Hibátlan emberismerettel

 Színészi tehetsége mellett maximalizmusa, a tökéletességre való törekvése, a minőségi szigora is szakdolgozat tárgya lehetne. Játékosként könnyen olvad, színházvezetőként kemény, akár a gyémánt. Tisztán látja, mit akar, s a mellett ki is tart rendületlenül.

Ma is műsoron levő Örkény-estjével, az Azt meséld el, Pistá!-val már öt éve „etette-itatta”, kényeztette, szórakoztatta a közönségét, amikor 2001 szeptemberében, az Örkény Színház első bemutatójával, ottani első rendezésével azt kérdezte: Mi újság, múlt század? Aztán eljátszotta Molnár Ferenc hősét, a testőrt, színre vitte Örkény, Howard Barker, Jevgenyij Svarc, Csehov, Tasnádi István, Feydeau, Arthur Miller és mások darabját, de mindeközben Örkénnyel is tartja a kapcsolatot. Még mindig. Még sokáig. Sokak örömére.

* Tizenöt éve áll az Örkény Színház élén. Tizenöt sikeres évaddal a háta mögött mennyire érzi szabadnak magát? A politika hullámcsapásai például mennyire érintik?

Semennyire.

* Hatalmi harcok?

Kifejezetten és egyértelműen: nem!

* Mennyi ebben a személyes érdeme?

Sokan megkérdezik. Én ezt nem tudom megítélni. Egy biztos: annak ellenére, hogy miközben a mi színházunk kimondja, mit gondol, és alkalmanként nem kegyes a fennálló hatalommal szemben, békén vagyunk hagyva. Egyrészt azért, mert igyekszünk igazat mondani, ami persze relatív, de ez a törekvésünk, másrészt pedig van egy kétségbevonhatatlan szakmai minőség, és épp ez, a munkánk minősége véd meg bennünket minden esetleges külső támadástól. Nagyon fontos ebben, hogy a társulatunk egységes. Nem politikailag, noha nagyjából tudom, ki hogyan gondolkodik, hova szavaz, de ez nem is zavar. Az idegesítene, ha politizálni kellene a színházon belül. Ha mindenféle nézetek ütközőpontja lenne a színház. De nem az. Gondolatok, esztétikák ütközőpontja.

* »Dicsőséges nagyurakat« meg kell hívnia a bemutatókra?

Nem. Egyáltalán. A fenntartókat illik meghívni. Másokat nem. Nyitva a kassza, lehet jönni.

* Előfordult már, hogy azzal mondott le egy darab bemutatásáról, hogy: »Ezt nem vállalom, ezt nem lehet!«?

Ilyen nem volt még.

* Petőfi költeményét, az előbb említett Dicsőséges nagyurakat 1994-ben úgy mondta el a Sportcsarnokban, hogy a végén a lélegzetem is elállt. Soha senkitől nem hallottam így verset mondani. Még a halántéka is akkor rezdült meg, sőt még a fény is akkor jelent meg a homlokán, amikor a szavak mélysége, a gondolat tisztasága előhívta. Hiszünk a dalban, ez volt az est címe. Jancsó Miklós rendezte. Ki választotta a verset?

Ő.

* Azzal kérte fel, hogy: »Szeretném, ha ezt a verset mondanád?«

Igen. Így történt. Nagyon szorongató, sőt nyomasztó tizenvalahány-ezer ember előtt fellépni. Ráadásul nagyon hektikus egy ilyen est, egymást követik a fellépők. A próba sem olyan volt, hogy elmondom a verset. Hangpróba volt csupán. »Egy, kettő, három, rendben, mehetünk tovább!«

* Reagált valamiképpen Jancsó Miklós arra, ahogy aztán elmondta a verset?

Tetszett neki. Levelet írt, amelyet nagy becsben tartok. Egyébként erőteljes kidobó vagyok, a múlt hordalékát sorra elhajigálom. Csak azt őrzöm meg, ami valóban fontos.

* Örkénytől őriz valamit? Vagy csak azt a találkozást, amikor a Pesti Színház lépcsőin elmentek egymás mellett? És a szövegeit természetesen, amelyeket több helyre is elvitt már a világban.

A gondolatait őrzöm. A szellemiségét. Nem álszerénységből mondom, de az Örkény-estem sikere az ő sikere. Felesleges volna mást állítani. Tudom, hogy jól mondom az írásait, de övé a főszerep. Ezt mindig hangsúlyozom, mert így van. Olyan szöveg az övé, amely mindenkiben rezonáltatja a saját élményanyagát.

* Örkény mellett, akitől a Macskajáték után a Tótékat, a Pisti a vérzivatarban-t is színpadra vitte, de rendezett Örkény-felolvasóestet is, az Egypercesekből főiskolai vizsgát, úgy gondolom, Hrabal is a kedvencei közé tartozik, hiszen több novelláját felmondta hangoskönyvre.

Sokakkal vagyok szorosabb érzelmi kapcsolatban, de bármilyen meglepő, semmivel sem fűz mélyebb viszony Örkényhez, mint Karinthyhoz, Kosztolányihoz, József Attilához vagy Weöres Sándorhoz. Csak Örkénnyel többet foglalkozom, hiszen színházi szerző.

* S a világirodalomból?

Nagyon zavarban lennék, ha valakit igazán ki kellene emelni a többiek elé. Dosztojevszkijtől, Bulgakovtól vagy Thomas Manntól mindent elolvastam, ami magyarul megjelent. Márquez is nagyon nagy örömet szerzett, sok mindenre felnyitotta a szememet. Vagy Thomas Bernhard.

* Egy színészről gyorsan kiderül, hogy mennyire jó. De milyen a jó igazgató?

Sokféle jó igazgató létezhet. Legyen sikeres a színháza, az a lényeg.

* Érdekli, foglalkoztatja, ha lát valamit a színész szemében, amit nem mond ki?

Ilyen van. Nem zavar.

* Nem is mond olyat, hogy beszéljük meg, öntsünk tiszta vizet a pohárba?

Ez nagyon ritka eset. Fegyelmit sem szoktam osztogatni. Először szólok. Aztán levelet írok. Harmadszor már gorombán szólok.

* És büntet a végén?

Előfordult, igen. De azt is igyekeztem valahogy úgy megoldani, hogy jól jöjjön ki belőle, aki vétett. A színészeimet kellene megkérdezni, hogy milyennek látnak.

* Megkérdeztem nem egyet. Szeretik.

Nekem is úgy tűnik. De nem feltétel nélküli imádat ez a részükről. Arról nincs szó. Keresik a fogásokat rajtam folyamatosan. Érzem. Gyanús is volna, ha mindenki csak szeretne. Közös nevezőn vagyunk, ez a lényeg. Megmondjuk egymásnak azt, amit akarunk, és közben nem üvöltözünk. Akkor szoktam kiabálni, ha hanyagságba ütközöm.

* S olyankor megkönnyebbül?

Ha kiabálok? Nem érdekel, mi segít, mi nem. Ösztön.

* Ötven felett az ösztönök…

… nagyon jól működnek. Amúgy nem titkolom, ötvennégy vagyok. Nem nézegetem magam reggel a tükörben, inkább igyekszem sportolni. Elvégzek pár gyakorlatot a konyhában vagy a tornaszőnyegen. Negyven perc.

* De megvan az eredménye. Szemmel látható.

Két gyermekem van. A fiam tizenkettő, a lányom ötéves. Fel kell nevelni őket. S még ezenkívül is van dolgom a világban. Színházigazgatónak lenni feladat. Írtam is erről az igazgatói pályázatomban. Idéztem Várkonyi Gábort, aki Várkonyi Zoltán fia. Ő mesélte, hogy kétévesen ült a mamájával, Szemere Vera színésznővel a Fészek Klubban, egyszer csak melléjük ült valaki. Kérdezte: »Ki ez a bácsi, mama?« Mire az édesanyja: »Az apád, kisfiam, az apád!« Holott együtt éltek, csak ritkán látta az apját. Hozzáteszem: Várkonyi Zoltán nagyobb színházat vitt, filmet rendezett, rádiózott, rengeteget dolgozott. Nem csoda, hogy keveset volt otthon. Én igyekszem időt fordítani a családomra is.

* »Volt egy nagyapám, nem ismertem, kicsit öregebb volt, mint Örkény – mesélte egyszer. – Az apai nagyapám. Legendás társasági ember volt, csodálatos kedélyű alak. Egyébként koporsókereskedő.« Igazi hrabali figura, mondom én.

Utazó ügynök volt, aktatáskás. Városról városra, falvakba, nagyobb községekbe járt. A Friss Zsigmond és Doctor Guido cégnél dolgozott, amely temetkezési cikkeket gyártott. Szemfedő, gyertya, halottkísérő kocsi, sok minden volt a kínálatában. Színészi vénával megáldott, rendkívül jó humorú ember volt, imádta a környezete. A kegyszerkereskedők bálján fel is lépett gyakran. Csíkos trikóban, cilinderben. Szent borzadállyal mesélte apám, hogy miket művelt mint konferanszié. Mácsán született, Aradmácsán. Románul Macea. Jártam is ott egyszer. Kétnyelvű falu. Románok, magyarok békében lakják.

* Festő édesapjától, Mácsai Istvántól a művészi hajlam mellett mit örökölt?

A melankóliát. Hajlok rá. Nagy problémám, hogy nem engedhetem meg magamnak. Tizenöt éve nem méláztam.

* Szeretne?

A legnagyobb mértékben.

* Mit szeretne még legalább ennyire?

Nem is tudom. Talán egy kis időt magamra, magamnak.