Pék Zoltán rádiós-tévés

Nemcsak azért, mert a rádiós-tévés újságírás aranykorában dolgozott, amikor még esemény volt, ha egy településre „kiszállt a stáb”, hanem azért is, mert mindig tisztességgel, a rá jellemző eleganciával művelte a szakmát. Ma egy másik ágában dolgozik, a komáromi városi lapot kiadó és televíziót működtető cég igazgatója.

Az országos médiában szerzett tapasztalatokkal álltál egy önkormányzati kiadó élére. Gondolom, ez egészen más szemléletet igényel.

Igen, elsősorban gazdasági feladat, de sokat segít, hogy az érem másik oldalát is ismerem: tudom, hogyan készül egy riport, milyen szakmai szempontokat kell figyelembe venni. Regionális sajtóban dolgozni sokkal nehezebb, mert a fenntartótól a riportalanyig mindenki közelebb van, jobban belelátunk a részletekbe, látványosabban ütköznek az érdekek. De én ezt kezdettől fogva kihívásként fogtam fel, és sikernek tartom, hogy már a harmadik választási időszakot kezdem a cég élén.

A köztévéből nem teljesen önszántadból távoztál. Fáj még?

Leépítettek, mindenféle indoklás és egy köszönöm nélkül. A fájdalom nem jó kifejezés arra, amit ezzel kapcsolatban érzek, mert nem fejezi ki azt az ürességet, amely maradt bennem. A mai napig nem tudom, miért kellett távoznom, mert nem vagyok konfliktusos típus, szeretek együtt dolgozni, és tudok lojális lenni. Bár évekig főszerkesztő voltam, szerkesztőként sem szítottam volna feszültséget, ezért nem értettem, hogy 32 év után hogyan tudtak ilyen könnyen megválni tőlem. Az is eszébe jut ilyenkor az embernek, hogy talán ennyire nem volt jó és fontos, amit csináltam?

Hogy jól csináltad, arról azért tanúskodik a Magyar Arany Érdemkereszt, amelyet 2012-ben vehettél át a magyar köztársasági elnöktől a szlovákiai magyar közösség érdekeinek képviseletéért, a magyar kultúra és hagyományok ápolásáért, a tárgyilagos műsorszerkesztésért és tájékoztatásért. Ez nem rossz összegzés.

Meglepett és megtisztelt a kitüntetés. Úgy éreztem, igazolta több évtizedes munkámat, amelyre mindig is hivatásomként tekintettem.

Amikor megkaptad a felmondást, bíztál abban, hogy találsz munkát, vagy volt benned azért félelem, hogy most mi lesz?

Bíztam magamban annyira, hogy valahol meg tudok kapaszkodni, és szerencsére hamar jött az új felkérés. De a stúdiók hangulata, a kamera és a mikrofon máig hiányzik. Nem a népszerűség miatt, hiszen az emberek most is megismernek, megszólítanak, hanem mert szerettem azt a munkát. Főszerkesztőként is készítettem riportokat, műsorokat, mert szükségem volt a nézővel, hallgatóval való mindennapi kapcsolatra. Ami pótolhatatlan számomra, az maga a munka, annak változatossága, sokszínűsége. Az a munka, melyet pontosan negyven évvel ezelőtt, 1975. szeptember 1-jén kezdhettem el, amikor életemben először léptem be az akkori Csehszlovák Rádió pozsonyi szerkesztőségének Zoch utcai székházába. Tudom, számos kolléga is hasonló módon kényszerült távozni a közmédiából, de a mai napig úgy érzem, hogy legalább egymondatnyi indoklás – és itt nem magyarázkodásra gondolok – mindenkinek jár.

A tévés vagy a rádiós munka volt kedvesebb számodra?

Ha az évek számát vesszük, a tévében töltöttem el hosszabb időt, több mint húsz esztendőt. De talán igaz, hogy az első szerelem egy életen át megmarad, és akkor is, most is úgy érzem, a rádiós munka jelenti a teljességet: megtalálható benne mindaz, ami ezt a szakmát csodálatossá teszi. Gondolok itt az újságírásra, a tájékoztatásra, az emberekkel való napi kapcsolatra. Ma, évekkel a rádiós munka befejezése után is úgy érzem, hogy lelkem mélyén a rádió szerkesztője vagyok, s míg élek, az is maradok.

Ha az újságírás, műsorvezetés szakmai oldalát hasonlítod össze, akkor volt nehezebb, vagy most az?

A műszaki adottságokat tekintve egyértelműen akkor volt nehezebb, de emberi szempontból most sokkal bonyolultabb. Felgyorsult a világ, nagyon sok az információ, komoly felkészültséget igényel, hogy az ember kiválassza a valóban fontosakat. Ha aktuálisak akarunk lenni, nincs időnk arra, hogy mindennek utánanézzünk, mindent átgondoljunk, mert ömlesztve, összefüggések nélkül zúdul ránk a rengeteg tény. Sajnos, sokszor arra sincs mód, hogy visszatérjünk egy-egy témához. Nem szeretem a nosztalgiázást, főleg a szakmában nem, de volt abban valami jó is, hogy régebben az információnak volt ideje leülepedni, kiszűrhettük a kevésbé fontos dolgokat. Ilyen szempontból a helyi médiának nagyon fontos az a szerepe, hogy az összegzést, elemzést elvégezze.

De már nem lehet hírközlő. Az internettel ma már a tévé és a rádió sem tud lépést tartani.

Mert az emberekben is nagy az igény, hogy mindig mindenről azonnal értesüljenek. Pedig a felszínes információk egyrészt rengeteg konfliktust, gyűlöletet szülnek, másrészt ritkán van szó olyan fontos dologról, amelyről tényleg még szabadságon vagy két színházi felvonás között is értesülni kell.

Mondja ezt egy újságíró.

Aki maga sem tud kikapcsolni, és rosszul érzi magát, ha valaki olyasmit mond a közélet történései terén, amiről ő nem tud. Ez már szakmai ártalom, akkor sem fogom kiheverni, ha semmi közöm nem lesz az újságíráshoz.

A közmédiától való távozással mindenképp lezárult életed egy korszaka. Sokáig tartott, míg túltetted magad rajta?

Inkább úgy mondanám, hogy nem nyalogatom a sebeimet, de a törés nem fog meggyógyulni. Újra meg kellett találnom magam. Ma már azt mondhatom, hogy a komáromi munka kitölti az életemet. Emellett műsorszervezéssel foglalkozom, tehát minden szempontból inkább háttérember lettem.

Műsorvezetést nem is vállalsz már?

Nagyon ritkán, mert már nem lelem benne örömöm. Azt tervezem, hogy az angoltudásomat csiszolom, mert elég sokat utazom, és egyre inkább érzem, hogy alapos nyelvtudás híján nem lehet igazán megismerni egy országot.

És megint az információéhségnél vagyunk. Szóval nem az a turista vagy, akinek elég, ha a szállodában kiszolgálják, és lefényképezi a nevezetességeket.

Szeretem magamnak felfedezni a városokat, megnézni azt is, amiről a legtöbb útikönyv nem ír. Nem akarok mindent látni és mindenhol ott lenni, beérem azzal, hogy beülök a kávézókba, magamba szippantom a hely hangulatát. Itthon is elvagyok egy könyvvel, nem kell nekem mindenáron program. De ha kedvem tartja, képes vagyok egyedül is elmenni moziba, színházba.

Ez azt jelenti, hogy jóban vagy magaddal.

Soha nem voltam olyan szempontból elégedetlen, hogy többet, mást akartam volna, mint amihez megvoltak az adottságaim. Mindig el tudtam fogadni magamat, a legnehezebb helyzetekben is volt egy része az életemnek, amelyet nem tudtak feldúlni. Ma már leginkább ennek a belső nyugalomnak a megőrzésére törekszem.