Kambodzsán keresztül-kasul

Mire Kambodzsába érkezünk, már automatikusan két kézzel nyújtom át az útlevelemet a repülőtéren ellenőrző vámőrnek, és meghajolva, összetett kézzel köszönöm meg, amikor visszakapom. Ázsia legtöbb országában ez a szokás. Négy bőrönddel, ugyanennyi hátizsákkal és a velünk utazó ukulelével várjuk, hogy felbukkanjon a taxi, amely Sziemreapba, a hotelbe visz. Észrevesszük a férfit, aki egy táblát tart, rajta a nevünkkel. Tuk-tukra támaszkodva vár ránk. Felmérjük egymást: mi a minijárgányt, ő az előttünk tornyosodó csomaghegyeket. Elmosolyodik, egyenként rakja a bőröndöket, a hátizsákokat, mintha legókockákból építene valamit. A 45 perces út alatt a helyiek fotózták az égig érő csomagjainkkal megtömött járgányt. Így lettünk Kambodzsa második számú nevezetessége az Angkorvat templomai után.

SZIEMREAP, ANGKOR

Alig vártuk, hogy felfedezzük az ősi Angkor templomkomplexust, ahol 208 hektáron több mint ezer templom és szent hely található. Mindez poros utak mellett, a dzsungelben rejtőzve.

A leghíresebb és legnagyobb a 12. században épült világhírű Angkorvat, amely az évek során hinduból buddhistává változott. A hatalmas építmény falait gazdagon díszítő domborművek rengeteg munkáról, odaadásról, az akkori mindennapi életről, a már letűnt élet mindenapjairól tanúskodnak. Az Angkorvat a nemzet szimbóluma is, a kambodzsai zászlón is megtalálható.

Ahogy az oszlopok között sétálunk, felvillan előttünk egy narancssárga szerzetesi lepel, titokban követjük. A templom távolabbi részében két szerzetes ül, előttük turisták. Figyeljük, ahogy helyet foglalnak, pénzt tesznek egy kis dobozba, aztán lehunyt szemmel, meghajolva és imára kulcsolt kézzel hallgatják a kántálást. Miután szentelt vízzel is megáldják őket, a szerzetesek egyike piros karkötőt köt a csuklójukra. Mindenki magával viheti Buddha áldását, mi is sorba állunk érte.

Három napon át látogattuk a templomokat. Az egyik legizgalmasabb a Tomb Raider című filmből is ismert Ta Prohm volt. Ahogy végighaladtunk a ház nagyságú, fák gyökereivel körbenőtt templomon, úgy éreztük, mintha Indiana Jones valamelyik felfedezőútján volnánk. A Bajon nevezetű templom, négyoldalú mosolygós arcú oszlopaival, a Bantejszrei temploma (A nők citadellája) díszes falaival kifinomult kezek munkáját dicséri.

Nem messze Sziemreaptól van a gránátmúzeum és gyermekotthon, ahova fél óra tuk-tukozás után érkezünk meg. A múzeum kanadai önkéntes felügyelője mesél Kambodzsa szomorú történelméről, a Vörös Khmer-diktatúra idejéről, amely 1975-ben kezdődött, és öt évig tartott. Ezalatt több mint kétmillió ember vesztette életét. A gyerekekből katonákat neveltek, aztán arra kényszerítették őket, hogy kézigránátokat helyezzenek el az ország különböző részein. Aki Ra, a múzeum alapítója is ilyen gyerekkatona volt, saját szülőfalujában helyezett el gránátokat. A rendszer összeomlása után visszatért, és azóta több mint 50 000 kézigránátot hatástalanított, visszaadva a termőföldet az ott élőknek. Balesetek még mindig történnek, amikor valaki véletlenül rálép egy még fel nem robbant gránátra. A gyermekotthont épp az így megsebesült, árván maradt, valamint beteg gyermekek számára alapították. Aki Ra nemzetközileg elismert jótékonysági hős, példája annak, hogy egy ember akarata és cselekedetei mennyire meg tudják változtatni egy egész közösség sorsát.

BATTAMBANG, PHNOMPEN

Battambangba pihenni mentünk, hiszen tudtuk, nem sok tennivalónk akad majd a város fő látnivalója, a bambuszvonat mellett. A tartomány főleg a rizstermelésről híres, innen kapta a becenevét: Kambodzsa rizses tálja. A környékbeli falvak a dzsungel és a hegyek között termelik a rizst – ugyanúgy, ahogy sok évvel ezelőtt. Rizspapír is készül belőle, amelyet szárítva árulnak, de kicsit beáztatva megpuhul, ilyenkor lehet bele répát, rizstésztát, bazsalikomot és uborkát tekerni, majd szószba mártogatva eszik. Az ázsiai konyha egyik kedvenc étele ez, a tavaszi tekercs.

Mielőtt a fővárosba, Phnompenbe érünk, cseh barátnőmtől, Martinától kapok egy e-mailt. „Elvi, mindenképpen látogassátok meg Norodom Szihamonit, a királyt! A nagymamámnál üdült nem egyszer, Morvaországban! Anyukámból akár királykisasszony is lehetett volna, ha jobban igyekszik.” A következő beszélgetésünk során jókat nevettünk azon, mennyire kicsi a világ, és hogy jutott a kambodzsai király kilencévesen a nagymama libákkal körülvett udvarára. Szihamoni király gyermekkora 12 évét Csehországban töltötte, folyékonyan megtanult csehül. Kértem egy fotót Martinától, és írtam egy e-mailt a király publikus címére. Egy idegenvezetőnktől tudtuk, hogy Szihamoni szerzetesi életet él, csak ritkán (vagy leginkább sosem) fogad kíváncsiskodót, világot látni vágyó turistákat, de azért jó lett volna… Ellátogattunk a királyi palotába, és megcsodáltuk annak megannyi díszes épületét, arany tornyát és termét. Átsétáltunk a folyópartra is, ahol családok üldögéltek, gyerekek futkostak. A korzó egyik részén sokan füstölőkkel a kezükben Buddhához imádkoztak. Odébb, számos kis asztalka mellett jósok serege tárta fel a jövő titkát a tanácsra szorulóknak. Megálltunk a Mekong folyó partján nézegetni a sétáló, szórakozó tömeget, és elmerültünk gondolatainkban, miközben a nap nagy, égő gömbbé változva nyugovóra tért e lélekkel teli ország felett.

KOH RONG

Taxival indultunk kora reggel Szihanukvillbe. Kora reggel kiértünk az ébredező fővárosból egy széles, poros, emberekkel teli útszakaszra. Nem értettük, mi történik itt. Rengeteg ember jött-ment az úton; gyalog, biciklin, motoron, teherautókon egymáshoz préselve álltak, főképp nők szomorú tekintettel és fáradt arccal. Némán bámultunk a taxi ablakából kifelé, amikor megszólalt a kilencéves fiam: „Mama, miért szomorú ez a sok néni, és hova mennek ilyen korán?” „Dolgozni” – feleltem. Az út mentén hatalmas, ablak nélküli épületek közvetlenül egymás mellett. Cégfelirat egyiken sem látszott. Ha a kinti körülmények ennyire nyomasztóak, mi lehet bent? Mellettem a kardigánom, egy nagy üzletláncban vettem pár fillérért. Megnéztem a belevarrott címkét: Made in Cambodia.

Délután már a Koh Rong hófehér partján, pálmafák alatt a ringatózó fonott székben élveztük a kambodzsai napsütést, nem kis lelkiismeret-furdalással mélázva azon a sok emberi sorson, amely aznap megérintette a lelkünket.

Vida Elvira

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!