Gyermeki lélekkel

Úgy, olyan szeretettel szervezték a meglepetés fogadásunkat, ahogyan a gyerekek készítik anyák napjára a piros szívet, dugdosva közben a festéket, ollót, izgatott örömmel napokig, örömmel és teli várakozással, hogy vajon boldog lesz-e majd az anyukájuk, és mennyire, amikor végre átadhatják neki. (Miközben mindenütt rajzlapnyiradékok, ragasztó- és festékfoltok árulkodnak arról, hogy itt valami készül.) A legalapvetőbb udvariassági gesztus nélkül is mondhatom, sikerült. Boldogok voltunk. És azokból a ragyogó szemekből, azokból a parádés viseletekből, melyeket a kedvünkért öltöttek aznap fel, azokból a csodálatos tárgyakból, kézimunkákból, amelyeket a néprajzi múzeumukba gyűjtöttek össze, csak arra tudok következtetni, hogy a szeretet (a gyermeki lélek) ott van Izsán. És ahol a szeretet, ott szükség nincsen, mondanám a Házi áldással. Volt szó ott is a fiatalokról, hogy úgy egyébként merre tart a világ, és ott is elmondtam, amit állandóan írok: hogy jók. Vannak olyan jók (szerintem jobbak), mint mi voltunk.

Mikor valahol, valakitől azt hallom, hogy milyen romlottak, neveletlenek érzéketlenek és felszínesek a maiak, mindig az jut eszembe, amit fiatal koromban hallgattam. Hogy milyen romlott, neveletlen, érzéketlen és felszínes a mi generációnk. Nem köszön, nem adja át a helyét a buszon, és egyre kevesebbet tud. (Én köszöntem is, a helyemet is átadtam, az utóbbit pedig nem tudtam mihez/kihez viszonyítani.) Aztán amikor már vagy ezredszer mondta el egyetemi oktatónk (nyugodjon békében), hogy mennyire siralmas a helyzet, mert évről évre egyre hülyébbek jelentkeznek és nyernek felvételt a magyar tanszékre, annyira torkig lettem ezzel a sértő mantrával, hogy nem állhattam meg, és meglehetős határozottan megjegyeztem: pedig, tanár úr, ezeket a hülyéket már mind azok oktatták, akiknek ön adott diplomát. – Hát, mondasz valamit, hihi – jött a gyors válasz, aztán én soha többet nem hallottam tőle ezt a mondatot. Ellenben most mit hallok? Verik a vészharangot, merthogy olyannyira siralmas a helyzet, évről évre egyre hülyébbek jelentkeznek és nyernek felvételt az egyetemekre. (Ezek szerint még annál hülyébbnek is lehet lenni, mint amilyenek mi voltunk, kedves kortársaim? Vagy sok az egyetem, kevés a fóka?) Miközben látni meg azt látom, hogy okosak, műveltek, tájékozottak, világlátottak és sokkal, de sokkal talpraesettebbek. (Kisgyerekkoromban az anyukámtól kérdeztem, ha nem értettem valamit, kamaszként a bátyámtól, most meg a gyerekeimtől, és mindig kaptam, kapok választ.) Eleinte még hajlamos voltam azt gondolni, hogy akkor talán nekem vannak már csak régimódi gyerekeim, biztosan öregesen nevelem őket (persze, ez csak amolyan kósza cinikus gondolat volt). Ám a Vasárnapba kerülve módom nyílt megismerni sok-sok gyereket, fiatalt, olyanokat, akikhez se genetikailag, sem semmiféle ráhatásilag semmi közöm, és csak ámulok, mik vannak, hogy kik. Kelettől nyugatig (s a zsarnokság velök megütközik). (Zárójeles mondat – magyar iskola!) És ha mi kedvüket nem szegnénk, el nem űznénk őket, el nem lehetetlenítenénk a jövőjüket, nem tennénk tönkre a jelenüket, akkor még a gyermek lelküket is megőrizhetnék, hogy romlatlanul, érdek nélkül, a másik öröméért tudjanak örülni ők is. Mint az izsaiak.

Meg a kisgyerekek.

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

ëggy vasárnop hajnāba ārra íbrettem hogy mamusom a tyúkudvarba rijogassa a csirkékët osztánn mire főhúsztam a gatyámot nos futottam ki má nígy ott fekütt a kík lavórba leforrázvo

Izsák Ildikó: Tisztességes vacsora