, pályája legelején három színházban játszik. Pozsonyban, Komáromban és Székesfehérváron.

 

Komáromban érettségizett 2010-ben, de azonnal hozzáteszi: elsősorban az irodalmi színpad miatt választotta a gimnáziumot. Neveket is mond: Kiss Péntek József és Spátay Adriana nevét, akik a Gimiszt vezetik.

„Nagyon szerettem őket, és nagyon büszke vagyok arra, amit ott csináltunk. Lassan orvosok, közgazdászok, jogászok, tanárok lesznek azok a srácok, akikkel együtt játszottam. Remek közösség volt a miénk. Kaszás Attila-díjat kétszer nyertem, egyszer a gimiben, egyszer a Jókai Napokon, de Komárom mellett Gúta is fontos pont az életemben. A szüleim tanáremberek. Anyukám gútai, apukám búcsi. Anyu Gútán kezdett el tanítani, az összes nyári szünetet ott töltöttem a nagyszüleimnél. Imádtam náluk lenni. A nagypapám minden évben friss homokot hozott a Vágról, hogy kislányként tudjak hol játszani. Később, amikor már nagyobb voltam, a hétvégeket is náluk töltöttem. Pénteken, kicsengetés után jött értem a nagypapám, vitt Gútára, és mindig sírtam, amikor vasárnap haza kellett mennem Komáromba. Búcson falusi élet várt rám, Gútán kisvárosi. Az többet kínált. A nagymamám elárusítóként dolgozott az áruházban, számomra ott kezdődött minden. Imádtam a ruhákat. Életem legmeghatározóbb személye mégis a nagypapám marad. Tizenegy éve, hogy elment. Bölcs, tiszta szívű ember volt, végtelen nagy muzikalitással megáldva. Rengeteget énekeltünk együtt. Hihetetlen képzelőereje volt. Csodálatos meséket kreált. Mindig ő vigyázott rám, mert a betegségei miatt korán nyugdíjazták, a nagymamám pedig dolgozott. Mivel a nagynénim is ott lakott a közelben, és sokáig nem volt testvérem, mindenki kislánya, unokája voltam. Az egyetlen, a központ. Nagy, óvó, meleg keze volt a nagypapámnak, még a tapintása is megmaradt bennem. Egyébként semmi előjele nem volt annak, hogy közeledik a vég. Egy nappal előtte még ott voltam náluk. A hatvankettedik évét sem töltötte be, amikor meghalt. Hányatott gyerekkora volt. Korán elvesztette a szüleit, sokan voltak testvérek. Az égiek rendezték úgy az életét, hogy találkozzon a nagymamámmal. Olyan szeretetet, összetartozást, mint ami köztük volt, soha nem láttam. Az utolsó napig fogták egymás kezét. Még éjszaka is. Úgy aludtak el. Tizenkét éves voltam, amikor elveszítettem őt. Emlékszem az utolsó napra. Valami nagy buszbaleset volt a környéken, sokan meghaltak. Nagyapám azt mondta: igen, ha egyszer eljön, nem válogat. Anyukám akkor hazavitt Komáromba. Másnap reggel a nagymamám jött hozzánk, vigyázni az öcsémre. A kapuban elbúcsúztak, nagypapám megcsókolta a kezét, s amikor a busz elment a házuk előtt, már nem élt. Aznap apukám jött értem az iskolába. Hamarabb vitt el, mint máskor. Furcsálltam is, hogy miért. Mentem lefelé a lépcsőn, és abban reménykedtem, hogy nem történt semmi a papával. De ahogy megláttam apát az iskola előtt, mindent értettem.”

Pozsonyba, a színművészetire elsőre felvették. Ezen ő is meglepődött. Nem az az ember – állítja magáról –, akinek minden elsőre sikerül. Vagány, karakán lánynak tűnik, aki könnyedén veszi az akadályokat, s a legnehezebb megmérettetésektől sem riad vissza, valójában mégis mindenért keményen meg kell küzdenie.

„Általában az ötödik javítódolgozatom sikerült, ha kellett a kettes matekból. A felvételin viszont helytálltam. Igaz, rengeteget tanultam. Anyukám egy hónapig verte a fejembe a nehéz szövegeket. Schillert, Csehovot meg a többieket. Azt mindig tudtam, hogy játszani szeretnék. Dokumentáció van róla, hogy már kétévesen eldöntöttem. Hangkazetta. Kérdezik a szüleim, hogy mi leszek majd. Színésznő! Van is egy jópofa sztorim ezzel kapcsolatban. Az Eszenyi–Kaszás babacsapat. Ugyanis az összes Barbie babámnak neve volt. A lányokat mind Enikőnek hívtam, az egyetlen fiút pedig Attilának. Egyébként Margit néni, Attila édesanyja volt az első szlováktanárnőm, férje, János bácsi pedig, aki már nem tanított akkoriban, felajánlotta, hogy játszhatok Attila hangszerén, ha komolyan veszem a hegedűórákat. Ez nagyon nagy motiváció volt számomra. Évekkel később Attilával és Enikővel is találkoztam, de akkor már tényleg csak a színészetre koncentráltam. Emlékszem, különböző függönyökből és régi nyoszolyás ruhákból varrt nekem jelmezeket a nagymamám, és azokban énekeltem a Mária evangéliuma dalait. Akkoriban ugyanis, ha látogatóba jött hozzánk valaki, mindig azokkal a számokkal szórakoztattam a vendégeket.”

Főiskolai évei a két Peterhez, Mankoveckýhoz és Šimúnhoz kötötték. Ők voltak az osztályfőnökei. Fellini filmjének, a Zenekari próbának a színpadi változatában és Goldoni Két úr szolgájában vizsgázott. Az elsőben mindenki személyre szabott szerepet kapott az osztályban, így neki a hegedű jutott, a másikban Dollyként domborított.

„A színművészetin szeretik a magyar növendékeket. Peter Mankovecký nagyon kedves, figyelmes és türelmes volt velem, ugyanakkor szigorú is. Problémáink soha nem voltak egymással. Értettem őt. Harmadévben aztán zűrössé vált az életem. Nagyon magam alatt voltam. Ezt nevezik szakmai mélypontnak. Manky és én sok csatát vívtunk egymással. Ki is nevetett párszor, hogy mennyit sírok miatta. Ez visz majd előre – mondta. A szakmai és lelki gyűrődés. Azt akarta, hogy tapasztaljam meg, milyen érzés lent lenni. Nem bántott, csak kemény volt. Tragikus halála előtt három héttel úgy búcsúzott tőlem, hogy mindent megbeszéltünk. »Próbáld meg, menj csak el egy évre ösztöndíjjal Budapestre« – biztatott. Többé nem találkoztunk. Peter Šimúnnal a legelején volt nagyon bensőséges a kapcsolatunk, mindent értett a lelkemből, a gondolkodásomból. Később már csak egy személyre koncentrált. Mindig valaki másra. Többre nem futotta az idejéből. Az Astorka Színházba ő vitt be.”

Hyppolitát játssza a Szentivánéji álomban, szlovák kollégák remek csapatában, miközben letelt az éve Budapesten, a színművészetin, Rába Roland vezetése alatt.

„Szeretem ezt a fajta létezést. Pesten lenni, Komáromban Az arany árában, Székesfehérváron a Momó címszerepét játszani. Pozsonyban az utolsó év vár rám a főiskolán. Pelsőczy Rékának köszönhetem, hogy befogadott a pesti osztály, Rába Roland dolgos, pontos, érző ember, finom rezdülésekkel. Hyppolita a szívem csücske. Az első komoly munkám Pozsonyban. Egy héttel azelőtt, hogy megkaptam a szerepet az Astorkában, ott mentem el a színház előtt, és azt mondtam a barátnőmnek: ha nagy leszek, itt fogok játszani. Gyorsan felnőttem. Hét nap alatt. Székesfehérvár felé Bagó Bertalan, Az arany ára rendezője nyitott előttem utat. Írtam egy e-mailt, hogy »Tisztelt Vörösmarty Színház, tisztelt Művészeti Titkárság, szeretném Önöknél tölteni a gyakorlatomat.« Két óra múlva már jött is a válasz. Írták, hogy látni szeretnének. Beléptem az ajtón, és Matúz János, aki Momó szerepére keresett színészt, azzal fogadott, hogy engem az Isten küldött, mert pont ilyen valakire lenne szüksége, mint amilyen én vagyok. Michael Ende, a Végtelen történet szerzője írta a darabot egy nyíltszívű gyerekről, akiről nem lehet tudni, honnan származik, kik a szülei, hogyan keveredett a városba, csak azt, hogy mindenkit meghallgat, és mindenkin segíteni akar. Karola Az arany árában kis szerep, szinte csak végszavakra kell reagálnom, Momó címszereplő. Ifjúsági előadás, soha életemben nem csináltam ilyet. Ha beülök egy gyerektársaságba, annyira hat rám a tisztaságuk, a szeretetük, az energiájuk, a ragaszkodásuk, hogy a végén könnyekig meghatódom. De tényleg mindig ez van.”

Komáromban a jövőben is szívesen dolgozna, de ha hívják, boldogan megy máshova is. Már a győri színházban is szerepet kapott, Katicát, a szolgálólányt játssza majd az Édes Annában, Csiszár Imre rendezésében. Pozsonyban két tantárgyból kell még vizsgáznia, és a szakdolgozatát is meg kell még írnia. A Panelházi történetekben már forgatott egyszer. Nyári felszolgáló volt a kávézóban.

„Előbb-utóbb bázist kell választanom, és én Budapest mellett szeretnék dönteni. Onnan bárhová utazhatok. Székesfehérvár negyven perc, Komárom egy óra, Pozsony két és fél. Ezek nem nagy távolságok. Nagyon bízom abban, hogy lesz egy társulat, ahová majd leszerződhetek, s ahonnan vendégként bárhova elmehetek. Vonz a szabadság, mert nagyon jó önállónak lenni, de kötődni sem rossz. Nehéz időszak most ez az életemben. A függetlenedés évét élem. Izgatottam várom, mi következik.”

 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?