Nő a busz volánjánál

Kolléganőm buszra felszállva arra lett figyelmes, hogy a kormány mögött egy szőke hölgy ül. Nem mindennapi látvány női kezekben látni ilyen hatalmas járművet, megkértem hát, hogy ha újra találkozik vele, kérje el a telefonszámát. Mindjárt fel is hívtam, de a találkozásra kicsit várni kellett, hol neki, hol nekünk akadt más foglalatosságunk. Azután, hogy a Tátrából hazavitte a kisebbik lányát, szerencsénk volt, Veronika a dunaszerdahely–pozsonyi járaton délben a fővárosban tartotta pihenőjét. Nem volt nehéz megtalálni a buszt, csak egynek a kormányánál ült nő. Nehogy kicsússzunk az időből, azon nyomban elkezdtük a beszélgetést. Veronika a vezetőfülkében ülve válaszolgatott, kollégám meg sűrűn kattogtatta a fényképezőgépet.

Nem autózott, hanem babázott

„Kicsi lányként biztosan autókkal játszott, nem babákkal” – gondoltam a riportra készülőben, de miután ezt megkérdezem, a somorjai születésű, most Felsőpatonyban élő Veronika megcáfolja: „Babáim voltak, nem kisautóim.” Hát akkor vajon mi ihlette, hogy felnőttként odaüljön a busz kormánya mögé? „A férjem adta az ötletet.”

Ez tíz éve volt. Személygépkocsira már több mint két évtizede megszerezte a jogosítványt, és ki is használta. Rengeteget vezetett, mert Ausztriában dolgozott házvezetőnőként. Reggel ment, este jött. Eleinte ketten, a húgával, az utolsó négy évben már csak egyedül.

„Ott, ahol dolgoztam, egy nagy gyár volt; mindenfélét megpróbáltam, mert ide küldtek, meg oda, még traktort is vezettem. – Férje, László kamionos; az ember csodálkozik, hogy nem arra beszélte rá a párját. – Dehogynem! Azon volt, hogy szerezzem meg a C jogosítványt is, de valahogy úgy voltam vele, hogy nagyon megterhelő, nehéz munkát végeztem, valami könnyebbet akartam. A kamionnál ponyvázni kell, rakodni, ha esik, ha fúj a szél, ki kell menni, erre már nem vágytam. A buszban azért ülök, kényelmesen.”

Tavaly januárban szállított először utasokat. „Elsején felvett a cég, s rá három hétre már vezettem. Egy tű nem ment volna a fenekembe.” – Elképzelem, hogy nekem mennyire remegett a gyomrom, amikor először vezettem autót. Pedig egyedül voltam. Veronikára pedig utasok bízták rá magukat. Nem tévedtem, neki még nehezebb volt az első út. A nagynál is nagyobb lélegzetet vett, amikor utána kiszállt a buszból. Pár hónap eltelt, míg annyi önbizalmat szerzett, hogy azt érezte, minden gond nélkül fog menni, magabiztos lett.

Nincs saját vonala

Még nincs saját vonala a vállalatnál, még mindig helyettesít. „Úgy vagyok, hogy be-beugrok, ahol kell. Általában szerdán már tudom, hogy hétfőn merre fogok menni – vázolja. – Csak hétköznap dolgozom, éjszaka nem, s a hétvége is szabad. De legalább tizenkét óra naponta.” Hát, nem semmi. Így is alaposan megterhelő. Nemcsak fizikailag, hanem főleg mentálisan. Már abban, ha személyautót vezet az ember huzamosabb ideig, jócskán elfárad, hát még mennyire megterhelő, ha jó néhány utas, egy egész busz sorsa rá van bízva!

Veronika nagyokat bólogat. Ha nem is annyira, mint az előző munkájában, a buszvezetésben is elfárad a test, nem kényelmes egész nap ülni a fülkében. „Nem úgy fáradok el, mint azelőtt, amikor hazamenve már semmit nem voltam képes csinálni, hullafáradt voltam. Most ha hét órakor, fél nyolckor hazaérek, még megyek a kertbe, jönnek a lányaim. A nagyobbik, Nikoletta, már húszéves, a kisebbik, Barbara tizenkettő. A férjem havonta egyszer van távol, három napig, most már sokat van otthon. Azelőtt két hétig is elvolt.”

A kényszer nagy úr. Veronikának annak idején dolgoznia kellett, kinn, külföldön, mert a férjének balesete volt: motorkerékpáron ült, s valaki nem adott neki előnyt egy kereszteződésben. Súlyos sérüléseket szenvedett. Ez tizenegy éve történt, a kisebbik lány nyolc hónapos volt. „Két éve megint elütötték – mondja Veronika. – Akkor meg tizenegy helyen eltörött az arccsontja és a koponyája, négy hónapig munkaképtelen volt. Azt hittem, hogy soha nem fog tudni motorra ülni.”

Övé a felelősség

Minden vezető tudja, hogy nem elég, ha ő maga szabályosan közlekedik, azokra az őrültekre külön kell figyelni, akik sokszor minden szabályt megszegnek. Velük szemben nem elég a fokozott elővigyázatosság sem, mert nem tudni, hogy mit fognak tenni. Veronika tapasztalatai is igen rosszak. „Persze, tisztelet a kivételnek – vannak rendes, aranyos sofőrök, akik belátják, hogy embereket szállítunk, felelősséggel tartozunk –, de sokan rá se hederítenek arra, hogy ez nem személyautó, nem tudunk olyan hamar lefékezni. Ráadásul fékezéskor ügyelni kell, mert ha hirtelen történik, elesnek az utasok, s én vagyok a felelős a következményekért. Ha valaki elvágódik, és eltörik a keze, engem vonnak felelősségre. – A vezetőnek mindennel számolnia kell. A buszban álló személyek, tolókocsisok is utaznak. – Tényleg óvatosnak kell lenni, előre gondolkodni, hogy kijön az az autó, vagy nem. Én inkább kések, de nyugodtabban megyek, mint hogy baj történjen.”

Busszal – babonából lekopogjuk – nem volt balesete. Autóval egyszer. Kiugrott elé egy kutya, és ki akarta kerülni. „Megmentettem a kutyát – nevet. – Részese voltam még egy balesetnek, tizennyolc évvel ezelőtt, de akkor motorral, a férjem vitt. Kihajtott elénk egy autó, eltört kezem-lábam.” Nem biztos, hogy ezek után mindenki merne autót vezetni, felülni a motorra. Veronika bevallja, hogy „akkor nagyon meghökkentem. De a férjem erősködött, hogy be kell ülnöm az autóba.” 

Tűrni az utasok szeszélyeit

A buszvezetői munka nem irigylésre méltó olyan szempontból sem, hogy el kell viselni az utasok szeszélyeit. Ha valaki bal lábbal kelt fel, összeveszett a párjával, vagy valami nem sikerült neki, s rossz a kedve, a haragját valahol le kell vezetnie. S miért ne mindjárt munkába menet vagy onnan hazafelé tartva azon, aki épp az útjába akad? „Felszállóval történt egyszer, az épp egy hölgy volt, hogy ingyen akart utazni, merthogy neki van ZŤP-kártyája, csak épp nem találja -- kiszaladt a számon, hogy a részegség elég súlyos egészségkárosodás, jár is érte az igazolvány.-- Nem tudta megérteni, hogy még nekünk, alkalmazottaknak is ötcentes jegyet kell vennünk. Addig fajult a dolog, hogy elmondott mindennek, s elkezdett köpködni a buszban. Ekkor már kiszálltam a volán mögül, de ő addigra leugrott a buszról; aztán utánadobtam a táskáját.”

Nehezebb egy nőnek helytállnia?

Eleinte majdnem mindenki megbámulta, mit keres a kormánynál. Néha úgy zavarba jött az utas, hogy azt se tudta, hová kéri a jegyet. Olyan nem volt, hogy valaki ijedtében leszállt volna, de olyan igen, aki megtorpant, s kicsit morfondírozott, de azért csak rászánta magát. Megesett, hogy a felszállók furcsán néztek rá, merthogy „nőnek főzőkanál való a kezibe, nem volán”. Veronikát nem olyan fából faragták, hogy ezt mellre szívja, bátran visszaszól, hogy „nem az őskorban élünk”, meg „sajnálatos, hogy egy nőnek ilyet kell csinálnia, ha egy kicsit jobban akar keresni”. Veronika előtt már volt hölgy sofőr, eddig hárman voltak, de most egyedül maradt. Nagyvárosban villamos, trolibusz vezetőfülkéjében egyre gyakrabban látni nőt, de a női buszvezető még mindig ritka példány.

Veronika aznap reggel fél háromkor kelt, bement Dunaszerdahelyre, 4.40-kor indult az első járat. „Kávéval kezdem a napot. Utána nyolc óra, fél kilenc tájban van egy-két óra pihenő, akkor reggelizek, kávézok.”

Az a nap 18.50-kor ért véget Légen. Onnan még haza kellett mennie Felsőpatonyba. Másnap minden kezdődött elölről...