Homokban sült lepény és tadzsin

A nomádok fogják a viaszos abroszt, amelyen enni szoktunk, leterítik a tavacska szélére, és abba mernek ivóvizet az állatoknak. Mikor eleget ittak, a marmonkannákat megtöltik a sárgás vízzel, majd továbbindulunk. A cserepes földön ízes rukkola terem, meg is eszünk egy csokorra valót, miközben egy szamárcsoda éberen figyel bennünket.

Bóklászunk a folyó menti pusztuló vályogházak között, melyeket tíz éve hagyhattak el lakóik, amikor annyira csökkent a folyó vízhozama, hogy a környéken lehetetlenné vált az élet. Még pár év, és semmi nem tanúskodik majd arról, hogy nem is olyan régen emberek laktak itt. Minden eltűnik a terjeszkedő homok alatt.

Meseszerű tájra érkezünk, végtelen homokdűnék közé, ahol nyoma sincs a kősivatagnak. Letáborozunk, Huszin bedagasztja a homokban sült kenyér és lepény tésztáját, azzal a vízzel, amelyet a tavacskából merített. Öröm nézni, hogy a sivatagi nap rövid időn belül megkeleszti, és máris készülhet az ínyencség. Először egy bádogformában a kenyér sül a forró hamuban, majd a lepények következnek. A tűz átforrósította a homokot, Huszin elkotorja a hamut, gödröt mélyít, és egyszerűen beledobja a tésztát, majd betakarja hamuval, homokkal. Egy idő múlva a lepény felett kürtők keletkeznek, amelyeken át a gőz távozna, de a nomád mindig elzárja őket egy marék homokkal. Amikor elkészül, esszük, mint a mennyei mannát, hiszen a frissen sült lepénynek nincs párja.

Abdul, a szakács is hív, hogy menjek videózni, tadzsint készít a sátrukban. Kezet mos, majd tisztítani kezdi a zöldségeket: hagymát, uborkát, padlizsánt, fehérrépát, burgonyát, sárgarépát, fokhagymát. Ezeket megmossa, a vizet a sátor elé tett lavórba önti – a közelben tétovázó teve rögtön felfigyel rá, és máris jön, hogy megigya. Abdul felszeleteli a zöldségeket, gusztusosan a kúpos cserépedénybe rendezi, és kevés olajat önt rájuk; a paradicsom később kerül az edénybe. Körülbelül egyórás párolás után kész. Legtöbbször húst is kínálnak hozzá – itt, a sivatagban elálló pácban tárolt húst, amelyet elég kicsit átforrósítani, máris ízesen, puhán kerül az abroszra.

Abdul elmondja, örül, hogy sikerült bejutnia abba a középiskolába, ahol kitanulhatta a szakácsmesterséget. Az autóvezetéshez is ért, így talán megvetheti a lábát valamely turisztikai cégnél. Egyelőre még csak idénymunkából él, de ennek is örül, mert gyakorolhatja az idegen nyelveket. Ezért a négy és fél napos útért 300 dirhamot kap majd, amely körülbelül 30 euró.

Mesevilágban vándorolunk

Csodálatos elaludni a csillagoktól szikrázó ég alatt. A hajnal is érdekes. Arra ébredek, hogy hálózsákomon átszalad egy gyík. Hátamra fordulok és megdermedek. Három hatalmas árnyék dereng fel a közelemben. Felugranék, ám nem tudok, úgy be vagyok bugyolálva a hálózsákba, Mohmed este még a szőnyeget is rám terítette. Tevék remélem, nem lépnek rám.

Már utálom a cipőm, de muszáj felvennem, mert errefelé csillag formájú tüskés termések fúródnak a cipőtalpba, el se akarom képzelni, milyen érzés lenne, ha mezítláb lépnék beléjük. Itt Mohmed is papucsban gyalogol. Nem tudunk betelni a tájjal – a homok változatos mintázatai, az árnyak játéka, a tevék szájából kilógó fűcsomók, madarak raja a dűnék gerincén, távolban az Atlasz hegység homályba vesző vonulata. Mesevilágban vándorlunk.

Ma is nagy a hőség. A kiadós gyaloglás után bambán ücsörgünk a tűző napon, amíg kísérőink felállítják a sátrat, hogy az árnyékába húzódhassunk. Teázás után mindenki pihen, olvas, elmélkedik – furcsa, hogy senki nem vacakol a mobiljával. Korán gondolom ezt: valaki felfedezi, hogy az egyik magasabb dűnén van térerő. Úgy vonulunk oda, mint egy zarándokhelyre.

Ez nomád életünk utolsó napja. Maximálisan kihasználjuk – jógázunk, elkészítjük utolsó csoportképeinket, rohangálunk a dűnékről. Sokáig ülünk a tábortűz mellett, eszünk, teázunk, beszélgetünk, hullócsillagokat lesünk. Holnap már terepjárók jönnek értünk, hogy visszavigyenek a faluba, ahonnét elindultunk. Elbúcsúzunk Huszintól és Baraktól, akik éjjel háromkor indulnak vissza a tevékkel a kiindulási pontra.

Fosszíliagyűjtés, teveitatás

Nem akaródzik visszatérni a civilizációba, de beszállunk a járművekbe. Alig megyünk pár kilométert, elakad a mögöttünk jövő dzsip. Húzzuk-vonjuk, kézzel kaparjuk a kereke alól a homokot, míg kiszabadul. Autónkban remek a hangulat – a rádióból modern berber zene szól, a velünk utazó Abdul és Mohmed dobolják a ritmust, Dagmar tapsol, a sofőr énekel. Csak ne a plafonról verődnénk vissza a dimbes-dombos út miatt.

Egy kövekkel borított részen kiszállunk; itt lehet tengeri élőlények maradványait gyűjteni. Köztudott, hogy a Szahara helyén hétmillió éve víz hullámzott. Az akkor élt tengeri állatok héját vagy a köveken található lenyomataikat egyelőre bárki szabadon gyűjtögetheti és hazaviheti. Fél óra alatt annyit találunk, hogy a felét ott kell hagyni a súly miatt. Pedig szuper ajándék, családom is ezeknek örült a legjobban.

Már az autóból látjuk, hogy a tevék a sivatag minden irányából egy bizonyos pont felé ügetnek. Ez a valami kút lehet. Leggyorsabban az ifik vágtatnak. Ők is érnek oda elsőként a vályúhoz, amelybe egy rettenetesen mély kútból szivattyúzzák a vizet. Csoportba verődve rohannak a kicsi tevék is, amelyeknek még bolyhos a hátuk. Egykettőre tömeg alakul ki az itató körül. Míg mi a vályúnál ivó tevékre figyelünk, a háttérben harc kezdődik két hím között. Harci pózba helyezkednek, de a pásztor észreveszi, és közéjük áll. Érkezne a kúthoz a kecskepásztor is több száz egyedes nyájával, de várnia kell, csakúgy, mint a szamarak tulajdonosainak.

A szaharai falu közfürdőjében

Ahogy visszaértünk Tagunitba, máris szólnak, hogy a nők indulhatnak a falu közfürdőjébe, a hammamba. Nem sok jelentkező akadt, csak ketten megyünk Dagmarral. Kedvesen fogadnak, mikor kérdezzük, mit fizetünk, intenek: menjünk csak. Látjuk, hogy a helyiek is fizetnek, ezért mi is leteszünk egy tízest a gondnokoknak. Egy helyiségbe érünk, körben padok. Nemigen tudjuk, mihez kezdjünk, de azt csináljuk, amit a többiek. A fürdő tömve tisztálkodó nőkkel. Mindenki a kicsempézett padlón ül – öreg és fiatal nők, lányok, kicsi fiúcskák –vödörből mossák magukat és egymást. Ügyetlenkedünk, nem tudjuk a procedúrát. Odajön hozzánk egy negyvenes nő. Samia – mutatkozik be, mindenben segít, hogy aztán a gőzfürdőből tisztán és kipihenten tudjunk távozni. Ezt az autentikus tapasztalatot kár lett volna kihagyni – mosolygunk egymásra Dagmarral, amikor kilépünk a fürdő ajtaján. A ránk váró fiatal sofőr hazáig kérdezget, hogy is zajlik a nők fürdőzése. Nem sok mindent árulunk el neki, hadd legyen ez továbbra is titokzatos a férfiak számára.

Mohmedéknál

Praktikusak és közösségiek a marokkói lakóházak. A négyzet vagy téglalap alakú udvart mind a négy oldalról lakások veszik körül. Mivel errefelé ritkán esik, az udvar fedetlen. A házak lapos tetejűek, eresznek semmi nyoma; amikor esik, száraz pálmalevelekkel fedik be a tetőt. Ha bővül a család, ráépítenek még egy emeletet hol az egyik, hol a másik falra, majd később újabbat. Az udvaron vagy a lakás központi részén nagy hordóban ivóvíz áll. A hordóra csapot szereltek, hogy a kisgyermekek is tudjanak inni, ha megszomjaznak. Mohmed sógora fogad két kislányával. Társalogni csak mutogatással tudunk, de annyit megértek, hogy végtelenül büszke Mohmedre, aki nyelveket beszélő, talpraesett fiatalember, és tágabb családjáról is gondoskodik. Ő maga a földet műveli, és azokból a kisebb munkákból él, amelyekhez sógora által jut.

Kínunkban már a harmadik csésze teát isszuk, Mohmed még mindig nem érkezett haza. Ki kell fizetnie a tevék bérleti díját. A két kislány fenséges fánkot hoz, amelyet Hamid felesége sütött. A kedves fiatalasszonyt nagy nehezen kikönyörgöm a konyhából, és már közösen mutatják a házat, ahol négy család él együtt. Most is építkeznek, mert bővült a família. Bár minden család külön lakik, az udvarok közösek, így a gyerekek sohasem unatkoznak. Hamid nagyon nyugodt ember. Mohmedet várva csak mosolyog: ez van, valószínűleg még nem jöhet. Megmutatja a birkákat, a datolyafáit és a kertet. El se tudom képzelni, hogy fogja feltörni, hisz a talaja kemény, mint a beton. Traktor – mondja, és kezével mutatja a kormánykereket.

Taguniti utolsó napunkon a helyi háromtagú fiúbanda, a Nomad Band szórakoztat. Jól nyomják. Tamtamdob és két villanygitár. Nemcsak a sivatagi szél, a változás szele is megérkezett a marokkói Szaharába. Évszázados életmód, szokások tűnnek el évek alatt, alapjaiban változik meg a sivatagi népek élete a turizmus által. Csak remélni tudjuk, hogy a természet megmarad a maga szépségében, nem pöttyözik agyon telepített sátortáborokkal, s a végtelen csendbe nem berreg majd bele tízpercenként a terepjárók motorja. Hogy a sivatag megmaradhasson a lelki feltöltődés, megújhodás, a természetben való gyönyörködés helyének.

Bokor Klára