Mindenki gyermek

 Azt a mai magyar – a hazai és a világban számító szakma minden jelentős díjával ellátott – írót, aki olyan magyar mondatokat tud írni, hogy az ember vagy azonnal beleszeret, vagy egyet sem ért belőle, tehát szidja. Kétfajta olvasója van, az egyik imádja, a másik utálja. Mivel én azt szeretem, ha egy irodalmi szöveg többértelmű, legalábbis hagy engem, hogy magam boldoguljak vele, és nem erőltet rám semmit, főleg nem ideológiát, az Esterházy-szövegek számomra olyanok, mintha csak nekem találták volna ki őket. (Lehet, hogy az én olvasatomnak köze nincs a szerző szándékához, ha ugyan van neki ilyen, de ez egyáltalán nem lényeges.) A másik pedig, ami olyan különlegessé teszi: a személyisége. Ehhez azért tudni kell, hogy az írók általában nem azonosak a műveikkel. Vagyis a jó mű nem garantálja a jó embert is szerzőjében. Vannak remekművek ellenszenves, kibírhatatlan személyek alkotásai. És vannak bűbájos, okos, nagyon-nagyon szerethetők, akik amit írnak, az egyszerűen nem jó. Valami miatt. Erre szoktam mondani, hogy nem érdekel a szerző. Nem érdekel, mosakszik-e, udvarias vagy modortalan, nem is akarom tudni, milyen, ha a műve jó, akkor jó. (Mindig Ady jut eszembe ilyenkor, József Attila, Babits – Szabó Lőrinc, hah! –, a 20. századi nagyok, ha most itt élnének köztünk, hú, de nem szeretnék őket!) Na most Esterházy embernek is akkora, mint amekkora a művészete. Nem is tudom, olvasni jobb-e, vagy hallgatni, olvasni jobb-e, vagy nézni őt. Hogy ez mitől van, azt sem tudom. Csak sejtem. Amikor a zsenialitás és az intelligencia egyenlő arányban része az embernek, talán akkor jön létre az a fajta értelmes beszéd, amit mindenki megért kisgyermektől akadémikusig, s akkor segít ehhez még a humor és az önirónia is mint finom fűszer. Az emberek nevetgélnek, ha hallgatják, pedig nem vicces dolgokról beszél. És ahogy felolvas! (Aki a Darvas Iván.)

No de hogy jön ez a Mátyás király profilú ember a gyermeknaphoz azon túl, hogy valakiknek a gyermeke, s magának is van bevallottan négy? Első személyes találkozásunk története a múlt század végéről, amelyre két kicsi gyerekkel érkeztem, talán kisegít.

Be kell vallanom, nem repestem, mikor az Új Nő főszerkesztője közölte velem, a jövő héten Pozsonyban lesz Esterházy, s te fogsz vele interjút készíteni. S hogy az adott napon üljek ugrásra készen telefonom mellett, s mihelyt rám csörgetnek a Magyar Intézet új, Védcölöp úti épületéből, ugorjak is, de rögvest. Napokig morogtam magamban, hogy jó, a könyv, az más, az rendben van, a szöveg igen, az irodalom, pláne ha szép, jöhet, én jó befogadó vagyok. Ösztönös. De mért kell nekem arrogáns grófokkal beszélgetnem, velük személyesen ismerkednem, mikor nem akarok? Hogy honnan a ronda szókapcsolat arrogáns gróf, melynek hangsora majdnem oly riasztó, mint a bútorraktáré, nem tudom. Lehet, hogy a szocialista iskolarendszer álnokul elvetett magja szökött hirtelen szárba bennem. És eljött a nap, megcsörrent, minek csörrennie kellett, s egy kedves női hang közölte, sajnos az író úr nem ad interjút. Senkinek. Nekem sem. Helyes! Az úr írjon. Különben is, ki kért tőle? Azon nyomban le is dobtam magamról kiskosztümöm, rizs válogat, mos, lecsepegtet, tűzálló edény, tej, vaj és a többi, akkor mi most gyereknapot tartunk. Félig fújt rizskoch a sütőmben, mikor telefon csörren, ugyanaz a hang benn, hogy szaladjak, mert az író úr meggondolta. Később derült ki, Grendel Lajos volt a tettes, aki miatt a rizsem már felfújt nem lehetett… Hát így kerültem beszélő viszonyba Esterházy Péterrel. Én ránéztem, ő rám nézett, s nem lehetett tudni, melyikünk van nagyobb zavarban. Ám amikor egy elejtett valamilyen félmondatomra megjegyezte: az is lehet, hogy mi rokonok vagyunk, tudtam azonnal, arrogáns semmiképp, de ha nekem mondja, akkor gróf se, az biztos! Vagy tán épp azért?

Köszönöm Istennek.

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

Egyszer egy jól sikerült, pompás hangulatú VASÁRNAPi ebéd után apánk remegő kezébe fogta a kezünket. Hiába remegett, az övé tűnt erősebbnek, férfiasabbnak.

Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – kardozós változat –