Elment az utolsó

Zseniális jobbhátvéd volt, egyben rendkívüli, jó kedélyű, csupa szív ember. Újdombóváron született 1925-ben, s onnan indult, hogy meghódítsa a világot. 21 évesen Pécsre került, majd átigazolt Dorogra. Összesen 274 élvonalbeli mérkőzésen szerepelt. 1947-ben még csatárként mutatkozott be, állítólag nem is rosszul: fél idény alatt 10 gólt rúgott. Hivatalos bajnoki mérkőzéseken később 25-ször talált a hálóba. Mivel a klub bekkjei kiöregedtek, edzője a jobbhátvéd posztjára vezényelte át. S bár kezdetben nem örült neki, ezen a poszton tett szert hírnévre az egész világon. Hátvédként is sokszor tört előre, az ellentámadásokból is kivette a részét, rendszerint jó beadásokkal fejezte be őket. Technikailag és taktikailag egyaránt érett, megbízható és korszerű hátvédjátékot mutatott. Technikai tudásán kívül gyorsaságáért dicsérik a korabeli híradások.

A 20. század kellős közepén került be a nemzeti tizenegybe, az Aranycsapat egyetlen vidéki tagjaként. 1950 és 1956 között 49 alkalommal játszott a válogatottban, s mindössze háromszor távozott vereséggel a pályáról. Kazal – ez volt a beceneve – a védelem sziklaszilárd pontja volt. 1952-ben Helsinkiben ott állt az olimpiai dobogó legtetején, játszott az évszázad mérkőzésén 1953. november 25-én a Wembley-ben az addig legyőzhetetlennek hitt Anglia ellen: a magyarok 6 : 3-ra nyertek. Ott volt az 1954-es világbajnokságon, mind az öt mérkőzésen pályára lépett. A németek ellen szerencsétlenül, 2 : 3-as vereséggel végződött és mindmáig fájó berni döntőben is játszott, ahol ezüstérmet szerzett a csapattal.

Visszavonulását követően a Testnevelési Főiskolán szakedzői diplomát szerzett, s edzőként és technikai vezetőként továbbra is a labdarúgásnak élt. Az MLSZ utánpótlás-bizottságának elnökhelyetteseként nagy érdemeket szerzett a gyermeklabdarúgók ügyének szolgálatával, a KÉSZ Labdarúgó Akadémia Új utakon programjának szakmai felügyelőjeként és védnökeként éveken át segítette az utánpótlás nevelését. A fiataloknak üzente, hogy „a futball szeretete nem elég, sok lemondás is kell a sikerhez”.

Buzánszky Jenő december 12-én került az esztergomi kórházba, és ott megoperálták. A műtét után az intenzív osztályra vitték, állapota négy nappal a beavatkozás után is kritikus volt. A rákövetkező héten másodszor is meg kellett őt műteni. A legendás labdarúgó január 11-én este nyolckor hunyt el.

BUZÁNSZKY JENŐ

• Született: 1925. május 4., Újdombóvár – meghalt: 1915. január 11., Esztergom
• Sportág: labdarúgás/hátvéd
• Válogatottság/gól: 49 mérkőzés/0 gól
• Klubjai – játékosként: Dombóvári Vasutas, 1946–47 Pécsi VSK, 1947–60 Dorogi Bányász; edzőként: 1961–65 Dorogi Bányász, 1965–67 Esztergomi Vasas, 1967–69 Dorogi Bányász, 1969–70 Esztergomi Vasas, 1972 Fősped Szállítók
• 49-szeres magyar válogatott (1950–1956), az Aranycsapat tagja
• Legnagyobb sikerei a válogatottban: olimpiai bajnok (1952, Helsinki), világbajnoki ezüst (1954, Svájc)
• 2010. május 4-e óta az ő nevét viseli a dorogi stadion
• 2011. április 26-án Grosics Gyulával együtt átvette a Nemzet Sportolója elismerést
• 2014 novemberében beválasztották a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületének tagjai közé

Az egykori ARANYCSAPAT

Grosics Gyula (1926–2014) – Buzánszky Jenő (1925–2015), Lóránt Gyula (1923–1981), Lantos Mihály (1928–1989) – Bozsik József (1925–1978), Zakariás József (1924–1971) – Budai II László (1928–1983), Kocsis Sándor (1929–1979), Hidegkuti Nándor (1922–2002), Puskás Ferenc (1927–2006), Czibor Zoltán (1929–1997). Szövetségi kapitány: Sebes Gusztáv (1906–1986).