Esterházy és a próféta

Van egy író. Szeretem. Ezzel a címmel rendezett Esterházy-fesztivált a Szépírók Társasága novemberben Budapesten, a Kazinczy utcai Tesla Klubban. Ebből az alkalomból emlékezett alkotótársára, Halleluja című oratóriumának szövegírójára, E. P.-re a másik E. P., a Kossuth-díjas Eötvös Péter, napjaink legsikeresebb és világviszonylatban is legelismertebb kortárs magyar zeneszerzője, akinek öt operáját több európai és amerikai társulat tartja műsorán.

Eötvös Péter nem búcsúzott el írásban Esterházy Pétertől A megrendülés segédigéi című kötetben, amely nem sokkal az író halála után jelent meg a Noran Libro Kft. kiadó gondozásában. Talán nem kapott felkérést, megfeledkeztek róla a könyv szerkesztői, vagy úgy gondolta, van neki egy külön kötetre való anyaga, hiszen egy oratórium megszületését hosszú alkotói folyamat előzi meg, amely során zeneszerző és író nem kevés időt töltenek együtt. Azalatt pedig magánemberként is közelebb kerülhetnek egymáshoz, megismerhetik a másik legmélyebb gondolatait. Eötvös Péter, aki karmesterként is a modern zene egyik legkiválóbb értelmezője, azzal a feltétellel vállalta el a Bécsi Filharmonikusok 2008-as felkérését, hogy komponáljon számukra egy oratóriumot, ha a mű szövegírója Esterházy Péter lehet. A bécsiek, vagyis az osztrákok jól ismerték az írót, hiszen művei németül is megjelentek, sőt ő maga is remekül beszélte a nyelvet. Ezért is fogadták nagy örömmel Eötvös Péter ötletét.

„Nem akartam magam által választott szöveggel dolgozni, de bibliaival se – meséli Eötvös Péter. – Arra gondoltam, legyen ez egy új szöveg, amelyben Esterházy Péter szelleme lesz a vezető szál. 2008 végén és 2009 elején meg is beszéltük az irányt, Péter pedig megírta az ún. dramolettet, ami elég hosszú, negyvennyolc oldalas szöveg lett. Ezt kellett aztán tizennyolc oldalra meghúzni. A végeredmény egy dadogó oratórium, Oratorium balbulum lett mezzoszopránnal, tenorszólóval, kórussal és zenekarral, valamint mesélővel. A dadogó tenor prófétát a finn származású, Párizsban élő Topi Lehtipuu, a füstös hangú, alkoholproblémákkal küszködő angyalt pedig a német Iris Vermillion szólaltatta meg. A narrátor Peter Simonischek, a jeles osztrák színész, a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában az idén Oscar-díjjal jutalmazott német–osztrák vígjáték, a Toni Erdmann címszereplője lett, aki Martin Sulík készülő filmjében, A tolmácsban Varga Anikóval is játszik. De a kórus is fontos szerephez jut a zeneműben, a nép megtestesítőjeként dicséri az istent és a napot.”

Hogy miért lett a mű alcíme Dadogó oratórium? A sztori főhőse, egy Sankt Gallen-i bencés szerzetes, Nother Balbulus, akinek a történetére maga Esterházy bukkant rá. Zenész, költő és történetíró volt a IX. századi szerzetes, akit 1513-ban a dadogók védőszentjévé avattak. S ahogy a neve is jelzi: akadozott a beszéde. A prófétára egyébként azért volt szükség, mert a szerepe örök idejű. A mellette álló angyal pedig nem az égből figyeli a történéseket. Lejött a földre, és elmondhatatlanul élvezi az itteni létet. Sok olyan dolgot elkövet, amire a mennyországban nem volna lehetősége, és ő teszi fel azokat a naiv kérdéseket, amelyekre a próféta ad választ.

Esterházy e páratlan zeneműhöz bevezetőt is írt, amelyből az emlékére rendezett, kivételes hangulatú délutánon olvasott fel részleteket komponista társa.

„Nem akarjuk magyarázni a művet – jelezte a nagy európai gondolkodó. – Nem akarunk erőszakkal rendet teremteni, nem akarunk külön világosságot. A műben annyi világosság van, amennyi lehet. Nem szeretnénk itt valamiféle mankó lenni, világító mankó, színpadi megvilágításban foszforeszkáló, a da-da-da-da-dadogás egyrészt akusztikailag érdekes, másrészt, akinek nehezére esik, annak fontos a szó, és minden lélegzetvétellel felmutatja ennek fontosságát. Ezért a dadogás nem korlátolt képesség, hanem lehetőség. Nem zárás, hanem nyitás. Van egy dadogó prófétánk, egy fecsegő narrátorunk, lesz majd egy részeg angyal is. Milyen világ ez? Milyen teremtés? És milyen az Úr? Nem túl profán mindez? Profán, de nem túl profán. Istenről csak úgy tudunk beszélni, ha rögtön a hiányáról is beszélünk. Nincs, ami mögött ne lenne kérdőjel. Különösen az úgynevezett nagy dolgok mögött. Ez nem cinizmus. Ellenkezőleg. Ez a dolgok komolyan vételét jelenti… A kórus egy kis közösség hangja a társadalmon belül, ami arra van ítélve, hogy hozsannázzon, hallelujázzon. Szeretne kitörni ebből, véleménye van a jelenetekről, az angyalról, a prófétáról. Öntudatos? Lehetővé tesz ez egy aktuálpolitikai olvasatot is? Ha akarom igen, ha akarom nem.”

Az oratóriumhoz született írás önálló mű lett, amely a zeneszerző szerint is magának tartozott hűséggel, és nem a zenét szolgálta. A zene szemszögéből azonban túl sok szó volt benne, amelynek csak a töredéke maradt meg. „De mit jelent a töredék? – tette fel a kérdést Eötvös Péter. – Attól az, ami benne van, vagy attól, ami nincs benne? És ami nincs, az hiányzik?”

Hasonló felvetés az is, hogy ha valamiről beszélünk, akkor egyszersmind halljunk is valamiről. „Ez a hallgatás is jellemzi a dolgokat már – idézi az írót a zeneszerző. – A hallgatás, ami körbeveszi a beszédet. Hogy miről hallgatunk? A félelemről. Hogy talán most először, emberöltők óta először nincs mit mondanunk a jövőről. Nem is tudunk, nem akarunk. A háborúban a háború végét vártuk, a háború végén az újjáépítést, az első világháború után a második világháborút vártunk, a második világháború után a kommunizmus végét, de azzal is voltak reményeink, és mostanra nem maradt semmi. Reménytelenség sem maradt. És ettől megijedtünk, megijedt az emberiség.”

Eötvös Péter szemében Esterházy a valódi próféta, hiszen már a szövegkönyvben megírta, hogy foggal-körömmel védjük azt, ami van. Vagyis a határokat. „Mindenhová kerítéseket húzunk, a kerítést is bekerítjük. Belül vagyunk mi, kívül… hát azok nem mi vagyunk.” 2011-ben írta ezt 2016-ról. Hogy be vagyunk zárva. Hogy magunkat zárjuk be. Akkor ez még nem volt napi kérdés, aktuális probléma, mostanra az lett. Esterházy Péter ezt előre látta.

Író és zeneszerző a közös munka révén hosszas levelezést folytatott. Természetesen e-mailben. Az volt a legkézenfekvőbb mindkettőjük számára. Egy irányba mutató, szellemes társalgás volt ez, amelyből négyéves levelezésük írásos lenyomata lett. Zene- és irodalomtörténeti esemény fültanúi lehettek a pár héttel ezelőtti rendezvény résztvevői. Eötvös Péter kettőjük több tucat levelét olvasta fel, de az összesnek csak egy töredékét.

2012 februárjában íródott az első levél, 2016 áprilisában az utolsó. Humor, irónia, szellemesség, olykor szarkazmus járja át az író pársorosait, a zeneszerző pedig ugyancsak humorral, iróniával, szellemességgel, és ha kell, szarkazmussal itatja át válaszait. Értik egymást. Két, egymáshoz közel álló egyéniség lenyűgözően szervál a szavakkal, gondolatokkal.

Közös vacsora a Spájzban, időpont-egyeztetés.

„Nyolckor ott leszünk” – írja Eötvös, mire Esterházy:

„Az oroszok már ott vannak.”

Egy másik levélben ez áll.

„Bocsánat a rövidségért. Estére a nagy dolgozástól hulla…”

Eötvös reagálása az oratórium szövegére:

„Egy ültömben elolvastam, majdnem mindent megértettem. Amit nem, ott majd hangosabb lesz a zenekar.”

Újabb levél, újabb helyzetjelentés. Eötvös:

„Ma is hatkor keltem, írom az operámat, de valahogy iszapbirkózás. Salzburg, Köln már kéri a librettót, nekem is rá kell állni a végleges verzióra.”

Két teremtő elme dús rövidkéi, egymást nyugtató szavai. Eötvös üzeni alkotótársának németül, hogy: „Keine Panik.”

2015 januárjában írja Esterházy:

„Most lettem meg az interjúkötettel és fogok hozzá a darabhoz a pozsonyi Nemzeti Színháznak.”

2015 májusában ugyancsak Esterházy:

„Könyvfesztivál után tetszhalottság van.”

Egészségi állapotáról 2016 elején a következőképpen számol be:

„Rendben folynak a kezelések. Mellékhatások nincsenek, az idővel küszködök, így a munkával, bár egy-két dolgot azért elvégeztem.”

Pár héttel később Eötvös érdeklődik. Bizonyára sokadszor teszi fel ugyanazt a kérdést:

„Javul a mirigy?”

Mire Esterházy:

„Ma voltam kezelésen, javul a vérkép, nem is voltak utózmányok, kis étvágytalanság meg fáradtság, nem érdekes.”

Ismét Eötvös:

„A legfontosabb az utózmányok hiánya, és hogy jó a vérkép. Marikánál (a zeneszerző felesége) is sikeres volt a veseopera, a daganaton, amit levettek, nem volt languszta, csak az utózmányoknak nem volt hiánya.”

Lehet, hogy egyszer kötetbe kerülnek ezek a levelek? Eötvös Péter nem veti el ennek gondolatát. Az oratórium elkészülésének utolsó fázisára így emlékezik: „Egy héten keresztül reggeltől estig ültünk a szövegen, a már kész német szövegen, amit megzenésítettem. Fontos volt, hogy mindketten halljuk, és egyetértsünk a kiválasztásban.”

Négyéves időszak íve volt ez. A szöveg megírása magyarul, a fordítás, a zene komponálása. Ausztriában Esterházy Péter többször tartott felolvasást. Ismerték, szerették, tisztelték őt az osztrákok.

„Előnyös volt társnak kérni őt” – így a zeneszerző.

2016. július 30-án volt az oratórium bemutatója a Salzburgi Ünnepi Játékokon. Aztán Bécsben is műsorra tűzték, majd a Művészetek Palotájában, Budapesten.

„A Halleluja a mindenkori politikai helyzetre tud reflektálni, és nemcsak a magyarra, mert ha járja az ember a világot, akkor látja, hogy mindenütt egyformán vízzel főznek” – vélekedik Eötvös Péter.

A salzburgi bemutatót Esterházy Péter nem élhette meg. Ő már akkor egy mennyei oratóriumot hallgatott.