Héger Rudolf: „Annak örülök, ha másoknak szerezhetek örömet”

Számos közkedvelt előadóművészt hoz Szlovákiába, telt házas műsorokat szervez országszerte; ez igazán aktív társasági életet követel. Ugyanakkor legkedveltebb elfoglaltsága a sütés-főzés, amelyhez, azt mondja, teljes egyedüllétet igényel a konyhában. A kész művet viszont már megint csak szereti megosztani, nem akárhogyan tálalva, a régi jó békebeli időket idézve minden részlettel. Mert mindezeken kívül még szenvedélyes régiséggyűjtő is.

Otthonról hoztad ezt az igényt, az effajta dolgok szeretetét?

A szüleim pedagógusok voltak, tisztes szegénységben éltünk, de arra mindig ügyeltek, hogy a fontos könyveket elolvassuk, szépen beszéljünk magyarul, és nagyon adtak az étkezés kultúrájára is. Később elváltak, édesanyám nevelt bennünket a testvéremmel, de soha nem éreztük sem azt, hogy hiányunk volna valamiben, sem azt, hogy tanítógyerekként duplán kellene bizonyítanunk. Ránk hagyta, hogy azzal foglalkozzunk, ami érdekel bennünket, és én nagyon korán felfedeztem magamnak a magyar költészet csodálatos világát. Alapiskolás korom óta jártam versmondóversenyekre, később komáromi gimnazistaként a Jókai Napokon is jó eredménnyel szerepeltem. A klasszikus magyar költészet, Petőfi, Arany, Babits ma is a hétköznapjaim része, szinte naponta olvasok vagy hallgatok verseket neves előadók tolmácsolásában. Nagyon szerettem a magyar táncdalénekeseket is; édesanyám hitelt vett fel, hogy lemezjátszót vehessen, mert fontosnak tartotta, hogy Perbetéről is kitekintést nyerjek a világra. Csak később, felnőttként tudtam értékelni, mennyire meghatározó volt az életemben, hogy bármily szerény körülmények között is, de könyvre, kultúrára mindig telt nálunk – akkor is, ha emiatt másról le kellett mondanunk.

Nem csábított, hogy magad is művész légy?

Gondolkoztam, hogy a budapesti színművészetire jelentkezem, de a selmecbányai előkészítőben kellett volna érettségiznem, és ahhoz nagyon nem fűlött a fogam. Végül magyar–orosz szakra jelentkeztem kétszer is, de abban az időben protekció is kellett. Hiába feleltem meg a követelményeknek, nem volt senki, aki szólt volna az érdekemben, pedig folyékonyan beszéltem oroszul. Ennek azóta is hasznát veszem, az Alekszandrov kórussal vagy a Szentpétervári Jégbalettel tolmáccsal biztosan nem sikerült volna olyan jó kapcsolatot kialakítanom, hogy a kizárólagos közvetítőjük lehetek.

Mit kezdhetett magával a nyolcvanas évek elején egy perbetei fiatalember, aki művészetre, kifinomultságra vágyott, de az egyetemre nem vették fel, és maga körül mindenhol csak a szocialista egyenszürkeséget látta?

Túl sok időm nem volt, hogy ebbe belebúsuljak, mert felajánlották, hogy menjek Szentpéterre oroszt és zenét tanítani. Tizennyolc évesen egyszer csak ott találtam magam a katedrán a 14-15 éves gyerekek előtt, és nagyon boldog voltam, hogy taníthatok. Könnyen megtaláltam a közös hangot velük, és ma talán már pedagógus volnék, ha nem jött volna egy ennél is kecsegtetőbb ajánlat. Igazgatónak hívtak Madarra, egy lerobbant művelődési házba, amelyet a helybeliek is messziről elkerültek.

Mi volt ebben a kecsegtető?

Kihívás volt. Ott addig csak búcsúi bálokat rendeztek, ahol jól összeverekedtek a környékbeliek. Addig kilincseltem a járási hivatalban, míg nem adtak pénzt festésre, bútorra, könyvekre. A szép környezetbe a helybeliek is hamar odaszoktak. Kvízműsorokat, vetélkedőket rendeztem a gyerekeknek, a felnőtteket elvittem színházba, kirándulni, főzőtanfolyamot, bálokat szerveztem. Annyira különlegességszámba ment ez akkor, hogy a rádió magyar adásában is felfigyeltek rá, és eljöttek riportot készíteni, hogy lám, mi minden történhet egy falusi művelődési házban.

Neked ez elég volt? A nyolcvanas évek közepén már engedett a szorítás, láthattuk, mennyi minden történik Magyarországon a közművelődésben. Nem vágytál többre?

Még mielőtt úgy érezhettem volna, hogy nekem ez már kevés, jött a következő ajánlat. A szülőfalumban, Perbetén felépült egy új sportcsarnok, s az akkori polgármester, Szetei Ernő oda hívott igazgatónak. Abban az évben, míg én vezettem a létesítményt, Perbetén minden hétvégén magyarországi előadóművészek léptek fel. A falu összes mellékutcája autókkal volt tele, egy-egy Bikini- vagy Neoton-koncertre még Kassáról is eljöttek. Akkor vettem fel a kapcsolatot sok magyar művésszel, akikkel máig is együtt dolgozom.

A rendszerváltás után az első voltál, aki rendezvényszervező ügynökséget alapított. De egy szervező mindig a háttérben marad; ez nem bántott?

Nem, mert láttam, milyen örömet szerzek az embereknek egy jól sikerült koncerttel, előadással. Közben megszólítottak a Szabad Újságtól, hogy legyek a lapmenedzserük, én meg kapva kaptam az alkalmon, hogy feljöhessek Pozsonyba. Éreztem, hogy az igazi terepem a nagyváros, ahol színes kulturális és társasági élet van.

De nagyobb a konkurencia is.

Igen, de a kilencvenes évek elején a lehetőség is sok volt. Alig fél évet töltöttem az újságnál, amikor szóltak a szlovák televízió magyar adásától, hogy jó a beszédkészségem, jelentkezzek műsorvezető-szerkesztőnek. Fel is vettek, így kezdődött az én tévés karrierem, amelyre máig úgy emlékszem, mint életem legszebb időszakára. Élveztem, hogy emberek közé járhatok, megmutathatom a mindennapjaikat és ünnepeiket, hogy elfogadnak, és beengednek az életükbe. Máig azt gondolom, hogy ez volt a szakma aranykora. Az emberek még nem tartottak a médiától, mert az sem élt vissza az őszinteségükkel.

Tizenöt évig voltál szinte naponta a képernyőn, és húsz évig vezetted a rádióban a Köszöntőt. Nem hiányzik?

Mindig igyekeztem két lábon állni, már a tévés időkben is szerveztem a koncerteket: amint lement az adás, mentem plakátot ragasztani. A klasszikus magyar tánczenére alapoztunk, mert ezeket az előadókat mindenki ismerte és szerette. A közönség nagy része addig csak a televízióban láthatta a Zárai–Vámosi vagy Balázs–Korda házaspárt, Kabos Lászlót, Latabár Kálmánt. Később jöttek a világsztárok is, José Carreras, Montserrat Caballé, Richard Clayderman vagy Demis Roussos. Elmondhatatlan, milyen kitörő örömmel fogadták őket. Ennek köszönhető, hogy velük sem csak üzleti kapcsolatban voltam, hanem sokukat máig jó barátomnak mondhatom. Ez a szívós munka és megbízhatóság alapozta meg az egzisztenciámat, ennek köszönhetem, hogy ma úgy élek, ahogy mindig is szerettem volna.

Ez mit jelent?

Szép tárgyakkal körülvéve és úgy, hogy elsősorban nem a saját túlélésemre kell gondolnom, hanem azzal foglalkozhatok, hogy másoknak mivel szerezhetnék örömet. A sütés is így jött: anyukám mellett is szívesen sertepertéltem a konyhában, a tévés munkám során szintén sok receptet kaptam a riportalanyoktól; gondoltam, kipróbálom némelyiket. Ínyenc vagyok, ha nekifogok valamit elkészíteni, fontos számomra, hogy a legjobb alapanyagokat használjam, és az étel szemre is tetszetős legyen. Azt hiszem, ezt leginkább abban érhetjük el, ami a miénk, ami ehhez a tájhoz, kultúrához, ízlésvilághoz kötődik. A magyar ember nem szusit tud jól készíteni, hanem pörköltet, és nem trufflét, hanem rétest. Ezért hozzám a magyar ételek állnak igazán közel, azok a sütemények, amelyeket már a nagyanyáink is elkészítettek a vasárnapi ebéd után, vagy amelyeket a Monarchia idején az úri kisasszonyok a pesti és bécsi cukrászdákban fogyasztottak. Négy-öt éve kezdtem el otthon sütni, és a korhű módon, antik porcelánon tálat desszertekről készült fotókat fel is raktam az egyik közösségi oldalra. Itt találkozott a konyhaművészet és a régiségek iránti szenvedélyem, ez a párosítás azóta is működik.

Több mint száz recepted jelent már meg fényképekkel, tehát mindegyiket el is készítetted. Ki eszi meg ezt a rengeteg süteményt?

Szétosztom. Hetente kétszer-háromszor sütök. Addig érdekel a dolog, amíg feltálalom és lefényképezem. A sütés-főzés igazi öröme az, amikor másoknak ízlik. Ezért olyan nagy boldogság és megtiszteltetés számomra, hogy szerepelhetek a Vasárnapban, sőt a lap receptkönyvében is, és nem is egyben; mert a célom az, hogy minél több emberhez eljussanak ezek a finomságok. A jó táraságban elfogyasztott, szépen tálalt jó étel ugyanis nemcsak táplálék, hanem kulturális és közösségi élmény is. Az esztétikumnak és harmóniának mindenhol jelen kell lennie az életünkben – ez nemesíti a lelket, és észrevétlenül bennünket is jobbá tesz.