Mercedes Benzben a lélek mérnöke

De mondhatná ugyanezt Roman Polák, az előadás rendezője is. Hogy: „Itt minden az én munkámat dicséri.” Az ő munkáját és a társulatáét. Az eredmény pedig méltó a szerzőhöz, aki Polák felkérésére írta a darabot, de a premiert már nem érhette meg.

A darab – amelyben az Úr egyedül önmaga képében, Lucifer viszont ügyvédként, ávósként, inasként és idealistaként is megjelenik, a Gróf maga az író, de van Apa is, Anya is, Herceg és Hercegnő is, Kuruc és Labanc is, Forradalmár is, Haydn is – századokon átívelve jut el a mába, pontosan ábrázolva egy híres család múltját és jelenét, apa és fia ambivalens kapcsolatát, a magyarok, a szlovákok és az osztrákok nem mindig felhőtlen viszonyát, és ahogy az Úr mondja, az egész elcseszett huszadik századot.

Peter Kováč

pontos, érzékeny fordításában kapta meg a darabot a társulat. Az olvasópróbákon aztán bekerült a szövegbe néhány szellemes szójáték, a szlovák nyelv szófordulataira épülő stilisztikai csemege. Ezek egy részét a fordító-dramaturg szőtte a revübe, a többi a színészek találékonyságát dicséri. A Herceget megformáló Dušan Jamrich például egy versikét is beékelt a mondandójába.

„Sokat bíbelődtünk a szöveggel – meséli Peter Kováč. – A színészek rögtön az első olvasópróbán ráéreztek, milyen értékes anyaggal dolgoznak. Pedig a szöveg struktúráját akkor még nem igazán látták át. A bemutató napján már minden mondatot, minden szót a magukénak éreztek. Senkiben sem maradt minimális ellenállás sem. Végig, az egész próbafolyamat során élvezettel kezelték azokat a pontokat, amelyekhez magyarázatként tehettek még egy odaillő mondatot, hogy a közönség még tisztábban lássa a kort, a helyzetet, és jobban orientálódhasson a történelmi események sodrában. Én mint fordító, azért engedtem meg magamnak ezt a beleírást, mert a darab születésétől fogva együtt dolgoztam a szerzővel, értettem a humorát, az iróniáját, igyekeztem felvenni a stílusát. Mivel több darabot átültettem már szlovák nyelvre, tudom, miben rejlik a fordítás titka. Abban, hogy öt százalékban el kell rugaszkodnom az eredeti szövegtől, s csak úgy tudom igazán visszaadni annak nyelvi és érzelmi töltetét. Esterházy Péterrel a munkát két és fél éve kezdtük el. Akkor jártunk nála először, hogy felkérjük a Mercedes Benz megírására, amelynek alapjául a Harmonia caelestis című regényét ajánlottuk, később pedig felhívtuk a figyelmét a galántai Esterházy-kastélyra, ahol ő sosem járt. Roman Polák nem volt könnyű helyzetben, amikor megkapta a kész darabot. Ez ugyanis erősen szövegközpontú anyag, amelyet nem szabad túlrendezni, helyzeteket kellett komponálni hozzá, és megtalálni azt a képi világot, amelyben ez a szöveg működni fog. Szerintem maradéktalanul sikerült neki. A Lucifert alakító Robert Roth motorjává vált az előadásnak, szuggesztív játéka engem is lenyűgözött. De a többiek is nagyszerű alakítást nyújtanak. Komoly összjáték tanúi lehetnek a nézők. Fordítói pályám eddigi legnehezebb darabja a Mercedes Benz. Nincs benne annyi nyelvi játék, mint például Görgey Gábor Komámasszony, hol a stukker? című vígjátékában, viszont a sűrűségével sokkal komplikáltabb. Elsőként nekem kellett a magamévá tennem a szöveget, hogy aztán átadhassam a rendezőnek és a színészeknek. A Szlovák Nemzeti Színház feladatának tekinti, hogy ilyen előadásokat hozzon létre. Társadalmi és politikai vonzata is van a Mercedes Benznek. Erősíteni akarjuk vele a szlovák–magyar kulturális kapcsolatokat.”

Szigeti Lászlónak,

aki szoros baráti kapcsolatban állt Esterházy Péterrel, oroszlánrésze van az előadás megszületésében. Már a bemutató estéjén megfogalmazta: „Most ezerszer intenzívebben érzem, mint a halála utáni hetekben, hogy Péter hiánya mérhetetlen hiánnyá fog nőni. Minél nagyobb őrület fogja uralni a világot, annál jobban fog hiányozni. Az az agresszió, amelyről ebben a darabban ír, olyan fordulatot nyert, hogy nem látni a végét. A Hasnyálmirigynaplóban is azt mondja az Úrnak, hogy zavarban vagyok, nem is tudom, mi értelme a teremtésnek. Mondathatta vele ezt a halálközeliség is, de ő ennél sokkal bölcsebb, a látásmódja pedig mindig objektív volt. Nagy örömmel tölt el, hogy a Szlovák Nemzeti Színház műsorára tűzte ezt a művet. Kétszer-háromszor beszéltem Péterrel a felkérés kapcsán, még mielőtt belekezdett volna a darab megírásába. A Mercedes Benz nem klasszikus párbeszédekre épül, az a fajta színház pedig, amelyet Roman Polák, az ország legnevesebb rendezője létrehozott, nincs jelen a színházi tradícióban. Esterházy Péter gondolkodásra készteti a nézőt. Hogyan lehetséges, hogy a 20. század a gyilkolások százada volt? A következő kérdést már én teszem fel: mit üzen ezzel a darabbal? Hogy a 20. század embere, miközben nem akármilyen tudományos fejlődésen mentünk keresztül, az maradt, aki a törzsi világban volt. Előszeretettel öl, előszeretettel agresszív. Önkorlátozó lesz-e vajon, vagy továbbra is ennek az élvezetének fog élni, esetleg sokkal nagyobb mértékben, mint a 20. században? – ez most a legfontosabb kérdés. Nem vagyok sem irodalomtudós, sem kritikus. Én ezt a művet összefoglaló munkának tartom. Egy olyan összegzésnek, amely arról beszél, hogy az ember borzasztó nehezen viseli, ha szembe kell néznie apja múltjával, hiszen vele azonosította magát. Esterházy Péter szinte magára vállalta apja bűnét. Ebben a darabban az a megdöbbentő, hogy leszúrja őt. Végez vele. Akárcsak a Javított kiadásban. Kérdés, hogy ez a metaforikus gyilkosság a megtisztulás, a megbocsátás útját jelenti-e. Roman Polák úgy rendezte meg a darabot, hogy apa és fia összefonódott, és lehullott a függöny. Két test egy testté vált, ami azt is jelenti, hogy vannak kitörölhetetlen kapcsolatok az ember életében. Ezeket a kapcsolatokat, bármennyire nehéz is, fel kell dolgoznunk magunkban. Esterházy Péter minden mondatában teljes egészében ott a lénye. Ezt nagyon kevés írónál érzem. Ehhez iszonyatosan nagy energia kell.”

Közeli barátai, családtagjai szerint Esterházy Péter mindennek tudott örülni. Szigeti László is ezt állítja róla, és Mészöly Miklóst idézi, aki azt mondta a Mercedes Benz szerzőjéről, hogy „ontológiai derű jellemezte az írásait és az énjét is”.

„Ma már többen vélekednek úgy, hogy ez a derű a mindennapjaiban is jelen volt – így Szigeti László. – Én melankolikus, majdnem tragikus alkat vagyok, így jól kiegészítettük egymást. Péternek is voltak természetesen olyan pillanatai, amikor a derű nem volt jelen a mindennapjaiban, de valahogy mégis átitatta őt. Ez volt az érzelmi alaptulajdonsága. Hadd ne beszéljek a műveltségéről, amely elképesztően nagy volt, és egy olyan korban, melyben a középszer és a műveletlenség általánossá vált. És mégsem ezzel tűnt ki. Halálával az történt Magyarországon, ami a cseheknél és a szlovákoknál Václav Havel elmenetelekor. Döbbenetünk akkor nem szólt másról, mint arról, hogy megállt a világ, s mi árván maradtunk. Súlya volt az érzékenységének, a tudásának. De ez két világ. Az érzékenysége derűs volt, a tudása mélyen tragikus. Ismerte az emberi természetet, amely ha nem képes korlátok közt tartani magát, önpusztítóvá válik. Hajlamosak vagyunk ugyanis az agresszióra. Biológiailag erre vagyunk kondicionálva. A kultúra ott kezdődik, ahol megtanuljuk magunkat korlátozni, hogy ne legyünk erőszakosak, még ha olykor kedvünk volna is hozzá. Esterházy Péterben soha nem volt meg ez a kedv. Egészen kiváltságos ember volt. Életemben talán az egyetlen személy, akinél azt tapasztaltam, hogy soha nem volt hátsó gondolata. És még valami: Péter mindenkihez kedvesen szólt. Nem tett különbséget ember és ember között. Az egyik ennyit tud, a másik annyit. Az ember megítélésekor a legfőbb értéket mindig a jellemben, nem pedig a tudásban látta. A jellem az, ami krízishelyzetben kihozza belőlünk a jót vagy a rosszat. A jellemünk dönt abban, hogy válsághelyzetben ütünk-e, vagy visszafogjuk magunkat. Esterházy Péter azért is különleges alakja a magyar irodalomnak, mert Örkény István óta ő az, aki abszolút humorral nézi a világot. Az iróniája sosem sértő, senkinek sem árt. De azért is olyan különleges ő, mert megtanította az olvasókat örülni. Ezt nagyon kevés magyar író tette.”

Martin Huba,

az Úr megformálója szerint nagyon nehéz próbák után jutottak el a bemutatóig. Mint mondja, neki azért volt egy kicsivel könnyebb dolga, mint a kollégáinak, Robert Rothnak, Dušan Jamrichnak, Anna Javorkovának, Ondrej Kovaľnak, Ľuboš Kostelnýnek és a többieknek, mert ismeri Esterházy Péter életművét, és mindig rokon léleknek érezte őt.

„Ha minőségről van szó, legyen annak bármilyen súlya, a színész el akarja vinni a hátán. Örülök, hogy sikerült azonosulnom a szereppel, de hangsúlyozom: ez csak azért sikerülhetett, mert értem a szerzőt. Sokszor persze nekem is komoly fejtörést okozott, hogy a próbák során hogyan találjuk meg a hozzá vezető legrövidebb utat. Esterházy Péter biztosan jószívű ember volt, hiszen fel tudta dolgozni azt a csapást, amelyet a sors rámért, fel tudott állni, bölcsessége révén meg tudott szabadulni a traumájától. Vannak dolgok, melyeket így sem mond ki, vagy nem mond végig, vannak logikai struktúrái, logikai kontúrjai, nem érzi kötelességének, hogy mindent kimondjon. Ezért aztán megmarad a titka. Számunkra pedig izgalmas belegondolni, hogy mi lehet az, amit elhallgatott. Izgalmas kaland belemerülni egy-egy művébe, néha spórolok az oldalakkal, még nem akarom tudni, mivel zárja le a történetet. A Mercedes Benznek is nagyon örültem, mert tudtam, hogy életének egy újabb szakaszát, rétegét fogja feltárni előttem. De ha a színész nem fog fel mindent a szövegből, akkor csak betanulja, és olyan képet vág hozzá, mintha értené, s mi éppen ezt akartuk elkerülni. Hála a rendezőnek és a dramaturgnak, ha valamit nem láttunk teljesen tisztán, újra és újra megbeszéltük, elemeztük. Esterházy Péter is arra figyelmeztet bennünket a műben, hogy ne adjuk fel, fejtsük meg történelmünk bonyolult fejezeteit. Őszintén mondom, meghatározó élmény volt számomra ez a találkozás. Mintha Dosztojevszkijjel, Fitzgeralddal vagy Csehovval találkoztam volna. Bocsássa meg az Úr, furcsa varázslat, valamiféle mágikus hatás alatt játsszuk a darabot, hiszen az előadás első percétől az utolsóig úgy érezzük, Esterházy Péter itt van velünk, azért is tudunk szabadok lenni. A legkedvesebb szerzőim egyikéről beszélek, aki mindannyiunkat érintő, gyötrő témákat boncol, és tudja, hogy minden igazság alatt rejtőzik még mélyebb igazság. Ennek a gondolatnak az apostola, akárcsak Stefan Zweig.”

Esterházy Gitta,

az író özvegye is részt vett a bemutatón, s bár a sajtóban továbbra sem kíván jelen lenni, lapunkkal kivételt tett. Rögtön azután, hogy Roman Polák színpadra hívta őt, úgy fogalmazott: „Nagyon a szám íze szerint való előadást láttam.” És igazán hálás a pozsonyi Nemzetinek, hogy létrehozta ezt a nívós produkciót.

„Biztosan elfogult vagyok Péterrel, de csak azt tudom mondani, hogy nagyon értett a politikai revühöz, amely visszanyúl a történelmi, háborús időkbe. Nagyon jó a dráma, de az előadás is. Tudom, hogy nagy íróval éltem, remélem, ő is örült, hogy velem élhetett. Igen, ő mindig írt. Az élete volt az írás. Nemcsak a hétköznapokat, az ünnepeket is ezzel töltötte. Az apósomról csak annyit: nagy titoktartó volt, semmi rosszról nem beszélt, csak szép, jó, morális dolgokról. Fájdalmas a története, de fájdalmas az is, hogy Péter ilyen korán elment. A Mercedes Benz nemcsak történelmi áttekintés, hanem egy család története is. Szól Péter édesapjáról, édesanyjáról, a nagyszülőkről, Menyusról, a szolgáról, egy olyan családról, amelynek a tagjai nagyon nehéz időket éltek meg. A nagypapa például, ahogy az etikett megkövetelte, még vadászott is Horthy Miklóssal, de a házába, a kastélyába nem engedte be. Kényszer hatására Péter soha nem írt, csak szabadon, felkérésre is nagyon ritkán. Szigeti Laci nagy ötlete volt ez a darab, hozzá csatlakozott Peter Kováč és Roman Polák, így hárman aztán meggyőzték a férjemet, ő pedig nagy kedvvel vágott bele a munkába. De addig, amíg nem találta ki, hogy itt miről is lesz szó, mi fér bele, nem mondott igent. Csak akkor, amikor már majdnem kész volt a darab.”

A csehekhez a Hrabal könyvével kötődik végérvényesen Esterházy Péter, a szlovákok a Mercedes Benzet kapták tőle. Nem kis ajándék egyik sem. „A németekhez másfajta kapcsolat fűzte – vélekedik Gitta asszony. – Németül kiválóan beszélt, kapaszkodott is ebbe a nyelvbe. Angolul olvasta Virginia Woolfot, James Joyce-ot, a leginkább mégis a német nyelvhez kötődött. A cseheket tisztelte, szerette, Hrabal világát, a hétköznapi emberek sorsából mindent szívott magába. A lélek mérnökeként rendkívül érdekelte őt a kockás terítős emberek világa.”

A pozsonyi előadás színészeiről is meghatódva beszélt. „Erősek voltak, jól értelmezték a szöveget, a mozgásukból, a gesztusaikból is sok mindenre tudtam következtetni. Martin Huba valósággal lenyűgözött. Nagyon szimpatizáltam vele. De kiemelném a Lucifert alakító fiút, Robert Rothot is. Nagyra tartom őt is. Helyes volt Ondrej Kovaľ a fiatal Gróf, az Író szerepében. Anna Javorková nemcsak a játékával, a szép hangszínével is megfogott. Minden a helyén volt nála. Nagyon remélem, hogy Budapesten is bemutatják majd a darabot, mert eddig csak felolvasószínházi változatát láthatták a nézők.”

Pozsonyhoz régebbi emlékek is kötik Gitta asszonyt. „Gyerekként, még a szüleimmel jártam itt. Az édesapám bizonyos városokhoz, például Pozsonyhoz és Kassához nagyon erősen kötődött. Kassán még katona is volt. Én is ilyen utazós ember vagyok. Nem igazán ismerem a várost, de ebédeltünk már itt hármasban Péterrel és Szigeti Lacival. Egyébként mindig azt hittem, Péter száz évig fog élni. Nem akartam, hogy a világból kimenjen egy ilyen ember. Azt hittem, én köszönök el hamarabb. Nem ez történt. Vannak dolgok, amiket nem tudunk befolyásolni. Hiánya nem tompul. Örökre szól. Sokszor azt érzem, hogy elutazott, és mindjárt visszajön. De a várakozás is nagyon fáj.”

Született egy darab. Aztán egy színháztörténetet író rendkívüli előadás. Ahogy Roman Polák mondja: „Még mielőtt a színészek megkapták volna a szöveget, előbb a formát kellett megtalálnom hozzá, a tartalma az iróniájával együtt nagyon humánus. Az előadás már a nézőké. Remélem, ők is szeretni fogják.”