Ébresztő!

Nem, nem órás famíliából származik. Némileg áttételesebb a magyarázat: feltűnése óta (ez 1968 tájára datálható) a háború, az idegengyűlölet, a rasszizmus, a kirekesztés ellen, a társadalmi igazságosság mellett foglalt állást verseivel, dalaival, nyilatkozataival, tetteivel a magát (annyi más társával együtt) dalcsinálónak (Liedermacher) mondó müncheni előadóművész. Mint a nemzet afféle élő lelkiismerete szólal meg minden esetben, ha az elesetteket sérelem éri (kezdve a neonácik által halálra vert fiú esetének megéneklésével egészen az esztelenül kivágott fák érdekében történő fellépéséig). A nomen est omen tökéletesen illik tehát reá, hiszen fáradhatatlanul ébresztgeti ő, akár egy folyamatosan szolgálatban lévő vekkeróra, polgártársai szunnyadó lelkiismeretét. Lassan fél évszázada énekli koncertjein (amelyek száma évente a százas nagyságrendre rúg), hogy mondj nemet! Mondj nemet a háborúra, mondj nemet a rasszizmusra, mondj nemet az antiszemitizmusra, mondj nemet a homofóbiára, állj ki a nők, a kirekesztettek, az elesettek jogaiért! És bizony mindez időszerű volt indulásakor, s ha lehet, ma még aktuálisabb. Általában saját verseit zenésíti meg, s adja elő nagy hatással, de mások szövegeit is sikerrel interpretálja. Hogy mást ne mondjak, megjelent egy Brecht- és egy Rilke-albuma, ám talán a legnagyobb hatású Lothar Zenetti Mit senki nem mer (Was keiner wagt) című versének megzenésítése. Ilyen sorokkal, saját, tökéletlen fordításomban:

Mit senki nem mer, azt kell, hogy merjed, / Mit senki nem mond, azt mondjad ki, / Mit senki nem gondol, azt gondolni merjed, / Mit senki nem kezd, azt kezdjed el.

Mindez a napokban, az alsó-ausztriai Sankt Pölten-i koncertje kapcsán jutott az eszembe. Istenigazából persze nem is koncert volt az, hanem egy kellemes (még ha egyoldalú is) beszélgetős est egy értelmiségivel, aki életének csődjeiről, gondjairól, érzéseiről, ideáljairól, utópiáiról beszélt, énekelt, felolvasott, zongorázott, izzadt, és sisteregve égett. Összefoglalva: nagy mesterségbeli tudás művészi (társadalmi és erkölcsi) érzékenységgel kiegészülve, s mindez a legnagyobb alázattal prezentálva. Az egyes produkciókat követő szűnni nem akaró tapsok során olykor érteni véltem Glenn Gould híres követelését (Tiltsuk be a tapsot!), hiszen jó pár teljesítmény után tenyércsattogtatás helyett az ember inkább csöndben magába roskadva szerette volna az előző néhány perc üzenetét (még egy kicsit!) emészteni. No de a közözönség kérlelhetetlen: a jó produkciót viharos tapssal, az egész estet meg a művészt (tájainkon szokatlan módon, hatodjára, hetedjére is) visszakövetelő tombolásával nyugtázza.

Már máskor is eszembe jutott, s ezen az esten ismét megfogalmazódott bennem: a magyar (vagy a szlovák) kulturális élet palettájáról vajon miért hiányoznak a Konstantin Weckerhez hasonló művészek? Ha valahol, hát tájainkon pedig igencsak szükség lenne a hozzá hasonló alkotókra, előadókra, üzenetközvetítőkre.

Wecker (több más társával, mint például Hannes Wader vagy Reinhard Mey) a német közvélemény, legalábbis annak arra fogékonyabb részének figyelmét folyamatosan ébren tartja. Ha a kirekesztés, az idegengyűlölet vagy bármilyen antihumánus eszme képviselői Németországban utcára vonulnak, mindig nagyobb számban jelennek meg az embertelen tanok ellenzőit képviselő ellentüntetők. Nem gondolom, vallja Wecker, hogy például Sophie és Hans Scholl annak idején meg tudta volna akadályozni a nácizmus előretörését. De azzal, hogy kiáltani mertek, amikor mindenki hallgatott, legalább valamennyire elviselhetőbb lett a német történelem. Mert nem a győzelem, hanem a figyelem ébrentartását szolgáló cselekvés a fontos.

De ki tartja ébren a mi figyelmünket?

Ébresztő!