Nem boldog őse

Azt meg, hogy most én is, úgy tűnik, róla készülök írni, az indokolja, hogy végre módomban áll tisztázni az olvasói kíváncsiság generálta félreértéseket. Nagyon sok olyan kérdést kaptam pályafutásom során, van-e valami közöm a néprajzkutató Liszkához, meg levelet, hogy jól ismerik, tisztelik, szeretik, olvassák stb. az édesapámat, a férjemet, a fiamat. Az ilyen és hasonló jellegű levelekre nem tudok válaszolni, hisz akkor mást nagyon nem is csinálhatnék már, és hát ugye, engem ide lapszerkesztésre szerződtettek, nem levelezésre. Most viszont, amit nem mondhattam el senkinek, elmondhatom mindenkinek: Liszka József nem az apám, nem a férjem, nem a fiam, de még csak az öcsém sem (bár Mács Juci néni, madáchos védőangyalom évtizedek óta következetesen így mondja). Ellenben de a testvérem. Apánk, anyánk, felmenőink közösek. Ő az a bátyám, aki olyan nagy volt, és okos, mióta az eszemet tudom. És még mindig az. Gyakorlatilag is fel kellett rá néznem örökké, a majd nyolc év korkülönbség ezt jól megalapozta, hozzá még meglehetősen magas is. És igen, szellemiekben sem tehettem mást, ma már ezt a korkülönbségre nem foghatom, állandóan olvasott. Írtam én már sokat róla, ő volt az is, aki azt mondta, olvass, lánka, mert buta maradsz. Nem akartam, hogy buta maradjak, olvastam inkább akár a truccára is. Nyolcadikos koromtól hallgattam tőle, hogy ő már negyedikes gimnazistaként olvasta a Varázshegyet, én meg itt düllögök ilyen csíkos meg pöttyös könyvekkel, mi lesz így belőlem. Azt mondtam magamban, mikor másodikos lettem a gimiben, elég, és elolvastam (ráadásul én nyolcadikból mentem!). Érteni nem értettem, de ott volt glóriaként a fejem fölött évekig, hogy legyőztem a nagy testvért. Ő csak mosolygott, s mondta tovább a magáét, tudom-e én, mennyi ilyen mű áll még előttem?

Gyakorlatilag és konkrétan a nevemet is neki köszönhetem. Lehet, hogy a létemet is, mert hatéves korától rendszeresen hordta megmutatni anyukánknak a két-három éves forma utcabeli Mónit, hogy ugye, milyen aranyos, legyen nekünk is. No és mikor kiderült, hogy hamarosan lesz, s ha kislány, akkor Gyöngyi, ő határozottan kijelentette, azt aztán már nem, úgy hívják a Mikulkáék kutyáját, nem engedem, hogy az én kistestvéremet majd csúfolják. Így lettem Györgyi (keményen, mint a jég verése, és valljuk be, egy nagy és okos fiú testvér által nevelt lánygyermekhez méltón). Persze, így is csúfoltak. Ő volt az, aki az első rendes babámat vette. Egyszer valahol az árokban talált egy papírötvenest. Boldogan vitte haza, anyukánk mondta neki, megállapíthatatlan, ki vesztette el, és mikor, tegye a spórolt pénzéhez a pörsölyébe. Nem, inkább vegyünk rajta a Györgyikének egy rendes babát, úgy szégyellem, hogy azt a kis gumipiroskát tologatja a kocsijában. Két-három éves forma lehettem. Ő volt az, aki karácsonyesteket megelőzően nagy léptekkel húzott maga után a hóban a Liszka nagymamáékhoz, akiknél mindig hamarabb járt a Jézuska, onnan meg, még meg sem melegedtünk, rögtön vissza, alig bírtam szedni utána a kis lábam (talán innen ered, hogy olyan nőietlenül hosszúkat lépek). Aztán is vitt sok helyre, legfőképpen, ahová kényelmetlen vagy kínos volt magának. Jártam vele gyümölcsfákat számolni a községházának. Voltam Szőgyénben is az ásatáson, mikor régész akart lenni, aztán gyűjteni Kéménden, mikor már néprajz szakos volt. De ő vitt el május elsejéken a tabáni LGT-koncertre, az Országos Széchényi Könyvtárba (nézve büszkén, hogy beillek az egyetemisták közé), ő állt ki mellettem s győzte meg aggódó szüleinket, hogy nem baj, ha botrányos a kémiám meg a matekom, az értékrendem rendben, amit csinálok, az jó, írni remekül tudok, hogy okos vagyok. És lettem, amilyen lettem.

Felnevelt.

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

A bátyám megkérdezte, megengednék-e, hogy én is látogassam az órákat, s aztán minden VASÁRNAP délelőtt elvitt engem oda, az egyetemi professzor házába.

Goce Smilevski: Freud húga