Nekem szűk ez a világ

Reggel fél hétkor csörög az ébresztőóra. Lenyomom, tovább alszom. Illetve próbálnék, ha édesanyám nem ordítana fel a szobámba:

– Kelj fel, már reggel fél hét, el fogsz késni!

Felkelek, felöltözök, megpróbálok életet lehelni a mindennapok fáradalmába belefásulni készülő testembe, és elhagyom a házat.

A buszmegállóban, mint minden reggel, nagy a tömeg, mindenki próbál jobb helyet kialkudni, kiküzdeni magának, hogy minél előbb fel tudjon szállni a buszra. Már régóta állok ott, amikor végre befut a türelmetlenül, régóta várt busz. Ekkora rohannak be a megállóba az elkésett munkások és vásárolgatni vágyó szépkorúak, akik istent és embert nem ismerve próbálják betúrni magukat a járműbe, figyelembe se véve az ott már régóta várakozó diákokat és fiatalokat. Merjen csak bárki is rájuk szólni, abban a percben utasjelöltekből átváltoznak önkéntes erkölcscsősszé és illembizottsággá, akik „szépen” elmagyarázzák nekünk, fiataloknak, hogy mi még arra se vagyunk érdemesek, hogy egy buszban utazzunk velük, a nagytiszteletű társadalom legelőkelőbb tagjaival. Végezetül pedig odatűzik az örökzöld bölcsességet: – A fiataloknak mindig tiszteletet kell mutatniuk a tőlük jóval idősebbek iránt!

Arról, hogy mennyire fér össze a tisztelet a tolakodással és rágalmazással, bizonyosan sokan vitatkoznának, én is szívesen megtenném, ha nem kellene az iskolába sietnem. Itt a takarítónő „kedves” szavai várnak, aki először lábamra ejti a vízzel teli felmosóvödröt, majd erélyesen rám ripakodik, hogy vajon miért nem tudok jobban vigyázni, befejezésül pedig egy tízperces kiselőadást tart arról, hogy mennyire tiszteletlenek, lusták, figyelmetlenek és fölényeskedők vagyunk.

A tényleges tanítás még csak ezután kezdődik, a tanár már az első percben számon kéri az osztályon, hogy köszönésünk miért nem volt hangosabb. Ezt követi a tegnap megíratott dolgozatok hangzatos kiosztása, ahol a kitűnő érdemjegyet elért diákok teljesítményét egy halk és súlytalan „jó”-val értékeli, míg azt a pár szerencsétlent, akinek az egyesnél rosszabb lett az írásbelije, politikusokat megszégyenítő hosszúsággal és részletességgel beszéli ki az egész osztály előtt, biztosítva, hogy az illető az egész hátralévő tanítási napon a lehető leglehangoltabban érezze magát. Mindezek után társadalmi-hierarchikus hatalmáról tökéletesen meggyőződve tartja meg az órát, ugyanabban a stílusban és magasröptű hangnemben.

Az órák után újra kigyalogolni a buszmegállóhoz, ahol a város sétálóutcáján úton-útfélen az X generáció tagjai közti beszélgetésbe futunk, melynek fő témája nem más, mint a fiatalok, illetve az őket érintő társadalmi és erkölcsi problémák. A buszmegállóban újra harc a helyekért, ahol az egyszeri ember már nem is kíván csatázni, hisz a reakció újra ugyanaz lenne.

Mire hazaérek, újra görcsbe rándul az egyébként is hawaii hullámokat dobó gyomrom, mert el kell számolni azzal a bizonyos „rossz jeggyel”, mindegy, hogy most ötösről vagy csak egy könnyű kis kettesről beszélünk. Mert a szülő, akinek érdemjegyeink fontosabbak, mint annak a tudatosítása, hogy mennyit is harcolt azért a szeretett gyermeke, a szülő, akinek árgus szemei előtt még egy mínusz sem maradhat rejtve, a rossz jegy véleményezését a tanáréhoz hasonló színvonalon és stílusban teszi. Magyarázkodni nem érdemes, a való világ szülője sosem lesz oly megértő, mint Karinthy híres humoreszkjében. Marad a szégyenkezés és a teljesíthetetlen ígéretek további halmozása, melyekért még egyszer fájdalmasan el kell majd számolnunk.

Hisz hány gyermekpszichológus, terapeuta, civil aktivista tette fel szakmai és magánéletét arra, hogy a gyermekek gondjaival foglalkozzon, de az így születő megoldások legtöbbször csak a fiatalok egymást közt fennálló viszonyának problémáit célozzák meg, melyek csak a jéghegy csúcsa. Arról azonban, hogy mire lenne szükség ahhoz, hogy a mostani és a mindenkori felnőttek generációinál bekövetkezzen egy gyökeres szemléletváltás a fiatalok és kiskorúak társadalmi-hierarchiai helyzetét illetően, arról senki sem beszél. Könnyebb követni a középkori beidegződéseket és nem egyenlő félként bánni egy kamasszal, abban a szent hitben, hogy ez így a leghelyesebb. Foggal-körömmel ragaszkodnak ahhoz a „szülői szigorhoz”, és úgy tesznek, mintha ők már diplomával rendelkező, érett harminc- meg negyvenévesekként pottyantak volna bele ebbe a világba. Mintha ők sosem tapasztalták volna meg azt a bámulatos életszakaszt a pelenka és az állásinterjú között, mintha ők lennének az örök szülők, mi pedig az örök gyerekek.

Gyakran hallani azt a ma már közhellyé váló szólamot, hogy mit akarunk mi, mostani fiatalok, hisz szüleinknek és nagyszüleinknek még sokkal nagyobb tisztelettel és alázattal kellett lenniük tulajdon szüleik és azok kortársai iránt... Csakhogy azóta a Föld is megkerülte párszor a Napot, ahogy az ember is fejlődött, hogy ennek egyik vívmányaként felszámolja a társadalmat régebben uraló feudális maradványokat. Miért épp itt akad meg az újítás reformerejű gondolata, miért itt akarunk a múltban élni, miért itt akarunk „hagyományőrzést” folytatni? A számológépeket sem dobjuk ki és használjuk helyettük a tíz ujjunkat csak azért, mert régen szebb és jobb volt. A fejlődés lényege, nemcsak a technika terén, hanem mindenhol, hogy nem lesz rögtön Kánaán, hanem a hosszú távú hatásokat kell figyelembe venni, hogy teljes képet tudjunk alkotni.

Másik kedvelt érvük, hogy a kamaszok elzüllenének, ha nem fognák a szülők elég szorosan a gyeplőt: „Csak cigizni, inni és erkölcstelenkedni fognak!” Mintha ezek a tudatmódosító szerek csak a mi születésünk pillanatában jelentek volna meg és terjedtek volna el a világon. Érdekes, ha bármilyen, ezzel a témával foglalkozó könyve beleolvasunk, az alkohol- és cigarettamámor aranykoraként azokat az éveket jelöli meg, melyekben a szüleink, nagyszüleink voltak fiatalok, és amelyekben „vasszigor és mélységes puritanizmus” uralkodott a fiatalság körében.

Akik szerint a kamaszok ez irányú nevelése a jó megoldás, azok talán elfeledkeznek arról, hogy szép szóval és egy-két tanáccsal többet ér el a gyereknevelésben megfáradt szülő, mint a folytonos büntetéssel és szidalmazással. Mint a kamaszok népes táborának egyik képviselője magam is megerősíthetem, hogy amit a szülő durva szavakkal és büntetéssel megtilt, azt csak még nagyobb örömmel csinálja a fiatal.

Bosszút állni óvodáslogika, máson bosszút állni egy más által elkövetett sérelemért pedig egyenesen lealacsonyító, állítják szüleink ezt a kánoni bölcsességet teljes meggyőződésből.

Viszont ha mondják, miért nem alkalmazzák a gyakorlatban? Ők, kiknek a bátorítás és a jobb világ megteremtése a dolguk, vajon miért akarnak kicsinyes bosszút állni saját gyermekeiken a szüleik és nagyszüleik generációja által megélt megaláztatásért vagy kötelező alázatért? A válasz talán nehéz és fásult társadalmunk kemény gyökerekkel benőtt mélyében keresendő, ez az esszé pedig csak egy homályos üvegű nagyító ebben a nyomozásban.

Most kamasz vagyok, de egyszer felnövök, megházasodom, és gyermekeim lesznek, akik nevelésében, félek, hogy ugyanazokat a formulákat és kétes kimenetelű nevelési módszereket fogom alkalmazni, melyek ellen most olyannyira agitálok. Mindezek tudatában talán még szorítóbbnak érződnek azok a bizonyos láthatatlan láncok, melyeket szüleim korosztálya fon körém és generációm köré. Ezen változtatni szeretnék, de a változás lassú, és sokszor megbukik az érdektelenség miatt, és ameddig a szent cél ki nem teljesedik, addig marad a mindennapi felkiáltás:

– Ébredj, már reggel fél hét!