Döntés után

<p>Nem kis eleganciával játssza Tóth Károly a komáromi Naftalinban Laboda Péter szerepét. Előkelőségét, finom ízlését, választékos modorát szekrénybe zárva is megőrzi. Szellemességét nem kellett betanulnia. Ez a fiatal színész sajátja. De alakíthat dzsentrit, budai úri fiút, aranyifjút, jól fésült vagányt is &ndash; mindez nagyon is illik az egyéniségéhez.</p>

Bohém, betörhetetlen, életimádó ember Laboda Péter, nem sok választja el attól, hogy az éjszaka császára legyen. Ezekért a tulajdonságaiért talán nem kellett mélyre ásnia magában.

Elolvastam a darabot, és én is körülbelül ilyennek láttam a figurát. Hargitai Ivánnak, az előadás rendezőjének köszönhetem, hogy végül is olyan lett, amilyen. Megengedte, hogy stílust teremtsek hozzá. Hogy legyen egy kis elrajzoltság a megjelenésében, a mozdulataiban, a gesztusaiban. Ha például meglát egy nőt a színen, a szurikáta testtartását veszi fel.

 

És mindig arra figyel, honnan süt a nap, mert messziről kerüli az élet árnyékos oldalát.

Miközben belehabarodik egy férjes asszonykába, aki vihető. De ami meglepő nála: ebben a történetben mindenki csalja a párját, csak ő nem. Laboda Péter tudja, mi a betyárbecsület.

 

Jó, hogy mondja. Tóth Károly betyárszerepben. Ezt is el tudom képzelni. Hogy szőrén üli meg a lovat.

Nyolcévesen ültem már lóháton. Szinetár Miklós A nagyúr címmel rendezett tévéfilmjében a még gyermek Bánffy Miklós gróf voltam. Betléren forgattunk. Ez már a Kakuk Marci szerencséje című 1998-as kassai előadás után történt. Az indított el a színészi pálya felé. Gyerekszereplőt kerestek a darabhoz a Thália Színházban. Elsőre megfogott a színház illata, hangulata, a sok tájolás. Akkor döntöttem el, hogy ezt akarom csinálni, s azóta egy milliméterre sem tágítottam a színháztól. Kérdeztem is nyolcévesen az egyik színésznőt az előadás előtt, hogy mikor lehetek igazából színész. »Majd ha felnőtt leszel« – mondta. »És mikor leszek felnőtt? « »Tizennyolc évesen« – kaptam meg a választ. »Az még tíz év« – sajnálkoztam. És pont tizennyolc éves voltam, amikor a Jókai Napokon előadtuk a Kakuk Marcit, és gimnazistaként én játszottam a címszerepet. Akkor dobtak be a mély vízbe, még ha amatőr szinten is. Az volt az első komoly feladatom. Akkor már énekeltem, zongoráztam, táncoltam. Néptánc, társastánc, versenytánc, minden megvolt. A húgom iszonyatosan szeretett volna társastáncolni, de mivel kevés volt a fiú a tánciskolában, a szüleim rábeszéltek, hogy én legyek a partnere. Majd az egész úgy sült el, hogy a húgom megunta, én meg ott maradtam hét évig.

 

A versenytánc közel áll az élsporthoz.

Versenyezni jártam. Nemzetközi szinten. A latin táncokat szerettem, és a jive-ot.

 

Ez utóbbinak mi is a leírása?

Láb, láb, egy, két, há’… mindenféle apró rúgásokkal a levegőben. Hasonlít a lindy hophoz.

 

Az meg milyen?

Azt táncoljuk a Naftalin végén. Mindenki imádja. Mi is, a nézők is.

 

Valamiért mégis a tangót érzem a legközelebb az egyéniségéhez.

Szeretem is nagyon. A szenvedélyessége, a konkrétsága, a mozdulatok élessége miatt.

 

Izgult egyáltalán a színművészeti felvételijén, ha már akkor is ennyi mindent tudott? Színpadi tapasztalata volt, táncolt, zongorázott.

Bátor voltam. Nem is akartam máshová felvételizni, csak a színművészetire, Pozsonyba. Egyáltalán nem izgultam. Ma, huszonhat éves fejjel nem is értem, hogy mertem ezt bevállalni. Hál’ istennek felvettek. Budapest ez ügyben akkoriban egyáltalán nem vonzott. Talán mert sok előadást láttam Kassán és Komáromban, s mindkét helyen több pozsonyi rendező és tanár is megfordult. Úgy éreztem, én ezekkel az emberekkel akarok dolgozni. Ezért nem volt nehéz döntés, hogy hova jelentkezzek. Tragikus halála miatt Peter Mankovecký sajnos csak három évig taníthatott bennünket. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ő volt az osztályfőnököm. Nem is annyira színészetre, mint inkább őszinteségre, a szégyenérzet eldobására tanított. Embert faragott belőlünk. Nagyon erős osztály volt a miénk. Jókai Ágival és Czuczor Noellel voltunk magyarok, de annyira összetartott az osztály, hogy szinte családként léteztünk. Azt nem lehetett felülmúlni egy hármas, még szűkebb kapcsolattal. Mindent együtt csináltunk. Együtt síeltünk, együtt nyaraltunk, együtt sírtunk, együtt nevettünk. A nyelvvel egyáltalán nem volt problémám. A kassai utca elég szépen megtanított szlovákul. Olyannyira, hogy egyszer hallottam a körülöttem ülők fejtegetését, még a főiskolán, hogy ki lehet a teremben a magyar fiú. Én voltam az, csak nem jöttek rá. Nem lehetett észrevenni a kiejtésemen. A másik tanárunk, Peter Šimun csendes, külső megfigyelője volt az osztályban zajló eseményeknek. Ha tanácsra volt szükségünk, mindig számíthattunk rá. Mi egyébként azért tudtunk fejlődni, dinamikusan haladni előre, mert Peter Mankovecký, ha néha fájdalmasan is, mindig megmondta az igazat. Feldolgozhatatlan hiányt éreztünk a halála után. Hirtelen eltűnt egy ember az életünkből, akihez nagyon sok közünk volt. Belefutott egyszer egy nagyon rossz éjszakába, ami aztán megpecsételte a sorsát.

 

A kamasz Tóth Károlyt milyennek lássam Kassán?

Édesanyám tanítónő abban az iskolában, ahová én is jártam. Rövid pórázra fogott. Nem tiltakoztam. Hagytam. Jó fiú voltam. Csak a késéseimmel okoztam gondot neki. Minden reggel, az első tanítási óra előtt ott állt a folyosón, hogy lássa, érkezem, nem aludtam el. Általában futva érkeztem. Talán elmondhatom: hálás gyerek voltam. Amíg a haverjaim a tömbházak körül rohangáltak, én addig szépen kiöltözve színházba, filharmóniába jártam. A kassai magyarság életének mindenféle nagyobb eseményén részt vettem. Mint a szüleim. Nem voltam kezelhetetlen, engedetlen kamasz. A reál tantárgyakkal azonban végig hadilábon álltam. Matekból, fizikából, kémiából rossz voltam. Ezzel elég sok fejtörést okoztam a szüleimnek.

 

Másodéves főiskolásként, a Caligula helytartójában lépett először a komáromi közönség elé.

A szívem ugyan húzott vissza Kassára, hiszen ott nőttem fel, ott vártak a barátaim, de le kellett mondanom róluk, mert Komárom közelebb van Pozsonyhoz, ez kézenfekvőbb választás volt. Másodéves koromtól hat évet töltöttem a Jókai Színházban, a következő évadtól viszont szabadúszó leszek, de már Budapesten.

 

Tehát lép egy nagyot.

Lezárom a pályám első szakaszát. Minden szinten hálás vagyok a komáromi színháznak és mindenkinek, akivel dolgozhattam. Kollégáknak, rendezőknek. Nagyon szerettem a Made in Hungáriát, A dzsungel könyvét, a Függöny fel!-t, de a Rómeó és Júliát és a Naftalint is. Ez így színes csokor lett. A legmélyebbre Forgács Péter ásott bennem. Olyan kis fiókokat húzott ki a lelkemben, amilyeneket eddig senki. Az első nagy feladatot, gróf Buttler Jánost Valló Pétertől kaptam a Különös házasságban. Rengetegszer játszottuk, nagyon szerettem a szerepet.

 

Könnyű ezt a csokrot letenni?

Szükségem van új csokorra. Más színekre, más illatokra. Sokáig érleltem magamban a döntést. Lehetőségeket akarok teremteni magamnak. Szabadon akarok dönteni a sorsomról. Kezembe veszem az irányítást. Mikor lépjek, ha nem most? Mindent átrágtam magamban. Fiatal vagyok, kellenek a friss impulzusok.

 

Januárban már a Nemzeti Színházban próbál. Vidnyánszky Attilánál fog játszani az Egri csillagokban.

Jelentkeztem és megfeleltem.

 

S őszre mit tervez?

Nem kell terveznem. Komáromban is játszani fogok, a Zsugori uramban, amely Molière A fösvény című darabjának átirata.

 

Fejlett mozgáskultúrájához a fizikai színház is közel állhat.

Oda is szívesen mennék, ha hívnának.

 

Tybaltként a Rómeó és Júliában teljes testhosszal úgy hasít a levegőbe, mint egy pisztráng a patak felett. Kápráztató, amit művel.

Szabó Viktorral jókat mosolyogtunk magunknak az öltözőben, amikor láttuk, hogy ő lesz Mercutio, én meg Tybalt. Sejtettük, hogy nagy csatát vívunk.

 

A dölyfös, öntelt, otromba kötekedő, aki orv szúrással végez Rómeó legjobb barátjával, Mercutióval. Az addig vígjátéki derűvel zajló darabot ő téríti el a tragédia felé.

Izgalmas figura, kétségtelen. Nem volt nehéz azonosulnom vele. Forróvérű, mint minden olasz. Hirtelen haragú, nem nőtt még be a feje lágya. Shakespeare-rel ellentétben én fel tudtam volna ruházni őt pár jó tulajdonsággal is. De nincs rá lehetőség egyetlen helyzetben sem, amikor megjelenik a színen. Egyébként hivatásos ketrecharcosokkal verekszünk a színpadon. Volt pár edzésem velük. Ott nem lehet nyápickodni. Jönnek a rúgások combra, fejre, hasra. Engem is úgy megfog a kolléga a nyolcvan kilómmal! Magasba emel, de aztán olyan óvatosan tesz le a földre, mint édesanyám a kiságyba csecsemőkoromban. Térdösszekoccanások persze vannak. Legutóbb a hátam húzódott meg.

 

Csak nagyobb baja ne történjen.

Erős vagyok. Tudok vigyázni magamra.

 

 

 

 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?