Nagytakarítás volt a pincében. Az unokák megunt játékait egy kék műanyag zsákba raktuk, a kinőtt ruhák egy másik zsákba kerültek. További zsákok teltek meg régi edényekkel, szakadt cipőkkel, kopott tankönyvekkel, öreg füzetekkel, ajándéktárgyakkal, alig használt vázákkal és cserepekkel.
Mikor már azt gondoltuk, hogy elkészültünk a munkával, akkor az egyik unokának eszébe jutott, hogy a nagy fülű macit mégsem szabad kidobni, sem elajándékozni, mert arra a macira még szükség lesz valamikor. A másik unoka egy emelődarut és két teherautót vett vissza a zsákból. A feleségemnek újra megtetszett néhány régi váza, és a régi iskolai füzeteket sem engedte kidobni.
Lányaim viszont azt ismételgették, hogy a nagytakarítás, az nagytakarítás, és megpróbálták a „kimentett” tárgyakat visszagyömöszölni a zsákokba. És így szórakoztak egészen estig.
A pince egyik sarkában egy régi bőröndöt találtam, benne szüleim különféle hivatalos iratai. Régi igazolások és igazolványok, bizonyítványok és tanúsítványok, melyeket a XX. század különböző rezsimjei adtak ki nekik és követeltek meg tőlük azért, hogy ott élhessenek, ahol megszülettek, hogy iskolába járhassanak, munkát vállalhassanak, és levegőt vehessenek.
Képzeljék el, apám holmijai közt huszonöt különféle igazolványt találtam. Voltak ott csehszlovák és magyar diák- és egyetemi igazolványok, doktori végzettséget igazoló könyvecske (magyar) leventeigazolvány, magyar katonakönyv, fogolytábori igazolás (1946 végén kiadott francia dokumentum.)
1947 végéig semmiféle igazolvánnyal nem rendelkezett. Megbízhatósági igazolást apjára való tekintettel 1948 januárjában kapott. 1948-ban kapott még állampolgársági igazolványt, munkavállalási igazolványt és lakhatási engedélyt. Ezenkívül volt csehszlovák katonakönyve, doktori cím viselésére jogosító igazolványa (csehszlovák) és szakszervezeti igazolványa is. Találtam még három darab sporttagsági igazolványt, csehszlovák–szovjet barátsági igazolványt, könyvtári igazolványt és Barátság kőolajvezeték-igazolványt is. Jogosítvánnyal viszont nem rendelkezett, és hál’ istennek, párttagkönyve sem volt soha.
Anyám életét is végigkísérték az igazolványok. De képzeljék csak el, mennyit kínlódhatott szegény anyám amiatt, hogy neki nem volt csehszlovák–szovjet barátsági igazolványa! És megbízhatósági bizonyítványa sem volt, így élete végéig megbízhatatlan maradt. Ezenkívül Barátság kőolajvezetéki igazolványa sem volt.
Volt viszont katonaözvegyi igazolványa (magyar), visszatérésre feljogosító igazolványa (csehszlovák), és volt kishatárforgalmi engedélye is, amely feljogosította őt arra, hogy évente két (!) alkalommal átléphesse a csehszlovák–magyar határt (kizárólag Balassagyarmatnál), hogy meglátogathassa Ipolyságon (Šahyban) élő szüleit.
Anyám egész életét végigdolgozta, a kommunista pártba nem volt ideje belépni. Párttagkönyv nélkül élt egészen 92 éves koráig.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.