Kievickélnek a pokolból?

A család nagyon nehéz körülmények közepette élt, másfél szobás lakásba zsúfolódva. Az anyának egyetlen vigasza az volt, hogy a fiai jól neveltek, rendesen viselkednek, nincs velük probléma. A nagyobbak sok más fiataltól eltérően nem csellengtek, nem bandáztak, az iskolából siettek haza, hogy anyjuk segítségére legyenek.

Jakab a legidősebb, aztán jött Erik, Patrik, Róbert és Matyi. Érthetően Jakab volt a legnagyobb támasz, apja halála után ő vette át a családfő szerepét. Azt az 50 eurót, amelyet a szakközépiskola utolsó osztályában alkalmi munkával keresett, az utolsó centig odaadta anyjának. Már akkor, amikor Ida az utolsó gyermekét szülte, majd utána a betegsége miatt kórházba került, is a legtöbbször ő gondoskodott a testvéreiről. Főzött, mosott, takarított. Két nagyobb öccse segített neki. Szinte nem volt nap, hogy az apjuk ne ittasan jött volna haza. Ilyenkor szerencsére nem randalírozott, nem kiabált, hanem lefeküdt aludni. Ahelyett, hogy a gyerekeivel törődött volna, azoknak kellett törődniük vele.

„Nem mindig volt ilyen – védi Ida. – Vannak szép emlékeim is. Kezdetben szépen éltünk; igaz, csak rövid ideig. Aztán jött a pokol. Minden munkahelyéről elbocsátották az ital miatt, mert sokszor ott is leitta magát. Majd amikor már nem talált magának munkát, itthon lebzselt; néha sikerült elintézni az orvosnál, hogy kiírja betegszabadságra. Ilyenkor ő volt a gyerekekkel, mert én pékségben dolgoztam, kora hajnalban kezdtük a munkát. Mikor hazajöttem hullafáradtan, hiába vártam, hogy megfőzzön, rend legyen itthon, ellássa legalább a kisebbeket, mert a nagyok szerencsére az iskolában kosztoltak, ő sokszor már aludt.”

Alkohollal gyógyította magát

Ida férje szkizoaffektív zavarban szenvedett. Ez súlyos pszichiátriai kórkép, hasonlatos a szkizofréniához. A betegség a mindennapi élet minden területére kihat, beleértve a munkát és a szociális kapcsolatokat. A szkizoaffektív zavarban szenvedő betegek a tünetek széles skáláját mutathatják, a valósággal való kapcsolatuk problémás, jellemzőek náluk a hallucinációk és dezillúziók, a hangulatzavarok, például a feltűnő depresszió, a motivációnak, az örömérzetre való képességnek a hiánya és a gyenge koncentrációs képesség. Az orvos hiába írta ki neki a gyógyszert, ő nem szedte, inkább alkohollal próbálta gyógyítani magát.

Hiába kérlelték a nagyobbak az apjukat, hogy ne igyon, mindig az volt a válasza, hogy „nemsokára jó lesz az”. Csak később tudatosították, hogy akkor már eltervezte, mit fog tenni. Húsvét szombatján történt a szörnyű tragédia. Jakab miután felébredt, kiment, hogy kávét főzzön magának. Ő vette észre, mi történt. Az apa a vécéajtóban lógott – felakasztotta magát. Az ajtó feletti ablak keretére kötötte fel magát. A fiú kiabálására kiszaladt az egész család. „Hozz egy kést” kiáltotta Jakab az öccsének, aztán elvágta a kötelet, és próbálta újraéleszteni apját, de már nem segített semmi. Az odaérkező mentők csak a halál beálltát tudták megállapítani.

A két kisebb fiú, akiket Erik gyorsan elvitt onnan, szerencsére még nem fogták fel, mi is történt. Az idősebbekkel rosszabb volt a helyzet. Azóta is, ahányszor ki- vagy bemennek azon az ajtón, szemük előtt folyton a szörnyű kép lebeg, ahogy az apjuk ott lóg a kötélen. Álmukban is sokszor látják, ilyenkor felriadnak, s egymást nyugtatva próbálnak újra elaludni.

Rettegnek az anyjuk miatt

A másfélszoba-konyhás lakásban szomorú az élet. Idánál a hisztológiai vizsgálat pozitív eredménnyel zárult, sugárkezelést kapott, azóta is állandó ellenőrzés alatt áll. Bár az orvosok biztatják, állandó rettegésben él, mi lesz a gyerekekkel, ha kiújul a rák, ha a sorsa rosszra fordul. Nem is mer rágondolni, de a gondolatok jönnek maguktól, hiszen a két legkisebb csak öt- és két és fél éves. Sokszor elkeseredik, fojtogatja a sírás, ilyenkor gyermekei ijedt szemmel néznek rá. Nem tudják pontosan, mi történik, csak azt látják, hogy az anyjuk szomorú. Jakab, bár nehezen mondja ki ezeket a mondatokat, anyja megnyugtatására megígérte, hogy ha valami történik, magához veszi a kicsiket, ő lesz a gyámjuk, nem engedi, hogy gyermekotthonban kössenek ki. Ahogy kimondja, a magas, jó vágású fiú keservesen sírva fakad, mert tudja, hogy ha ez bekövetkezik, azt jelenti, hogy már az anyja sem lesz. Tudja, mennyire könyörtelenül hangzik, amit mondott, mert az anyja haláláról beszélt.

Jakab nem adta fel

A lakás, ahol laktak, szűkös volt, s ami ennél is rosszabb, csupa penész. Propán-bután gázzal főztek, a fürdőszobában csak hideg víz folyt a csapból, a tűzhelyen melegítették meg, ha fürdeni akartak. Egy régi tévé volt a szobában, számítógépre, bár a fiúknak, akik jól tanultak, nagy szükségük lett volna rá, nem tellett. Ida már régebben gondolt rá, hogy a kisváros hivatalában próbál segítséget kérni, hátha kaphatnának szociális lakást, de soha nem szedett össze annyi bátorságot, hogy belevágjon. No meg volt gondja elég, valahogy nem maradt ereje intézkedni. Ezt a feladatot is átvette Jakab. Egyenest a polgármesterhez fordult. Előbb ugyan sokat kellett magyarázkodnia az irodákban a hivatalnokoknak, akik mindenféle ürüggyel próbálták eltanácsolni, hogy a főnöküknek nincs ideje, vagy nincs ott.

Jakab nem hagyta magát. Hajthatatlan maradt, eltökélte, hogy ha az ajtón kidobják, az ablakon megy vissza. Egyszer csak sikerül... Kitartóan bejárt a hivatalba, s egy napon eljutott a polgármester titkárnőjéhez. Az megint próbálta elküldeni, mondván, hogy nincs fogadóóra, de a zajra felfigyelt a polgármester, s megjelent az ajtóban. „Kérem, hallgasson meg!” – kérlelte a fiú, mire a városka első embere betessékelte az irodába. Jakab elmondta, mi járatban van, mi nyomja a lelkét. A polgármester tudott róluk, amikor tíz éve a városba költöztek, ő utalta ki nekik azt a lakást, amelyben most laktak, azzal, hogy átmeneti megoldás, amíg nem tudnak lábra állni. Az ismert okok miatt azután sem tudtak, az apa italozása, betegsége egyre mélyebb gödörbe rángatta a családot.

Egy kis remény

A polgármester nem ígért semmit, de nem is utasította el a fiú kérését. Annyit mondott, hogy próbál segíteni. Két hét múlva üzent a fiúnak, hogy keresse fel az édesanyjával együtt. Az irodában jó hírrel várta őket. Asztalán ott volt egy kulcs – a család új otthonáé. A lakásba, amely a város tulajdona, azonnal beköltözhettek. Ezzel még nem ért véget Jakab küldetése, aki mindent elintézett a költözködés körül, segített berendezni az új otthont. Sok új dologra nem tellett nekik, bár a tanácstól kaptak némi anyagi segítséget és egy kevés kölcsönt is azzal, hogy ha Jakab elkezd dolgozni, visszafizeti. Mert a polgármester segítségével álláshoz is jutott. Az egyik cég épp villanyszerelőt keresett, ő pedig tavaly végezte el az elektrotechnikai szakközépiskolát.

Úgy tűnik, a család élete végre jobbra fordul. Hála a jó embereknek. És Jakabnak. A sorsuk ezek után a saját kezükben van...