Nem lehetünk néma cinkosai a gonosznak

Harmadik alkalommal karácsonyi vendége a Vasárnapnak Róbert Bezák – idén annak apropóján is, hogy olvasóink húsvéttól adventig figyelemmel követhették elmélkedéseit. Mint a kedves, szeretett vendéget szokás, újra visszahívtuk, és megkérdeztük, mi van vele.

Sok olvasói visszajelzést kaptunk az Elmélkedésekre, többen írták, hogy nehéz élethelyzeteken segítették át a gondolatai. Számított rá, hogy szószék nélkül is ilyen hatása lesz a szavainak?

Azt gondolom, az emberek azt szűrték le az egészből, ami őket is foglalkoztatja, csak még nem fogalmazták meg. Ha van érdemem, csak annyi, hogy kimondtam helyettük: az élet nagy fordulópontjait, válságait valamennyien különbözően éljük meg, ezért nem csak egyfajta megközelítés lehet helyes.

Egyrészt hatalmas ajándék, ha az embernek akkora tekintélye van, hogy másoknak is fontos, miről hogyan gondolkodik, másrészt óriási felelősség. Ilyenkor valóban minden szavát mérlegelni kell. 

Zavarba ejt és feszélyez ez a bizalom, mert nem szeretnék annak a szerepében tetszelegni, akinek minden szava aranyat ér. Szeretném fenntartani magamnak a tévedés jogát, és nem gondolom, hogy mindenkinek meg kellene felelnem. Tudom, hogy a konzervatívok számára nem vagyok elég radikális, a liberálisok számára pedig eléggé szabadelvű. Gyakran hallom, ide nem kellett volna elmennem, azt nem kellett volna mondanom; kevesen mondják azt, hogy 58 évesen talán tudom és jogom is van eldönteni, mit teszek, mert elsősorban önmagamat képviselem. 

Ez nem lehet könnyű olyankor, amikor sokan a támogatásától várják a sikert, szinte sorban állnak azért, hogy egy szót szóljon az érdekükben.

Szeretném ezt mindig a saját meggyőződésem alapján tenni, még akkor is, ha nem aratok osztatlan sikert. Úgy vélem, amit megéltem, felhatalmaz arra, hogy szabadon kimondhassam a véleményemet. Ha az ember őszinte, és a saját tapasztalatából indul ki, akkor ez egyáltalán nem nehéz, csak el kell dönteni, melyik oldalra állunk. Én is gyakran érzem úgy, hogy kényelmesebb volna otthon ülnöm, mint elmenni valahová és felszólalni, mégis megteszem, mert ez a kötelességem. Abban a pillanatban, amikor kimondok valamit, talán nem is vagyok olyan tökéletes, amilyennek sokan látnak, de épp ezért igyekeznem kell, hogy egy szinttel még saját magamnál is jobb legyek. A kimondott szó engem is kötelez, és felfelé húz.

Egyszer azt mondta, az ember minden komoly döntésével és vállalásával önmagát is jobban megismeri. A szüleiről való gondoskodás által mit tanult magáról?

Azt, hogy ha olykor fáradt vagy türelmetlen volnék is, ezeknél az érzéseknél sokkal fontosabb, hogy a szüleim segítségére legyek. Édesanyám Alzheimer-kórban szenved, édesapám is idős. A húgommal vállaltuk, hogy gondoskodunk róluk, és bár napi küzdelmet jelent az ellátásuk, nem döntenék másként. Berendezhettem volna a saját életem, de ez csak rólam szólt volna. Úgy éreztem, hogy más a dolgom, még akkor is, ha ezért nem várhatok hálát, mert a szüleim már fel sem fogják, mit teszünk értük. De itt már nem róluk, sokkal inkább az én lelkiismeretemről van szó.

Hat év telt el a leváltása óta, és kiderült, ahhoz, hogy véleményformáló személyiség legyen, nincs szüksége hivatalra.

Soha nem törekedtem közéleti szereplésre, ezért vagyok ma középiskolai tanár, nem pedig köztársaságielnök-jelölt, de ha ezt a szerepet osztotta nekem a sors, eleget kell tennem neki. Papként, rendi elöljáróként, érsekként bizonyos közösségben volt mérvadó a szavam, most mintha az egész országhoz szólnék. Erre nem készültem, és nem is érzem alkalmasnak magam a feladatra. Ugyanakkor tudom, hogy nem bújhatok ki a felelősség alól, és ha megkérdeznek, meg kell mondanom, miről mit gondolok.

A Kuciak–Kušnírová-gyilkosságot vagy Imrich Béreš elnökjelöltségét illetően nagyon határozottan és egyértelműen ki is mondta.

Mert a Szentírásban is az van, hogy „a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van”. Tudtam, hogy a kiállásom nem fog mindenkinek tetszeni, de felelősséget érzek azért, merre megy ez a társadalom, és ha valamit tehetek azért, hogy jobb irányba induljon, meg kell tennem. Az egész érseki történetem arról szólt, hogy ha bizonyos dolgokat elhallgattam, toleráltam volna, ma is hivatalban lehetnék. Ezt nem tettem meg akkor, ma sem lehetek hát langyos és határozatlan. Már csak azért sem, mert az ember soha nem tudja, mi következik az első meghátrálásból. Ahol egy dolog nincs rendben, ott nincs rendben más sem, és aki ilyenkor hallgat, az végül néma cinkosa lesz a rossznak, ezért kell idejében megszólalni.

Második éve tanít etikát és hittant egy pozsonyi kétnyelvű elit gimnáziumban. Megszokta már?

Nem, mert a tanítás olyan hivatás, amelyre az ember egész életében készül, és én túl későn kezdtem. De azt tartom szem előtt, hogy sokan nem élnek úgy, ahogy szeretnének, mégis becsülettel végzik a dolgukat. Nem lehet mindenki boldog és sikeres, úgy látom, sokkal többen vagyunk azok, akik nem a vágyaikat, hanem a kötelességeiket élik. Ezt is el kell tudni fogadni. 

Ma már inkább civil életet él, de az egyházra, gondolom, soha nem fog úgy tekinteni, mint egy idegen intézményre. Mi a véleménye a közelmúltban nyilvánosságra került pedofilbotrányokról?

Sajnálom, hogy mindezt a sajtónak kellett megszellőztetnie, és az egyház csak erre reagált, nem belülről jött a megtisztulási szándék. Nem tudom, mennyire őszinte a döbbenet és az akarat, hogy felelősségre vonják a bűnösöket. Hiszen évekig az áldozatokat próbálták meggyőzni, hogy az egyház jó híre végett hallgassanak, a látszat fenntartása sokkal fontosabb volt, mint az igazság keresése. Most sem tartom elegendő büntetésnek, hogy a vétkeseket megfosztják a bíborosi, püspöki rangjuktól, és kolostorba küldik. A pedofília nem egyházi vétek, hanem bűncselekmény, ennek megfelelően civil bíróság elé kell állítani az elkövetőket, nem pedig a Vatikánban nyújtani nekik menedéket.

Még egy fontos kérdést vet fel az egész történet: mennyire szigorú és következetes azok kiválasztása, akik a papi hivatást választják, és erkölcsi példaként kellene, hogy szolgáljanak?

Az egyháznak ki kell lépnie a mártírszerepből, és be kell ismernie, hogy nemcsak kapott, hanem osztott is sebeket. Hogy ez most lavinaszerűen derült ki, az annak köszönhető, hogy az áldozatok egymásból nyertek bátorságot. Az egyházon a sor, mert a papság szentsége nem lehet több és fontosabb, mint az emberi méltóság. Remélem, hogy ez a nyitott világ, ahol minden azonnal a világhálóra kerül, gátat szab az ilyen bűncselekményeknek. Nem annyira az egyház öntisztuló képességében bízom, inkább abban, hogy ferde hajlamú képviselői már nem engedhetnek meg maguknak annyit, mint régen. A jövőben pedig sokkal jobban oda kellene figyelni arra, kik jutnak el a felszentelésig, mert a papok iránt joggal magasabbak az emberek elvárásai, mint bármely civil foglalkozásúak iránt.

A katolikus papok erkölcsi stabilitása mennyire függ össze a cölibátussal? Családos emberként inkább szolgálhatnának jó példával.

Ez szerintem személyiségfüggő, hiszen számos civil ember is önként vállalt vagy kényszerű cölibátusban él, és ettől még normális. Az viszont kérdés, hogy önmagában, minden belső tartalom nélkül is van-e olyan értéke a papságnak, amely minden mást felülír. Lehet, itt az ideje, hogy arról is beszéljünk, nem lehetne-e a nőtlenség önkéntes vállalás. Sokkal természetesebb volna a papi lét, mert a körülöttünk lévő világ is megváltozott. Ma már sokkal fontosabbak az érzelmek és az érzékek, a hívők többet várnak a papoktól, mint hogy erkölcsi magaslatokból oktassák ki őket. A cölibátus értelme az volna, hogy a pap minél érettebb, komplexebb személyiség legyen, de nehéz volna köztünk olyat találni, akit a magány valóban jobbá tett. Lehet, hogy van, aki ezáltal közelebb került Istenhez, ám annál távolabb az emberektől, és nem hiszem, hogy erre kellene törekednünk. 

Az egyházban és a civil világban is olyan dolgok történtek az utóbbi hónapokban, hogy úgy tűnik, válaszúthoz értünk. Merre, hogyan tovább?

Mielőtt ezt eldöntenénk, azon kellene elgondolkoznunk, szilárd és megfelelő volt-e az az alap, amelyre ezt az államot építették. Arra az alapra, hogy az önálló Szlovákiáért az ördöggel is szövetkezni kell, nem épülhetett semmi jó, és most ennek a paktumnak a következményeit látjuk. Hiányoznak az elvek, minden annyira pragmatikus, hogy érdekektől függően bárhogy alakulhat – ezért nyitott a tér a Mečiar- és Kočner-félék számára. A szlovák választópolgárok nagy része lelkes és naiv, egyik kezében szentképet szorongat, a másikban az aktuális vezér arcképét, és mindkettőben egyformán hisz. De a felelősség azoké, akik ezzel az egyszerű hittel kalkulálnak és visszaélnek.

Meg azoké is, akik engedik.

Igen, mindannyiunké. A saját kis részünkkel mindnyájan kötelesek vagyunk hozzájárulni, hogy változzanak a dolgok. Tavasszal valami elkezdődött, sajnos két ártatlan fiatal ember élete árán. De én remélem, hogy az energia, amelyet érezni lehetett a tüntetéseken, elég lesz ahhoz, hogy következetesek maradjunk a számonkérésben és az elvárásainkban is.

Közép-Európában ma vezető téma a migráció, holott ténylegesen alig érint bennünket. Mit gondol arról, hová fajult ez a diskurzus?

Megrémít a migrációval kapcsolatos politikusi megnyilvánulásokból sugárzó gyűlölet, mert ez hosszú távra megmérgezi a lelkünket. Egy nemtelen, névtelen fogalomról, megélhetési, gazdasági menekültekről beszélünk, akiktől falakkal, kell védenünk magukat, de ezek anyák, apák, kisgyerekek, akiket a kilátástalanság és a kétségbeesés hajszol Európába. Tudom, hogy a kérdés számos problémát vet fel, de nem tehetünk úgy, mintha nem is emberekről volna szó.

Ján Kuciak és Martina Kušnírová szülei, de sokan mások is, akik szeretteiket gyászolják, súlyos betegséggel küzdenek, aggodalommal várják a karácsonyt. Hogyan öltöztesse ünneplőbe a szívét az, aki csak fájdalmat, ürességet érez?

Évekkel ezelőtt karácsony táján jártam Betlehemben, és lélekben azt vártam, hogy a helyszínen megelevenedik a bibliai történet. Mindebből semmit nem láttam, csak köveket, de az első csalódás után mégis úgy éreztem, hogy a lényeg ott van. Nem olyan, mint a képzeletemben, sokkal igazibb. A kommersz csomagolás és a való világ durvasága mögött ma is ott van a karácsony lényege: az értünk megvalósult szeretetet. A gyászba, fájdalomba merült emberek is gondoljanak arra a segítő kézre, vigasztaló szóra, enyhet adó simogatásra, amely megadatott nekik, mert ahol érző szívvel, értő lélekkel vagyunk egymás iránt, ott nem győzhet a gonosz.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!