E-mail-váltás katéterről, vesekőről, fociról

fr

Kedves Barátom, remélem, vagy inkább kívánom, hogy a még előttünk álló életünk folyamán Téged is, engem is kerüljön el mindennemű katéter. Elnézést nem kell kérned történeted részletezéséért, sőt nagyon is velősen írtad le a műtéted, az előzményeket, én pedig érdeklődéssel olvastam. És olvastam volna még őket, ugyanis a közvélekedéssel ellentétben vallom, ne szégyelljük a betegségünket, beszéljünk róla, legalább baráti körben, hiszen az életünkhöz tartozik, jött, kaptuk, örököltük, akaratlanul is szereztük, stb. (nem loptuk, nem törtünk-zúztunk, nem öltünk érte). Főként pedig azért ne hallgassunk, mert ezek az esetek tanulságosak, sokat segíthetnek nekem, neked, neki, nekünk, minthogy bármikor találkozhatunk velük. Számomra azért is izgalmas volt leírásod, mert hasonló történt velem, viszont olyasmi eszembe sem jutott, akkor, kilenc éve, ami Veled történt most, vagyis hogy „a húgycső falához korábban (hetekkel ezelőtt) valahogy odatapadhatott egy alvadt vérdarabka, amely aztán terebélyesedett, és részleges elzáródást okozott”. Nálam más állta el a vizelet útját.

Azt már korábban elmeséltem, hogy a 2000-es években kezdték lőni, azaz zúzni a köveimet a jobb oldali vesémben, Pozsonypüspökin, az az idő tájt még ott is létező kórház urológiai osztályán. Nagyjából sikerült is, egy morzsányi kő maradt, elbújva valamelyik hajlatban, az ágyú elektromos lövedékei nem fértek hozzá, a mai napig megvan, újabban egy nagyobb ciszta társaságában időnként enyhe átmeneti fájdalommal figyelmeztet. Aztán következett a bal vesém, már a ligetfalui kórházban vették célkeresztbe háromévenként, hetente háromszor, legutóbb négy éve, egy rögöcske nem sok, annyi nem jött ki, egyébként azóta tilos lőni, ugyanis még itthon nagyobb adagban szúrt rögösödésgátló miatt vérömleny keletkezett rajta, mindjárt futott az osztály, fél órán belül három CT-vizsgálat, majd vért, illetve vérplazmát kaptam, a hematóma pedig idővel felszívódik, nyugtattak. És ismét hazajöttem a köveimmel. Szerintem borkövek, azért ragaszkodnak hozzám. Miként én is hűséges vagyok a borhoz.

Hanem kilenc éve, egy napon kiderült, hoppá, nem tudok pisilni. Ez így ment másnap hajnali háromig, kínok növekvő kínja, kéne, nagyon, és nem és nem, közben a hasam alatt másik növekvő fájdalom, a húgyhólyag... Rohammentő Dunaszerdahelyre, a kórházban molettebb nővérnek adnak át, nem bírom már jajgatás nélkül, csináljon valamit. Katéter persze. „Milyen vastag legyen? – kérdi. – Ötcolos? Mit bánom én, válaszolom, és a következő pillanatban – hatalmas megkönnyebbüléssel párhuzamosan, Téged idézve, igen nagy örömömre – bazi lufit emel magasba, tele vizeletemmel, bár az öreg sárga foltos asztalhoz inkább a húgyom kifejezés illenék. „Másfél-két liter, de most mit csináljak magával, hajnali négy, itt kéne maradnia, hogy lássa reggel az urológus, de nincs ágy.” Irány haza, öreg mentőautóban, felébresztett, káromkodó sofőrrel.

Reggel vissza Marica kíséretében, én vezetek, az urológus ultrahanggal vizsgálgat, hiába mesélek, antibiotikumot ír fel, csókolom. Estefelé érzem, folytatódik a hajnalig tartó tegnap, egy csepp, kettő, telnek az órák, a húgyhólyag is, minden ismétlődik. Másnap a vejem visz, a pozsonyi-ligetfalui kórházba. A végét járom, a kórházba érve már a folyosót is vécének látom, de semmi, nem érdekel, hogy emberek, nők jönnek szembe. A hatodik emeletre, az urológiai osztály előcsarnokába érve ledőlök egy széksorra. Ajtó nyílik, fiatal orvos, rám néz, „magával mi van?” – kérdi szlovákul. Kitör belőlem egy-két szó, és egy másik ajtón már bent vagyok a zöld orvosi szobában, feküdjek le, felcsúsztat valamit a fiatal doktor úr, alig érzem. Újabb másfél-két liter vizelet, újabb igen nagy öröm. Érdemes élni! Kis katéter be, gumicsövecske a kinti rész, a végén csap. Így fogok pisilni három hétig. „Utána keressen fel X vidéki rendelőnkben, az esti órákban ügyelünk, mire megérkezem, a nővérke vegye ki a katétert.”

Három hétig törtem a fejem, hogy amikor gyomlálok vagy kapálok, hogyhogy nem csúszik ki a katéter. Három hét múlva tudtam meg, azon a bizonyos ellenőrzésen, hogy a húgyhólyagban valamilyen felfújt ballon tartotta bent a „vezetéket”, melyet a nővérke úgy távolított el, hogy fel- és kiszúrta a ballont. Nem sokkal utána pisilnem kellett, hú, vidáman ment, én is vidám voltam, pedig a csoda csak ezután következett: két darab fekete kő repült a kagylóba, melybe – húgy ide, vizelet oda – én bizony belenyúltam, és kivettem a két darab 1 x 1 cm-es drágakövet, vesém kincseit, és ujjongva vittem be az orvosnak. Miattuk szenvedtem (eltettem őket emlékbe, melyekhez később hat epekövem került). Azóta kilenc év telt el, és a többi kincsem makacsul ragaszkodik hozzám. Negyedévenként járok ellenőrzésre. Holnap vérvétel, de fa- és szőlőmetszés is a fiaméknál, ha nem fognak bent az ülést is egyre nehezítő nyaki gerincproblémámmal.

Barátom, vajdasági Bajtársam, Veled együtt örülök, hogy mögötted egy nehéz út, amelyről van némi sejtelmem.

*

MÁS. Két fantasztikus mérkőzést láthattunk kedden és szerdán, az elfáradt madridiak meg a pökhendi párizsiak búcsúztatását. Különösen a tegnapi meccs vége volt fantasztikus... Jut eszembe, szombaton MTK—FTC. Ehhez annyit, hogy apámék valahol a hatvanas évek elején vettek tévékészüléket, az első meccs akkor (is) ez volt. Az MTK-ról hallottam, sőt aztán láttam is őket Újvidéken a Vojvodina ellen. A Ferencvárosról viszont – szégyen, de bevallható – akkor hallottam először. No, akkor szurkoljunk nekik – döntöttem. És győztünk 4 : 2-re. A csatársor így állt fel: Friedmanszky, Orosz, Albert, Rákosi, Fenyvesi. És játszott, emlékezetem szerint, Mátrai meg Vilezsál is. Aztán naplót vezettem róluk, meccseredmények, érdekességek, meg beragasztott fehér-fekete fotók az akkori magyarországi sportújságból, amelyhez ünnep volt nagy ritkán hozzájutni. Hát ez se tegnap volt!

Az öregek bezzeg az én időmben közhelyszövegével – mely azért a legtöbbször tényeket, igazságokat tartalmaz, ha olykor nosztalgiába csomagolva, attól szépülve is többé-kevésbé – szoktam mesélni családom nagy DAC-os férfi (és általában is) fociszurkolóinak: én még láttam magyar futballt bajnoki és válogatott szinten egyaránt. A tévében, 61-től a szomszédhoz jártam át, nekünk csak 66-ban lett saját készülékünk, amikor az érettségi után nem vettek fel az egyetemre, és segédfűtő-karbantartó lettem a királyhelmeci kórházban, lehetővé válván így, hogy nyomban televíziót vegyek kölcsönre. Cirka 1000 korona fizetésemből havi 200 törlesztés, az én apám akkor már nem élt, 61-ben hunyt el 41 évesen, nagy drukker volt ő is, gyermekkoromban, alighogy járni tudtam, vitt magával a helmeci meccsekre vasárnap délutánonként. Amikor Bernben a döntőben kikaptunk, földhöz vágta a rádiót, a gangon hallgattuk Szepesit néhány szomszéddal, én hatévesen. Naplót nem vezettem, de emlékszem mindarra, ami... hát bizony nem tegnap volt. De foci volt.

A héten valóban két remek meccset láthattunk, jómagam azonban elsősorban az Ajaxnak tapsolok, felidézték a hetvenes éveket, amikor Mazzoláék okos, de focigyilkos catenacciója „ellen” Cruyffék feltalálták (talán az egykori aranycsapat nyomán) a totális futballt. Nekem azóta ők a kedvenceim, a kudarcos korszakok után végre megjöttek, és visszahozták azokat az új szós időket, amikor a szlovákiai magyar újságíró-válogatott tagjaiként hetenként jártunk edzésre, délelőtti órán a szerkesztőségből a Pravda ligetfalui pályájára, ahol általában egy csapatban játszottam Szigeti Lacival és a filozófus, egyetemi tanár Mészáros Bandival a Batta Gyuri vezényelte, többek között Szilvássy Jóska – Tomi Vince kettőssel felvonuló csapat ellen, és mi, mint az Ajax, mentünk át rajtuk lobogó sörénnyel – kés a vajban. Utána két korsó sör, vagy három, nem sokkal később lyukat vizeltünk a vécé falába. Szép idők!

Ma MTK–Fradi, bele-belenézek majd, a DAC már győzött Aranyosmaróton, egyébként meg metszéssel telik a hetem, a fiamnál tegnap sikerült befejezni a két őszibarackfát is, ma meg a szőlővel dolgoztunk kicsit, tavaly vett „magyarba” húsz csemetét, szépet hajtottak. Kedden urológus, negyedévenként járok, csak a legutóbbit hagytam ki. Szeretek vezetni, de sötétben manapság ez a rengeteg autó rengeteg fénycsóvájával kinyírja a jó fél szememet, a másik születésemtől fogva tompalátású, biciklizni sem tudnék vele, ezért is nem soroztak be katonának anno. De fél szemmel is úgy élek, mintha kettővel látnám a világot – a háromlábúnak született kutya nem tudja, mi az, hogy négy lábon járni, bocs a sánta hasonlatért.

Barátom! Hogyan is hangzott Alberték idején a szurkolói rigmus százezer torokból? Huj, huj, hajrá! Maradjunk ebben!

Bodnár Gyula

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?