<p>Rejtélyes módon éppen a gyalogostempóban Újvidék felé döcögő vonat juttatja eszembe a már többször hallott állítást – melyről biztosabb információnk nem igazán lesz, hiszen mégis ki végezne ilyen kérdésben közvélemény-kutatást? –, hogy a távolról hazatérő szabadkaiak szíve hevesebben kezd verni, amint a horizont felett meglátják a Városháza tornyát, amiről nyugodtan hihetnék (hiszik is?) a nem szabadkaiak, hogy templomból magasodik ki.</p>
A saját tapasztalataimat felhasználva szinte szemtelenség lenne megpróbálkozni a cáfolattal vagy alátámasztással, különben is: akkor már arról is szólni illene, milyen szervi hatással bír, amikor a hazaérkező szabadkai a vonatablakból meglátja a Pionir csokoládégyárat.
Ha azonban a mendemonda igaz, akkor elvileg a jelenség független attól, hogy egyébként a római katolikus székesegyházba, a zsinagógába, a dzsámiba, esetleg a református vagy evangélikus templomba térnek-e be kérni és hálát mondani ezek a bizonyos szabadkaiak, s hogy ezt éppen melyik hivatalos vagy ahhoz túlzottan kis lélekszámú nyelven teszik. Hogy az elvileg tömegorientált Népszínház vagy inkább a formabontóbb teátrum előadásait kedvelik, hogy a zöld vagy a kék szökőkút mellett fotózták őket érettségizés után. De persze az is lehet, hogy ez az egész egy humbug.
Mert mégis mit lehetne komolyan venni a jelöletlenség és félrejelöltség városában, ahol nem Csáth Géza szülőházán áll az ezt hirdető tábla, de legalább Kosztolányi Dezső születésének helyét sem jelöli egy árva betű sem? Azt is csak a beavatási szertartáson átesettek tudhatják, hogy a Kosztolányi-kriptától számított hányadik sorban nyugszik mások neve alatt a Brenner unokaöcs, s hogy valahol a legnagyobb templomrepedésnek átellenben kell keresni azt a bizonyos varázsló kertjét, ami nincs is. S holmiféle Patyomkin-hatást kelt az is, ha a csinnadrattás átadási ünnepség közben ránk tekintenek az évtizede készülő színházépület belső terének csupasz téglái. No, de hiszen ez itt már a kinek észak, kinek dél, a világ legnagyobb faluja (jobb napokon ezt kikérhetném magamnak!), amely városként mégis Mária Terézia nevét viseli. Ez bizony a beteg, boros, bús, lomha Bácska (az említett ideálisan jó napon akár erre is felhúzhatnám rosszallón a szemöldököm), ahol ugyan fennen hirdetjük, hogy legyőztük a sarat, de ez már egy kiadós nyári eső után sem tűnik annyira biztosnak. Nem feltétlenül hihetőség terem tehát a kivágásra ítélt ostorfákon, s kifejezetten hasznos tudni, hogy kinél érdemes egyáltalán keresni.
Nem állítom, hogy amikor a szomszédos gimnáziumi épületbe igyekeztem nap mint nap, minden alkalommal így történt, de amióta ritkábban járok az egymással szembeállított két Kosztolányi-szobornál – szinte bevallani is patetikus, de – rendre és elkerülhetetlenül eszembe villan a Gézához intézett versszak. „Ah jól siess. Szíved még egyszer megszakad tán, / Ha hosszan bolygasz a cyrillbetűs Szabadkán. / S nem értenek.” A szabadkai Városi Könyvtár Facebook-oldalán időnként közel évszázados távlatot megnyitó kivágások jelennek meg például a Bácsmegyei Naplóból, ezek pedig azon túl, hogy finom precizitással ábrázolják koruk állapotait, az iménti verssorokhoz hasonlóan élő elevenséggel kiáltanak bele a mába. Az értés, az érthetetlenség, a meg nem értettség vesz körül engem, a lassan bolygás helyett lótva futót, a hivatalban latin helyett inkább cirill betűket pötyögő tisztségviselőt, a gimnáziumban szerbet, angolt, németet, kínait tanuló diákot, aki holnap talán már a határon túl keresi a boldogulást, meg azokat is, akiket a kerítés ideig-óráig épp ebben a városban rekeszt.
Ebben a múlt és jelen között préselődő légkörben már csak arra kellene választ találni, hogy a sokat taposott aszfalt alatt meghúzódó sínek s a még mindig oly hevesen élő villamosnosztalgia valóban egy élhetőbb kor utónyomai-e?
A szerző a Vajdaság Ma munkatársa
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.