„Nyugodtan leírhatja a nevem, s a fényképemet is hozzáteheti. Nyíltan vállalom, nincs titkom.” Elsőként ezzel lepett meg Attila (a családra való tekintettel mégis csak a keresztnevét írom le). A másik meg az őszintesége: nem takargatta, hogy a kábítószer miatt siklott ki az élete.
Nem szégyen bevallani, az a szégyen, vagy inkább tragédia, ha nem tud az ember kilábalni belőle. Így látom én. A 31 éves gömöri fiatalember középiskolás volt, amikor kipróbálta a drogot, és nemsokára keményebben kezdett kábítószerezni. „Fűvel” kezdte, aztán áttért a pervitinre. „A heroinon kívül mindent kipróbáltam. Ehhez az is hozzájárult, hogy évekig dolgoztam Hollandiában, Csehországban.” Teljesen nyugodt az arca, ahogy beszélni kezd. Néha kerüli a tekintetem, mereven néz maga elé, de nem üres a tekintete, mint a drogosoké. Attilának jó szakmája van: gépkocsiszerelő, de a szakterületén soha nem dolgozott. „Voltam pék, hegesztő, húsgyárban dolgoztam. Legutóbb két évig a piacon.”
Ki a hibás?
Nemcsak a kábítószerrel, hanem a családdal is nagyok a gondok. De lehet, hogy egyik vonja magával a másikat. Attila szeptember elején elvált, van egy kislánya, kétéves lesz májusban. Már a pici lány miatt is érdemes változtatni az életén – mondom én, de itt megint meglep, persze, nem tudom, hogy hihetek-e neki, annak, hogy a család nemcsak őmiatta esett szét. „Az utóbbi időben nem használtam drogot, vagy csak alkalmanként, egy hónapban egyszer vagy kétszer. Nem is hiányzott. A válást a feleségem akarta, őt a volt anyósom nagyon befolyásolta. Előbb nem is szándékoztak bennünket elválasztani, mert a bíró azt mondta, hogy menjünk vissza három hónap múlva, hogy valóban akarjuk-e, látta, hogy nem szeretnék válni. Mindent megbeszéltünk, de ahogy visszamentünk három hónap múlva, mégis elváltunk, s a nejem odaköltözött az anyjához, elvitte a kislányt is. Azóta a kicsit alig láthatom, pedig a bíróság megszabta, hogy minden páros szombaton vele lehetek háromtól hatig; de ahányszor elmegyek érte, mindig kifogások vannak, hogy nincsenek otthon, hogy beteg a kislány. Így az utóbbi két hónapban alig találkoztam vele, esetleg egy órára.”
Külföldön dolgoztak
Ha rendeződne az élete, ha lenne állandó munkahelye – hiszen autószerelőként nyilván találhatna magának valamelyik gyárban is munkát –, talán a volt feleségével is normalizálódna a viszonya. Ezt Attilának is elmondom. „Nem hiszem” – vágja rá gyorsan, majd még egyszer, kicsit már megnyújtva a szavakat, mint aki gondolkodási időt akar nyerni a folytatásra. Szemben ül velem, keze az asztalon összekulcsolva, bal karján tetoválás. Nem tudom megfejteni, hogy mit ábrázol. „A feleségemmel külföldön is együtt dolgoztunk. Kétszer voltunk kint, én először elektromos kocsival szállítottam a húst, aztán meg tojásgyárban kaptam munkát, s akkor is megadtam neki mindent. Ő soha nem dolgozott sokáig, volt úgy, hogy elment betegszabadságra, én meg duplán vállaltam munkát, reggeltől este tízig dolgoztam; de ezt nem panaszként mondom, szeretek dolgozni. Hollandiában is ez volt: az ügynökség fizette a lakbérünket, heti kilencven eurót, aztán még azt is elintéztem neki, hogy külön albérletbe költözzön: saját béremből fizettem havi nyolcszáz eurót érte.”
Bevallom, nem egészen érthetőek számomra az elmondottak. Hogy miért kellett különmenni, annyit fizetni, ha azért utaztak ki, hogy pénzt keressenek. „Akkor esett teherbe, amikor külföldön voltunk, a hatodik hónapban hazajött, én még maradtam egy hónapig. Két hét múlva fölhívott az anyja, hogy a nejem megszült, minden rendben, majd jelentkeznek. Ennyi volt. A babát inkubátorban tartották, nagyon pici, harminc centi volt, de szép kislány lett belőle.”
Még mindig zavarosak számomra a dolgok, rossz sejtelem vesz erőt rajtam, s mivel beszélgetőpartnerem egyszer sem mondta ki, úgy döntök, rákérdezek: a felesége nem drogozott? A válasz sajnos az, amit sejtettem. „De igen! Ráadásul cukorbeteg, a pajzsmirigyével és a vérnyomásával is gondjai vannak. A kislányt is sokszor kell neurológushoz vinni vizsgálatra, ezenkívül probléma van a szemével.”
„Nem próbálta a feleségét rávenni, hogy ő is menjen el kezelésre?” – a kérdés magától adódik. „Sose ismeri el, hogy milyen következményeik vannak ezeknek a dolgoknak” – kapom a választ. Az is érdekelne, hogy ki kezdett előbb kábítószerezni. Ki kit csábított a rosszra? A fiatalember töredelmesen bevallja, hogy ő. „Hét év van köztünk. Amikor megismerkedtünk, én már drogoztam, s jöttek a barátaim, ők is. Hollandiában meg nem volt probléma: ott nyíltan lehet venni, s amikor kikerültünk, kipróbáltam mindent – a fűvel kezdve, tablettákon át a ketaminig. No meg mást is, ami jött.”
Aranyélet Hollandiában
Nem tudok szabadulni a gondolattól: Hollandiába az vonzotta, hogy az ország híresen megengedő a könnyűdrogokkal. Ott sem lehet korlátok nélkül füvezni, de a marihuána és a hasis fogyasztását jól kiépült rendszer támogatja. Az ország egészében az úgynevezett coffeeshopokban lehet venni és fogyasztani a könnyűdrogokat. Persze ez csak úgy megfordul a fejemben. De van más, amivel a férfi jön elő: „Előtte Csehországban elkövettem egy hülyeséget: bedrogozva megcsaltam a feleségem. Erre ő hazajött. Rohantam utána, aztán megbeszéltük a dolgokat, s azt hittem, minden rendben lett, de ő nem felejtette el: fogta magát, és egy ismeretlen fiúval elment Romániába. A legrosszabb az volt, hogy az anyja támogatta, mert folyton azon volt, hogy hagyjon ott engem, ő úgy hiszi, hogy én vagyok a rossz, pedig a nejem metamfetaminon fut. Az én egykori baráti köröm most az ő társasága.”
A pszichiátrián tért magához
Attila ősszel vonult be a nagykeszi Reménység Házba, egy ismerős révén szerzett tudomást a központ létezéséről. „A válás után még sokáig hitegetett, írogatott a Facebookon, hogy szeret, el is jött hozzám, aztán azt mondta, hogy mennie kell, mert az anyjánál hagyta a picit. Elmentem utána, s megláttam az autót a másik udvarban; akkor kiderült, hogy van barátja. Teljesen kiborított a hazugságaival, úgyhogy édesanyám vitrinjéből elloptam egy üveg pálinkát, megittam, s még megfejeltem metamfetaminnal. Arra emlékszem csak, hogy este tíz órakor a pszichiátrián kötöznek be. Annyi alkohol meg metamfetamin volt a véremben, hogy életveszélyben voltam. Ez szeptember végén történt. Akkor beismertem a családomnak is, hogy ezek a dolgok nem egy vagy két éve folynak, már középiskolában tömjéneztem. A szüleim elváltak, apuval alig tartom a kapcsolatot, évente egyszer vagy kétszer látom, anyukám külföldön dolgozik, a nagymamámhoz szoktam járni. Apai nagynéném ajánlotta ezt a helyet, s a nagymamám mondta, hogy neki az lenne a legszebb karácsonyi ajándék, ha kipróbálnám. Nem is gondolkoztam: összepakoltam a holmimat, és jöttem.”
Attila szeretne kilábalni a kátyúból. Hisz benne, hogy menni fog, mert a Reménység Házban van segítség. Ha ehhez akarat is társul, akkor talpra áll. Jó volt látni, hogy megállt a lejtőn. Most már csak tőle függ, rádöbben-e, hogy a szer nélkül, amely annyi rosszat okozott, sokkal könnyebb és szebb az élet. S ha néha felhős is az ég, ha párszor nyomott hangulatban lesz is, van kiút.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.