Ahogy egy évvel ezelőtt is, de nemhogy onnan, szinte innen visszafelé is képtelenség elgondolni, hogy majd ennyire más ügyben, más talaj felett. Hogy akkor pontosan milyenben, már kisatírozódott, pedig lett volna hely feljegyezni a nyilvánosság elé tett kép alá. Az csak annyit idéz vissza, hogy mentem, már csak találgatom, hogy nyilván az újvidéki Forum épületéből, a vajdasági tartományi parlament épülete mögött, a parkszerű képződményt átszelő ösvényen, és egy múlt századbeli beton virágcserépnél elővettem fotózásra a telefont. A gyepet hó fedi, ebben a bizonyos betonbödönben pedig nemhogy bimbózó, hanem rendesen kinyílt aranyeső. („Aranyeső tündököl sárgán, / árva vagy, itt maradtam árván.” Na, itt álljon meg az asszociációs menet!) Szóval csak lekaptam, valószínűleg el is késhettem tíz percet a délutáni váltásról, az ugye mindegy, mert még fel se ér a bemondó a déli híradóval, vagy akár húszat, de akkor is mindegy, mert a gépírónő úgyis egyre jön, addig ki kell húzni, és aztán már hozzá se kell érni a billentyűkhöz, tiszta luxus. Mentem tehát, nem is sejtve, hogy mindössze két hónappal és három képbejegyzéssel később az év pályakezdőjének titulálnak (azért így belegondolva: relatív, öt évet igazolni kellett ahhoz is, hogy akkor már egy éve késhessek). S főleg azt nem, hogy épp a kiértesítés napján szánom rá magam, hogy a főszerkesztő elé járuljak felmondani, azt meg extrapláne nem, hogy végül tényleg pályakezdő leszek. Mentem tehát mit se sejtve. Vagy egy mini mit már igen?
Most pedig megyek, pályám újrakezdetén, továbbra is a rádióba, viszont már nem úgy és nem azért, nem Újvidéken, hanem Pozsonyban. Késni nem illik, elsőre mégis sikerül, mert még elvétem a megállót, és baktathatom a különbséget. Fordított piramisok ide vagy oda, mégis azt fogom itt dőlt betűvel írni, hogy villamossal (megyek). Önvizsgálat utáni pszeudodiagnózis: lappangó villamosfétis? Mondják, hogy a mozgólépcsőkkel furcsa viszonyt ápolnak azok, akik nem szoktak hozzá a kezdetektől, nos egyetlen ugyan, de volt ott, ahol felnőttem, pipa. Villamos viszont mínuszban. A nagyanyám még azzal járhatott a fürdővároskába, sőt egyes valószínűsítések szerint Szabadka és Palics között teljesíthetett szolgálatot a kalauz, akit Kosztolányi megverselt: „az életére gondol tán, lyukas / emlékeit csörgetve a kezében, / s olyan, mint egy ember, mint egy utas”. Az emlékezeten túl a két közszemlére állított ősszerelvény is jelzi a hiányt Szabadkán, milliószor fel is hívták rá a figyelmemet. A sínek pedig ott nyújtóznak az aszfalt alatt, nem szedték fel; ha elég nagy foltban szakad fel a burkolat, ma is megtekinthetők – például rádióba menet. Hajnali indulással épp elérhető volt a délutáni váltás (plusz-mínusz tíz-húsz perc). Rohanás, pakolás, parkolás a vasútállomásnál, kis kocc a túl magas betonszegélybe, ezután kell átlépni a funkción kívüli, feltárult síneket; aztán megvárja, amíg találok ülőhelyet, arról már lebeszéltem, hogy az indulást is. Megy, aztán megyek én is, csudaság, ha nem késéssel. „Megyek se ide, se oda. / De jön talán a villamos, / mely téged végre visszahoz. / Hát állok itt, hát várlak itt. / Nyitja, becsukja szárnyait / a tél, a nyár.”
De nincs ebben az egészben semmi, a lényeg, hogy mentem a rádióba, megyek most is, csak ott nem szólt a szerkesztőségben, most meg ugye… (rovatcím!), és maradt a tömegközlekedés is (lásd: ökotudat). Ha villamos nem is, busz azért volt; az egészségháznál kell felszállni, a dzsáminak szembe sárga gombatetős megálló, de ha esik, akkor az alatt is. „Várom, hogy a tearózsa / Kinyíljon az aszfaltkövön, / S a 4-es busz begörögjön.”
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.