Mondd, te mit választanál?

Hogy ne uralkodjon. Hogy ne lapítson. Hogy ne hozzon szégyent az országra. Jó volna végre egy jó elnök. Legalább. Így ha a kérdés esetleg úgy hangoznék: koszorúzunk vagy választunk, én a választásra szavaznék. Mindnyájunknak el kell menni (és ez alatt nem csak a magyarokat értem), és mindnyájunknak le kell adnunk a szavazócédulánkat (és ez alatt nem csak a magyar nemzetiségű jelöltre gondolok), hiszen minden távolmaradás, minden tartózkodás és ignorancia a nem kívántat erősíti, a nem akartat támogatja. Ki meri felvállalni, hogy érdektelensége egy arrogáns fejet ültessen az állam nyakára? Én nem. A Vasárnap-olvasók fegyelmezettségét és józanságát ismerve, biztos vagyok benne, hogy ők sem. Így aztán különösen reményteljes nekem ez az idei március 15-e.

Eredetileg viszont nem is erről akartam írni, a címbeli mit tehát nem tiszteletlenség, elírás vagy tévedés a kit helyett, hiszen elnökön kívül is van választanivalónk bőven. És egyre csak égetőbben. A Komáromi Szalonban voltam múlt pénteken, ahol a VasárnapLélek közkedvelt, neves szerzője, Tari Annamária klinikai pszichológus adott elő, pontosabban vele beszélgettek. Azért fontos ez a pontosítás, mert noha jószerével ő beszélt, vér komoly dolgokról olyan könnyedséggel és közvetlenséggel, hogy a tudományos felhangot magán hordozó előadás nem az erre legmegfelelőbb szó. A jövő heti VasárnapLélekben aprólékosabban is beszámol erről a szerkesztője, Ázsoth Réka, én most csak az ott hallottak kiváltotta érzéseim, érzelmeim, gondolataim egyvelegéből próbálnék néhány kérdést előre vagy újra fölvetni. És itt kúszik be a mit, a mondd, te mit választanál kérdésben, még mielőtt a kit elmegyünk megszavazni.

Mert nagyon szorosan összefügg ám a kettő. Az életmódunk, az online-lét a jövőnk meghatározásával az offline-létben (onlájn = számítógéphez csatolt, közvetlen; offlájn = sorból kiállva, sorból kiugorva). És most függetlenül attól, hogy az X (a valós, számítógépmentes életben felnevelkedett), az Y (félig még a valós, de már a virtuálisba belenőtt) vagy a Z (teljesen a közösségi oldalakon növekvő és létező) generáció, azaz az enyém (negyven-ötvenes), a gyermekeimé (húszas-harmincas) és a nyiladozó kamaszok váltak-e teljesen rabjaivá annak a világnak, ahol olyan könnyű odamondogatni másnak a konyhából vagy a hálószobából. Ahol egy gombnyomás a tetszik, aztán egy másik azonnal, ha meggondolom magam (mert annyira azért mégsem, sőt egyáltalán nem), ahol lájkolhatom nagy vagányul Putyint meg a pereputtyát, Hitlert nevezhetem jó fejnek, semmi sem eshet meg velem (hiszem onnan, hajlékom biztonságából nagy naivan). Mert mi történt? Egy lájk és más semmi.

Csakhogy abból az onlájn világból, ahogy Tari Annamária is mondta, egyszer csak ki kell menni egy nagyon is offlájn ajtón, ki, a retusálatlan és retusálhatatlan világba, ahol a bedobott lájkomat (hupsz!) nem csinálhatom vissza, nemhogy abban a pillanatban, soha. Viseljük következményét a virtualitásban megbátorodott, a gyakorlatban viszont gyáva, tehetetlen és gondolattalan énnek. És hogy visszatérjek múlt heti témámhoz is, márciusban nemcsak nőnap volt valaha, hanem a könyv hónapja is: író-olvasó találkozók, könyvárusítások intenzíven, így most retrósítva magam (mert az a divat), visszahoznám a szöveg eleji szlogen mellé a könyvvel könnyebb jelmondatot, mert aki olvas, az gondolkodik, aki meg gondolkodik, az előbb-utóbb rájön.

A lényegre.

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

Istenem, oly sürgős minden; ma szerda; VASÁRNAP a választás.

Kaffka Margit: Hangyaboly