„Felvettem a kesztyűt”

Hét hónap elteltével látogatott haza az Egyesült Államokból; közben ugyan egyszer hazaugrott Somorjára, de csak négy napra. A nagy találkozás örömébe némi üröm vegyült: első útja a fogorvoshoz vezetett. Úgy volt, hogy egy hónappal előbb ül repülőre, de Harlem ünnepén ő is koncertezett, zenekarral, táncosokkal, emiatt az utat kétszer is elhalasztotta. Bár nagyon vágyott haza, szeretteihez, végül boldog volt, mert a koncert jól sikerült, nagyon jó volt a visszhangja. Az emberek kiimádkozták a jó időt: a fellépés előtt jött egy hatalmas zuhé, alatta azonban egy esőcsepp sem tévedt le az égről; utána megint mintha dézsából öntötték volna. 

Akkor találkoztunk, még érettségi előtt, amikor a SuperStar versenyében harmadik lettél. Mérföldes léptekkel haladva: mi minden történt az elmúlt öt évben?

A legfontosabb az volt, hogy 2011-ben elmentem Amerikába. 2012-ben megjelent az első cédém, most adják ki a következőt. 2013-ban nyertem egy díjat, Új-Anglia – amely Connecticut, Maine, Massachusetts, New Hampshire, Rhode Island és Vermont államokat foglalja magában – legjobb R&B-énekesnőjének díját. Szeptember lesz a következő mérföldkő: együttműködök az American Foundation for Suicide Prevention nevű szervezettel, amely öngyilkosságok megelőzésére, a mentális egészséggel kapcsolatos felvilágosításra szakosodott, arra, hogyan segítsünk a depresszív, veszélyeztetett embereknek. Nekik írtam egy dalt, szeptember 9-én jelent meg. Amint visszamentem Amerikába, ezt fogom reklámozni.

Hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a szervezettel?

Véletlenül. Az életemben sok minden múlt a véletlenen: a menedzserem, azon kívül, hogy a producerem, húz éve tűzoltó, s ilyen minőségben sokszor került kapcsolatba öngyilkosokkal, az általuk hátrahagyott búcsúlevéllel. Egy ízben találkozott egy hölggyel, aki reggel munkába menet kávét vásárolt, s látván, hogy morcos, neki is vett, majd a következőket mondta: »Ezt a fiam emlékére tettem, aki egy éve öngyilkos lett. Szeretném, ha az emberek jótetteiért emlékeznének rá, nem azért, hogy önként eldobta az életét.« Velem is megtörtént, hogy kaptam levelet a rajongóimtól. Egy alkalommal egy gyönyörű, fiatal lányka azzal búcsúzott tőlem, hogy öngyilkos lesz. Túladagolta magát, de a kórházban megmentették, s azóta ő segít a hasonló sorsúaknak. Annak idején még otthon láttam, ahogy egy fiú leugrott az Aupark tetejéről, mert rossz jegyeket kapott. Sok minden vitt arra, hogy segítsek, s így akadtunk erre a szervezetre. Az új dalból származó bevételt is nekik ajánlottam föl.

Magad írod a dalaidat?

Ezt nem én írtam, hanem a menedzserem, ő a szövegíróm, zeneszerzőm, amolyan mindenesem; de egyébként igen. A legutóbbit, amelyet itt is játszanak a rádióban – Let´s fall in Love a címe –, én írtam.

A menedzsered, Ray Pouncey a tragikus sorsú Whitney Houstonnal és Bobby Brownnal dolgozott. Mi hozott össze vele?

A véletlen. Látott a Youtube-on, megszerezte apu számát, és felhívta.

S apukád könnyen elengedett?

Ó, nem! Hosszú beszélgetések előzték meg, a szülőkkel, a pappal. 17 éves voltam, a szülők engedélye nélkül nem mehettem el. Az első két héten apu ott volt velem, s elégedett volt Ray-jel, már csak azért is, mert rengeteget dolgozott velem, s négy órával a visszaút előtt tette elénk a szerződést azzal, hogy ha tetszik, aláírjuk, ha nem, nem fizetünk semmit, s elmehetünk.

Náluk laktál?

Míg apu ott volt, szállodában, aztán két évig Ray családjánál, a gyerekeivel éltem. Utána egy ideig megint hotelben laktam; most pedig egy barátnőméknél. Vele a templomban ismerkedtünk össze. Nagyon kedves emberek.

Könnyen beilleszkedtél? Tizenhét évesen belecsöppeni egy idegen családba, ráadásul a nyelvet sem nagyon beszélted: nem lehetett egyszerű.

Nehéz volt, nemcsak a nyelv miatt. Az segített, hogy ott lebegett előttem a cél, bármi egyebet csináltam – iskolába jártam, vagy közreműködtem a SuperStarban –, mindig úgy voltam vele, hogy nem adom fel.

Bár ott volt a nagy cél, azért néha egy kicsit pityeregtél?

Igen, de mértékkel. Nem voltam depressziós, nem hisztiztem, de néha potyogtak a könnyeim.

Mindig nagyon szorosan kötődtél a családhoz, erősen vallásos voltál, mélyen megélt, őszinte volt a hited. A szüleidet talán az nyugtatta meg, hogy ez minden rossztól megvéd.

Az, hogy valaki hivő és templomjáró, még nem garancia arra, hogy nem éri semmi rossz. Fontos, hogy az ember megőrizze magában a hitet, mert nyugodtan mondhattam volna, hogy elmegyek Amerikába, ahol a szüleim nem látnak, nem ellenőriznek, de bennem mélyen bennem vannak az erkölcsi értékek, mert úgy neveltek, s ha nem megyek vasárnap templomba, már hiányzik. El sem tudom másképp képzelni.

Fontos tudni, hogy mit akar, de azt is, hogy mit nem akar az ember. Művészi körökben sok mindenről hallani.

Nem gondolom, hogy már azon a szinten vagyok, amelyen sok a kábítószer. Egyébként is nem hiszem, hogy csak a showbiz volna tele vele, van az másutt is. Az a fontos, ahogy mondta, hogy mit akarok, és mit nem akarok. A menedzserem tanúja volt nagy sikereknek, de nagy bukásoknak is, s óva int ettől, nagyon vigyáz rám. Sok mindenben egyetértünk, hasonló az erkölcsi normánk. Soha nem öltöztetne be olyasmibe, ami nekem nincs ínyemre, amiben úgy néznék ki, mint egy prosti, és nem engedné, hogy drogozzak vagy alkoholizáljak.

Mivel teltek a napjaid azután, hogy Amerikába érkeztél?

Minden nap más volt. Néha úgy tele volt és van ma is, hogy négy órát alszom; rengeteg akció, fotózás, rádiófellépés, próba, énekóra – az utóbbi időben mindennap jártam –, táncpróba, stúdiófelvétel. Zenét is írok, mindemellett még utolsó éves vagyok a főiskolán; online végzem a tanulmányaimat. Nagyon fontos, hogy mindig tudjam, mi a legfontosabb. Van egy vizsgafelügyelőm, ő felügyeli az írásbeli munkáimat. Ha elkészülök, neki adom át, ő továbbítja a tanáraimnak.

Miből élsz?

A menedzserem támogat; ezért hálás vagyok neki.

Nem voltak aggályaid, hogy miből élsz majd? Vagy ez már az elején világos volt?

Nem volt, de nem is volt vele gondom. A szüleim támogatnak, s minden, amit annak idején kerestem, míg Szlovákiában voltam, és ha most kapok valahonnan gázsit, a projektre megy. Nem keresek milliókat, mint egyesek hiszik.

Connecticutben élsz, de voltál New Yorkban is, ez Somorjához képest nagy változás.

Rövid ideig voltam New Yorkban, megfotóztam, megnéztem, minden hatalmas volt, de nem ájuldoztam, mert nekem mindig a zene volt az elsődleges. Most kétórányira élek tőle. Szebb a környezet, sok a zöld, kellemesebb.

Tudod, hogy valójában miért is mentél el? Nem próbáltál itthon karriert csinálni?

De, egész jól beindultak a dolgok. Az asztalomon ott volt a szerződés egy album felvételére, sok minden volt kilátásban, de azután, hogy mérlegeltem, mit ígér a szerződés, és mit ajánl Ray, világos volt, hogy az utóbbi nem adatik meg mindennap. Szeretem a kihívásokat, s fel is veszem a kesztyűt.

Ha visszagondolok, ahogy ott ül előttem egy 16 éves kislány, törékenyen... Most is törékeny, de már határozott, tudja, mit akar.

Épp Amerika változtatott meg, az, amit megéltem, a családtól való távollét, mindez előbbre vitt, remélem, szakmailag is. Pozitív a konklúzió: sok mindenre megtanított.

Szlovákiában még emlékeznek rád?

Igen. Egyébként érdekes, hogy a szlovákiai adók játszanak angol dalokat, de ha én írok dalt kint, Amerikában, azt mellőzik, mert túl amerikai. Ez nemcsak rám érvényes, hanem másokra is. Nehéz eligazodni, de azért ide is eljutnak a dalaim, most épp a City Rádióban hallani. Szlovákiában nem jelent meg cédém, csak elektronikus formában lehetett hozzájutni.

Hány saját dalod van?

Húsz-harminc.

A nyár elröpült; a szabadság rövidebb lett, hogy később érkeztél?

Három hét. Ezt a nagymamáimra, a családra, a barátaimra szántam. Kemény volt a hét hónap, de kibírtam. Ha van akarat, járható az út.