<p>Bár a mondás azt tartja, hogy minden jó, ha a vége jó, azért nem mindegy, milyen a kezdet. Így van ez a játékokkal is, és a hatás annál fontosabb, hogy nemcsak a helyszínen lévő sportolók, nézők a részesei, hanem sportszerető milliók is az egész világon. Ezért is fordítanak rá a rendezők milliókat.</p>
Magam is megértem olimpiai megnyitókat, s tanúsíthatom, hogy a helyszínen, a stadionok több tízezres sokasága körében még nagyobb a hatás, még jobban lúdbőrzik az ember háta, mint a tévé képernyője előtt. Számomra az évezredfordulós Sydney volt a legszebb, a legemlékezetesebb pedig az 1994-es lillehammeri téli olimpia, mert a hidegtől ott vacogott legjobban a fogam.
A ceremóniák szerves részét képezik a játékoknak, s megvannak a szabályaik. 1924 óta a megnyitóünnepségen ábécérendben vonulnak fel a nemzetek. Mindenkori kivétel az első és az utolsó csapat: elöl Görögország halad, a végén pedig a házigazdák. A műsor persze változó, s a rendezők pénzt nem kímélve igyekeznek felülmúlni egymást. Az olimpiai krónikások az 1996-os atlantai játékok megnyitóját könyvelték el a legmegrázóbbnak. Ott a minden idők legjobb ökölvívójának tartott Muhammad Ali (Cassius Clay néven bokszolt), a római olimpia bajnoka, akit a BBC nézői 1999-ben az évszázad sportolójának szavaztak meg, volt a hős. Hárommilliárd néző látta a felemelő, egyben szívszorító pillanatot, amikor a Parkinson-kórban szenvedő, súlyos beteg Ali reszkető kézzel meggyújtotta az olimpiai lángot.
A kínaiak 2008-ban Pekingben monumentális megnyitóünnepséget hoztak össze, bár egy-két részletről bevallották, hogy trükköket alkalmaztak. Hatalmas show volt. Négy évre rá, a legutóbbi londoni játékokon – egyébként 1908-ban az angol fővárosban rendezett eseményen volt először olimpiai megnyitó – az ünnepség 27 millió fontba került, és sok részlete az utolsó pillanatig hétpecsétes titok volt. A Gettómilliomos rendezője, Danny Boyle által összeállított műsorba II. Erzsébet királynőt is bevonták, s a zenei listán 86 szám szerepelt, többek között Paul McCartney is, mégsem volt egyértelmű az összhatás: egyik-másik néző szürreálisnak, sőt őrültnek tartotta.
Voltak persze kevésbé ünnepi hangulatú ünnepségek, amelyek balul ütöttek ki. 1988-ban Szöulban is másképp sült el a dolog, mint ahogy a dél-koreai szervezők tervezték. Még az olimpiai láng meggyújtása előtt több ezer fehér galambot röpítettek a levegőbe a béke jelképeként, csakhogy közülük a legtöbb nem röpült el, hanem leszállt a kandeláberre, s miután fellobbant a láng, sült galambok potyogtak az égből.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.