Könnyű leckék címmel egy szomáliai lány nehéz útját mutatja meg Zurbó Dorottya dokumentumfilmje. Kafiya Said Mahdi tizennégy évesen menekült el hazájából, ahol több mint negyedszázada polgárháború dúl, és ahol évente ezrek halnak éhen. Érzékeny, egyszerre fájó és felemelő alkotás főhőse a lány, aki elszántságával, akaraterejével és kitartásával, akárcsak szépségével, gazellatermetével és megejtő varázsával pillanatok alatt lenyűgözi a nézőt. Veszélyt csak a vele való személyes találkozás jelent. Nagyon kell vigyáznia az embernek, nehogy első látásra beleszeressen.
Kafiya az új élet reményében vágott neki annak az irgalmatlanul hosszú útnak, amely a szunnita országból Közép-Európába vezette. Hogy Magyarországon fog kikötni, azzal ő sem számolt. De már boldog, hogy nem tartott alkalmi (úti)társaival, és hogy itt fáradt el a végtelennek tűnő gyaloglás után. Gyorsan otthonra lelt Budapesten. Megtanult magyarul, leérettségizett, és most anglisztika szakra jár a Pázmány Péter Egyetemen. Közben dolgozik és modellkedik. Új élete rengeteg energiát kíván tőle, de örömforrás is számára, bár édesanyját – az ottani szokások, elvárások, íratlan szabályok miatt – nem avathatja be minden egyes döntésébe. Erre lehet, hogy csak évek múlva kerül sor, valahol Etiópiában, mert haza még sokáig nem mehet.
Megnéztem a térképen: Szomália fővárosa, Mogadishu és Budapest között 5662 kilométer a távolság.
Az én családom egy kisvárosban, Qoryoleyben él, ami még messzebb van.
S melyik útvonal volt a legkézenfekvőbb megoldás: Szomália, Etiópia, Szudán, Egyiptom?
Nem. Mogadishuból repülővel utaztam Iránba. Onnan Törökországba mentem, sokáig gyalog, aztán autóval, át a határon, embercsempészekkel, aztán egy másik autóval tovább. Iránból már csapatosan vágtunk neki az útnak. A hegyekben, főleg este, kicsit féltem. Több arab csatlakozott hozzánk. Görögországban autóbalesetet szenvedtünk. Három napig kórházban voltam. Zsúfolt volt a kocsi, amelyre feljutottam, fáradt volt a sofőr, elaludt, és lefutott az útról. Feldőltünk. Nekem a lábam sérült meg. Miután kiengedtek a kórházból, a rendőrségen kaptam egy papírt, hogy egy hónapig maradhatok Athénban. Mivel ráhúztam két hetet, elfogtak, és négy hónapra bebörtönöztek. Ott semmit nem csinálhattam, csak ültem és vártam. Amikor szóltak, hogy szabad vagyok, mehetek, örömömben mozdulni sem tudtam. „Maradni akarsz?” – kérdezte az őr. Öt perc sem telt el, és már az utcán voltam. Addigra mindenki eltűnt a csapatból, akikkel Görögországba érkeztem. Én is mentem tovább, Szerbia felé. Onnan jöttem Magyarországra.
Gondolom, már otthon eldöntötte, hol, melyik országban szeretne letelepedni.
Nem volt konkrét úti célom. Egyet tudtam csak: Szomáliát el kell hagynom. A mostohaapám feleségül akart adni egy idős férfihoz. Édesanyám segített a szökésben. Ő adott pénzt az útra. Beszélek angolul, ezért olyan országba akartam eljutni, ahol szót értenek velem. Itt fáradtam el a hosszú út után, ezért maradtam Magyarországon. Ez akkor volt, amikor a Keleti pályaudvarnál tetőzött a helyzet.
Édesanyja tudja, hogy már a modellszakma is felfedezte?
Ezt nem tudhatja meg. Ő még talán el is fogadná, de a többiek, a környezete sokat bántaná miatta. Nekik már az is sok, hogy elhagytam az országunkat. Ha megtudnák, hogy már nem vagyok muszlim, a keresztény hitre tértem, vagy hogy nem hordok hidzsábot, kendőt, és hogy már asszimilálódtam, vagy hogy fürdőruhám is van, mert megtanultam úszni, pokollá tennék az életét. Én vagyok a legidősebb lány a családban.
Bátorságát dicséri, hogy gyereklányként neki mert vágni egy ilyen veszélyes útnak, egyáltalán nem tartva az ismeretlentől. Mit érzett, amikor átlépte a szerb–magyar határt? Megnyugvást, hogy innentől fogva minden jobb lesz? Vagy félelmet, hogy vadidegen emberek között egy egészen más kultúrában kell gyökeret eresztenie?
Először is nem éreztem magam biztonságban. Bekerültem a fóti gyermekotthonba, és ott másfél évet töltöttem sok fiú között. Aztán átvittek egy utógondozóba, de ha munkám van Budapesten, akkor már itt is aludhatok, elég, ha tudják, hogy rendben vagyok. Ameddig tanulok, ott lehetek, de nagyon várom már, hogy önálló életet élhessek. Elsőéves vagyok az egyetemen.
De munkahelye is van.
Recepciósként dolgoztam egy kisebb szállodában, de már a Közép-európai Egyetemen végzem ugyanezt a munkát. A hotelben három műszakban dolgoztam, nehéz volt. Főleg éjszakánként.
Gyönyörűen beszél magyarul, minden gondolatát meg tudja fogalmazni.
A gyermekotthonban sokan voltunk Szomáliából, ők nem tudtak megbirkózni a magyarral. Tovább is mentek. Nekem egy év után, elsőre megvolt a nyelvvizsgám, és mentem tanulni a gimnáziumba. Elhatározás kérdése minden. Amikor eldöntöttem, hogy itt maradok, itt kezdem újra az életemet, tudtam, hogy ez sok nehézséggel fog járni, de nem fogom feladni. Egyébként pedig mehettem volna bárhova, mindenütt nulláról kellett volna kezdenem.
Mondana egy szót, amelynek a kiejtésével újra és újra meg kell küzdenie?
Gyümölcs.
Hibátlanul kimondta.
Nem érzem a különbséget az ü és az ö között. De a nyelvtan sem könnyű. Az igekötők. Hogy melyiket hova kell ragasztani. Előre, hátra, középre. Miért változik ez? Nem értem.
Ha látná az édesanyja az itteni ruhatárát, elfogadná?
Nálunk mást diktál a szokás, a vallás, a kultúránk. Ha Skype-on beszélünk, kendőt kötök. Otthon hosszú hajam volt. Itt rövid. Ezt sem merem elárulni neki. Otthon ez bűnnek számít. Olló nem érhet a nő hajához. „A tested Allahé” – mondja a Korán. Nem sminkelheted az arcodat, nem lakkozhatod a körmödet, nem lehet frizurád, nem mehetsz ki bokáig érő ruha nélkül az utcára. Ha édesanyám látná a filmet, a Könnyű leckéket, fogna és hazacipelne. Alighanem azt mondaná: „Ennyi volt, vége!”
Népes a család?
Sokan vagyunk testvérek. Otthon öten vannak, egy húgom Svédországban él. Menekültútlevelem van, egyszer már voltam nála. Stockholmban nem volt gond a repülőtéren, Budapesten hosszasan forgatták az útlevelemet.
Negyedik évét tölti Magyarországon. Milyen érzésekkel nézte végig a Könnyű leckéket?
Nevettem. Csak akkor sírtam, amikor a filmben az anyukámmal beszélek. Segítek neki. Pénzt küldök, amennyit tudok. Jól vannak. Tudnak mit enni és inni.
A magyar konyha bizonyára mindenben különbözik a szomáliaitól. Mi az, amit nagyon megszeretett?
A gulyásleves és a halászlé.
S otthonról mi hiányzik a legjobban?
Az ancsero. A sós palacsinta. Próbáltam itt is megcsinálni, de nincs hozzávaló. Különleges tészta a miénk. Állni kell hagyni egész éjjel, vagy akár több napig, akkor a legjobb. Szósszal.
Mi volt a legfurcsább, amit itt evett?
A lekváros tészta. Mi sosem keverjük össze a sósat és az édeset. A zsíros ételeket nem bírom megenni. Disznóhúst otthon sosem ettünk. Itt a pörköltet is marhahúsból eszem.
Hány év múlva kapja meg a magyar állampolgárságot?
Lehet, hogy egy év múlva már magyar útlevelem lesz.
S mi lesz akkor, ha a budapesti modellügynökség kiközvetíti például Londonba? Elmegy?
Kipróbálnám. Aztán visszajönnék. Itt már sok mindenkit ismerek. Barátaim vannak Budapesten.
Édesanyja tudja, hol van Magyarország?
Annyit tud, hogy közel Németországhoz.
S azt el tudja képzelni, hogy egyszer visszaköltözik Szomáliába?
Azt nem. Be sem fogadna már az ottani közeg. Úgy tekintenének rám, mint valami idegenre. Én pedig már nem szeretnék megváltozni, visszaváltozni.
Rossz tapasztalat?
Néha beszólnak az utcán. De Szomáliában is vannak ilyen emberek. A legtöbben azonban mosolyognak rám. Látom, hogy nagyon megnéznek. Ha megismernek, megszeretnek.
Mert szép, nagyon vonzó.
Sok ilyen lány van. Csak én más vagyok. Sötét a bőröm.
Szomáliában hogy mondják azt, hogy köszönöm?
Mahad szanid.
Akkor mahad szanid, Kafiya. Minden jót az itteni életéhez!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.