<p>Egyre-másra jönnek a levelek a Kopertába érettségi és osztálytalálkozókról tudósítva, tudatosítva bennem, hogy eljött a nyár. Biz’ el az, én magam is egy ilyennel ugrottam fejest a vakációs idénybe. Az a különlegesen jó osztály, melyről már annyit regéltem, az 1982-ben érettségizett újvári IV. D találkozott már megint, most 35 évvel a ballagás után.</p>
Azért mondom, hogy fejest ugrottam, mert a mindennapi munkából kiszakadva ott tudatosítottam, hogy vége az iskolaévnek, tanító nénik, tanáremberek és nagymamák örvendtek, hogy eljött a szünet, Amerikából, Angliából, Cseh- és Magyarországról is megérkeztek a fiúk (a lány), éljen a szabadság. Úristen, de jó osztály volt ez! És még mindig az. Semmi sallang, semmi kivagyiság, képmutatás, mindenki ugyanaz, ki volt egykor, egyetemi professzoroktól, világcég agytrösztjétől, polgármestertől kezdve pedagógusokig, egészségügyisekig, hivatalnokokig, vállalkozókig. Még küllemre is, persze ezt én mondom, aki velük öregszem, úgyhogy nem kell komolyan venni. És Istennek hála, mind megvagyunk. Az is, aki most nem tudott megjelenni, üzenetét, efeletti sajnálatát küldte, hej, ha én is, én is köztetek lehetnék. (Tudom, a Toldiban mehetnék, de így is jó, végül is mindenkinek mehetnéke – jöhetnéke volt.)
Örültem, hogy ilyen jól kezdődik ez a nyár, aztán történt az a tragédia a párkányi strandon, amitől el- és összeszorult a torkom, gyomrom. Bele sem merek gondolni, mit érezhetnek a szülők, mit az az apa, akinek négyéves kisfia már kint, a medenceparton fulladt meg. Száraz fulladás, ismét tanultunk egy fogalmat, s hogy ez mit takar: teli az internet a vízbe ugrálás, merülés veszélyeivel. Márpedig veszélye mindennek van (még a túlélő is meghalhat), mindig is volt és lesz. Kislány koromban a nagymamám arról költött tanmeséket, hogyan fulladt bele az egyszeri legény a Vágba, az egyszeri kislány a Téglások tavába, egyikük sem hallgatott az anyukájára, sem a nagymamájára. Nem is mentem a közelébe se a kacsaúsztató tónak, és már akkor lelkiismeret-furdalásom volt, amikor egyszer, Etussal sétálva messziről megláttam. Párkányban viszont, talán szintén négyévesen, beleugrottam egyszer bátran a mély vízbe. A nekem mélybe. Apámnak derékig ért, ő állt benne, én ugrottam a medence széléről, ő elkapott, s jót kacagtunk, igazi móka volt. Mígnem valaki lekapcsolta őt, a medence falának dőlt s szóval tartotta. Én szóltam, többször is, hogy no, apu, apuka, helló, ugorjunk már, hiába, hát gondoltam, nincsen mire várni, ez az ember, úgy tűnik, sosem fog elmenni, ugrok. Mondd, kis kontyos, hol van a papád… még megijedni, vizet nyelni sem volt időm, apám a kontyomnál fogva felrántott a medence aljáról, s álltam befürödve ugyanott a parton, mint ugrás előtt. Azóta tudjuk, mire jó a konty, és hogy sosem korai. A lányomnak is volt (kis kontyos, tiszta, mint az anyja volt) és még van is. Fejeseket ő sem ugrált, a fiam sem, és nem azért meg neki, ellenben velünk, kontya sosem volt. Hanem mert az apjuk sem egy vízbe ugráló, víz alá nyomó, dobáló hetyke fajta, meg még a tanmesék is továbböröklődtek, a minta, a látvány pedig a parton olvasó, olykor decensen megmártózó két szülő. Ami nem biztos, hogy jó, a modern nevelési szakemberek, pszichológusok és pszichiáterek lehet, hogy erre azt mondanák, zárkózott, szorongó, saját akaratát, elképzelését érvényesíteni képtelen emberek nevelődnek így. A most menő módszer, az ugorjál, ne légy gyáva, nem vagy kislány, vágj oda, üss vissza, ne totojássz, meg azon kívül, hogy törtető, ellenszenves felnőtt lesz, egyéb (élet)veszélyeket is rejteget. Van-e univerzális jó megoldás a szereteten kívül?
Isten tudja.
Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő
VASÁRNAP délutánonként, ha József és Zsófiája is csatlakozott az asztaltársasághoz, József általában arról beszélt, hogy milyen unalmas az élet Budapesten a forróság napjaiban – mennyivel kellemesebb lenne a Balatonnál
Julie Orringer: Láthatatlan híd
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.