Ha fénylik a Stukker

Húsz évvel ezelőtt Pozsonyban vizsgaelőadásként mutatták be a darabot, s az akkori növendékek, ma érett, átütő erejű színészek, azóta is folyamatosan játsszák. A 20. évforduló 382. előadásán a szereplők nagy örömére a 88 éves szerző is részt vett az Astorka Színházban.

Színháztörténeti előadás volt ez a mostani, hiszen sem Magyarországon, sem a világ más pontján nincs még egy társulat, amely két évtizede megszakítás nélkül játszaná Görgey Gábor ma is aktuális darabját. Az első magyar abszurdként számon tartott Stukkerben – meséli a szerző – minden tapasztalata, amelyet akkor, 36 évesen, a mű születése idején megélt a világról, benne van. „Gyerekkoromból a feudális úri világ, majd a második világháború, kamaszkoromból a nyilasok rémuralma, néhány év múlva a bolsevik hatalom. Minden rezsim felhasználta az egészséges nemzet bázisának hazudott, hamis parasztromantikát, miközben zajlott az értelmiség hasztalan ágálása, és mindig jól működött az örök kispolgár ijedt szervilizmusa. Keserű világképemet keserű komédiába foglaltam. Vagy úgy is mondhatnám: mérhetetlen felháborodásom egyetlen hatalmas röhögésben tört ki. Akkor még javában dúlt a szocialista realizmus diktátuma, a színpadon ódon pátosz dübörgött, vagy terjengett a naturalista konyhaszag.”

Öt férfi és egy stukker. A világot járt pozsonyi előadásban Cuki, az alvilági bűnöző: Marián Miezga. A levitézlett, ám hősiesen visszavitézlő arisztokrata: Vladimír Kobielsky. K. Müller; az örök kispolgár, a túlélés legyőzhetetlen bajnoka: Juraj Kemka. A nép romlatlan fia, avagy a rezervátumparaszt: Lukáš Latinák. Az álmaiért küzdő értelmiségi: Jakab Róbert. Ők öten együtt, egy osztályban végezték a színművészeti főiskolát (velük együtt végzett Gubík Ágnes és Nádasdi Péter is), s az 1998-as bemutatójuk óta egymás kezébe adják a revolvert, vagyis a hatalmat jelképező, élesre töltött pisztolyt. Karaktereik halálpontosan értelmezhetők ma is, és félő, hogy így lesz ez a jövőben is.

Magas életkora ellenére Görgey Gábor továbbra is fiatalos megjelenésű, ragyogó elméjű férfiú, aki először a 200., majd a 300. előadását látta a pozsonyi Stukkernek, a darab itteni bemutatóján ugyanis akkori közéleti elfoglaltságai miatt nem vehetett részt. És most, ezen a varázsos, színháztörténeti eseménnyé magasodott előadáson ismét jelen volt, ezzel is jelezve: ezt az öt pozsonyi színészt már fogadott fiaiként szereti. Az előadást pedig – és ezt nem merő udvariasságból mondja – minden eddigi Stukker fölé emelte. A hatalombirtoklás és az egymásrautaltság abszurd komédiája, amelyben mindig azé a hatalom, akinek a kezében a fegyver, húsz éve a legnézettebb színházi produkció Szlovákiában. Jegyet kapni ma sem egyszerű rá, hiszen mind az öt színészt imádja a közönség, és már évek óta vissza-visszatérő nézői vannak az előadásnak.

Írói pályája elején Görgey Gábor is sokat dolgozott színházban. Több színdarabot fordított, s még játszott is az egykori, Blaha Lujza téri Nemzetiben.

„Amikor kirúgtak az egyetemről, 1949-ben, elmentem statisztálni, és még epizódszerepeket is kaptam. Ott, a színpadon ismertem meg azt az érzést, amit később, drámaíróként létre kellett hoznom. Vagy százan gyűltünk össze, hogy bekerüljünk a Nemzeti előadásaiba, de a statisztavezető csak öt-hat embert választott ki, köztük engem is. Elég magas voltam, talán ez volt a szerencsém. Százkilencven centimmel kimagaslottam a többiek közül, de ma már meg sem mérem magam, nehogy csalódás érjen. Emlékszem, aznap este hatra már be is hívtak a Figaro házasságába. – Jó, jó, de mit kell csinálnom? – kérdeztem. –Majd meglátja – mondták. – De mégis, nagy vonalakban! – Megkapja a jelmezt, és megtudja. – Na de hát életemben először lépek színpadra, valamit csak hallanom kellene! – Figyelje, mit csinál a szomszédja, s azt csinálja maga is – szólt az instrukció. A halálfélelem környékezett este, ami később mint gyakorló drámaírót megtanított arra, hogy a színészt nem szabad szituáció nélkül hagyni. A színésznek ez a legfontosabb. Nem a rizsa, ahogy ők mondják, vagyis nem a puszta szöveg, bár az is fontos, hanem a szituáció. A szöveget erős szituációban kell elmondania. Ezt akkor éltem át, amikor halálfélelemben táncoltam vagy inkább ugrabugráltam a Figaro házasságában.”

A Komámasszony, hol a stukker? pozsonyi bemutatója óta eltelt húsz év alatt a szereplők is sokat változtak. Amikor mind az ötüktől ugyanazt kértem, hogy pár mondatban foglalják össze, mi történt velük az elmúlt két évtized alatt, a következőképpen válaszoltak.

Lukáš Latinák:

„Miután sikeresen befejeztük tanulmányainkat a főiskolán, úgy döntöttünk, visszük tovább magunkkal ezt az előadást. De előttünk volt még a kötelező katonai szolgálat. A Szlovák Katonai Művészegyüttes tagjaiként huszonkétszer játszottuk el különböző alakulatoknál, laktanyákban a Stukkert. Egyszer le kellett rövidítenünk az előadást, mert a nézők, hétszáz katona valami tévedés folytán nőket várt a színpadon. Aztán mindannyian az Astorka Színházhoz szerződtünk, megnősültem, két fiam született, ez év januárjától viszont már szabadúszóként vállalok szerepeket.”

Juraj Kemka:

„Számomra nagyon fontos, hogy felnőttek lettünk. Igaz, csak látszatra! Valójában még mindig gyerekek vagyunk, sőt, ugyanolyan lököttek, mint régen.”

Vlado Kobielsky:

„Én felfogni sem tudom, hogy ilyen gyorsan eltelt ez a húsz év. Tizennégy éves a fiam, tizenegy a lányom, és most várjuk a harmadik gyereket. Rengeteget dolgozunk mind az öten. Ennek az előadásnak külön varázsa van mindegyikünk életében: magasra lendített bennünket a pályán. Szerényen mondva: azt csináljuk, amit szeretnénk, és sikeresek vagyunk.”

Marián Miezga:

„Nekem is két gyermekem született, ez a legnagyobb öröm az életemben. Egyébként pedig megígértük egymásnak, hogy amíg színpadra tudunk lépni, addig ezt az előadást játszani fogjuk, mert annyira szeretjük.”

Jakab Róbert:

„Ez alatt a húsz év alatt összeszedtem, rendbe raktam az életem. Megnyugodtam. A színészetben, mások szerint is, láthatóan fejlődöm, örülök az életnek, a barátaimnak, a menyasszonyomnak, a családomnak, a szüleimnek. Röviden és tömören: jól érzem magam a bőrömben.”

Gubík Ági erre az egy estére ugrott át Budapestről Pozsonyba, hogy hosszú idő után újra együtt és ebben a darabban láthassa egykori osztálytársait, akikkel szoros kapcsolatot ápol. Természetesen ott volt az 1998-as bemutatón is. Mint mondja: már akkor is ámulatba ejtette őt a fiúk tehetsége.

„Megindító érzés számomra ma is, hogy ilyen fantasztikus srácokkal lehettem egy osztályban, akik nemcsak a tehetségüket, hanem az emberségüket is ennyire bele tudják vinni a szerepükbe. Szerintem azért olyan tökéletes a karakterformálásuk, mert nagyon nagy az emberismeretük. Nem poénra játszanak, hanem hús-vér alakokat ábrázolnak minden szituációban. Ezen nevet és sír egyszerre a néző. A bemutató óta először pár évvel ezelőtt Budapesten, a magyar dráma napján láttam újra az előadást, és most, ezen a felejthetetlen estén. Bár egy-két ősz hajszálat már mind az öt fiún felfedeztem, és össze is szorult a szívem, de azt kell, hogy mondjam, ugyanolyan energikusak most is, mint főiskolás korukban. Számomra a szerző jelenléte is emlékezetessé tette az estét. Öröm volt látni, hogy ilyen kitűnő állapotban van, hogy ennyire friss szellemileg és fitt testileg. Olyan elegáns mozdulattal ültetett a térdére, hogy én csak néztem. És mondom, nem egy idős bácsi ölébe huppantam, hanem egy nagyon jó erőben levő férfiéba.”

Peter Kováč, a darab kiváló fordítója dupla örömről beszélt az előadás után.

„Én ezt a darabot eredetileg nem ezeknek a fiúknak, hanem a turócszentmártoni színészeknek fordítottam le, akiknek én magam rendeztem meg. Sikeres előadás volt az is, sokáig volt az ottani színház műsorán. De amikor lekerült a repertoárról, meg sem fordult a fejemben, hogy majd valaki elkéri tőlem, bár több fesztiválon jártunk vele. Juraj Kemka, még mielőtt célba vette volna a színművészeti főiskolát, díszlettervezőként dolgozott a turócszentmártoni színházban. Ügyes fiú volt, sokszor látta az előadást. Aztán felvették Martin Huba és Emília Vášáryová osztályába, s egyszer csak felhívott, hogy kellene neki a darab. Gondoltam, háromszor eljátsszák és annyi! Ennél több ugyanis ritkán van egy vizsgaelőadásban. De amikor már három-négy éve játszották, magam is elcsodálkoztam, hogy mi történik itt? Lehet az ember bármilyen tapasztalt is a szakmában, mindig érik meglepetések. Bár ebben a darabban ott a potenciál, nem véletlen, hogy a közönséget ennyire megfogta. Az a poén az egészben, hogy a darab még ma is dermesztően aktuális. Társadalmi szempontból érvényes, mert képtelenek vagyunk kikecmeregni ebből a szörnyű körből, hogy bárki veszi is a kezébe a hatalmat, a végén minden ugyanúgy sül el, mint addig. A sok nevetés közben ezért futkos a hideg a néző hátán, miközben ezt az öt kiváló színészt látja.”

A jubileumi előadáson Andrej Kiska köztársasági elnök is részt vett, aki épp azon a napon jelentette be, hogy nem indul a következő elnökválasztáson. Őszintén bevallotta: fáradtan érkezett a színházba, az első tizenöt percben még nem is nagyon tudott koncentrálni, de aztán egyik pillanatról a másikra szinte beszippantotta őt a darab és a pazar színészi alakítások.

„Nagyon szimpatizáltam az elnök úrral – szólt lelkesen Görgey Gábor. – Szóba hozta az aznapi bejelentését, mire én elmeséltem neki egy régi jó barátom történetét, aki neves bíróként 1990-ben a nyugdíjazását kérte. Boldogan mesélte, hogy már nem vállal munkát, és mint Voltaire Candide-ja, ő is boldogan gondozza majd a kertjét, nyugalomra vágyva. A rendszerváltás után megalakult az első magyar alkotmánybíróság, és két ciklusban ő is benne volt. Erre utalva mondtam Kiska elnök úrnak, hogy nagyon szimpatizálok vele, mert csupa jót hallok róla, de amikor az ország történelmi pillanatokat él át, akkor az a fontosabb, nem a család. És arra kértem, hogy maradjon még, gondolja meg magát. Ezen jót nevetett, majd a végén összeölelkeztünk. Egyébként én sem húzom még le a rolót. Mondtam is a fiúknak, hogy a 30. évfordulón se feledkezzenek meg rólam, ha hívnak, jövök. Ami az én koromban enyhén szólva merész ígéret. De az író a hazugságaiból él, akkor miért ne mondjak ilyet?”