Béla bácsi legendáriuma

Keresi, kutatja a múltat. Kihúzza emlékezete feneketlen fiókját, és órákig mesél. Ebből adunk közre néhány töredéket.

Milyen volt a gyerekkora?

Falusi gyerek voltam. Bolyban elvégeztem az alapiskolát, aztán csináltam egy vizsgát, és egyenesen harmadik polgáriba kerültem Királyhelmecre. Ez akkoriban egyenrangú volt a gimnáziummal. Itthon laktam, Bolyban, együtt volt a nagy család, nagyapa, nagymama, apa, anya és mi hárman, testvérek. A nővérem már meghalt, az öcsém itt él, ugyanebben az utcában. Ő nem tudott magával mit kezdeni, elment suszternak. De jól járt, mert értette a szakmáját. Úgy éltünk, mint általában a falusi gyerekek. Az iskola után otthon az asztalon várt a papír: »Fiam, kösd be a tehenet, vágj a libának csalánt, a malackának adj enni.« A nővérem a mezőn dolgozott. Engem nagyon szerettek, afféle nótafa voltam. Édesapám tűzoltóparancsnok volt, az első világháborúban, tizennyolc évesen kapott egy golyót, amely kiverte a fogát, és a nyakcsigolyájában állt meg. Ott hordta élete végéig, 94 éves koráig. A tűzoltók sokat nótáztak, nekem jó hangom volt, már az iskolában is kiválasztottak hármónkat, ha jött a tanfelügyelő. Helmecen érettségiztem, de nem volt munkahelyem. Amikor bejöttek Horthyék, mindenki hozta a maga emberét. Elmentem lakatosinasnak, ott két évig tanultam, s közben kitanultam még a harangöntést is.

A gyerekkor hamar elszállt, jött a háború.

Négy és fél évet töltöttem a hadseregnél, végigjártam mindent, a gyalogságtól a kémelhárításig. Mivel kicsit összerúgtam a patkót a leventeoktatóval, a géppuskásokhoz, a huszonegyes kassai gyalogezredhez tettek. Onnan hamar áthelyeztek a motorosokhoz. Ott aztán mindenféle emberek szolgáltak, grófoktól kezdve. Utána felkerültem a hadtestparancsnokságra. Akkor még beszéltem németül. Most már nemigen, a negyven év elmosta ezt is. Azt mondja egyszer egy elvtárs: hogyan beszélhetek ilyen fasiszta nyelvet? Mondom neki: a nyelv nem fasiszta!

A negyvenötös tavaszi visszavonuláskor Kassáról mentünk végig az országon, le Pozsonyba, ahová öreg tiszteket és a családjukat kellett szállítanom. A Vigadó előtt álltunk meg, összefagyva, ott várt ránk egy magas hölgy, Esterházy János gróf háziasszonya, a kis Alice nevelőanyja. (A gróf felesége meghalt.) Az első az volt, hogy azonnal adott egy csajka rumos teát. Így kerültem a Jókai utca 6. szám alá, ahol Esterházy János rezidenciája volt. Ő maga akkor nem volt otthon. Az volt a dolgom, hogy tüzet raktam, és vigyáztam a családra. Ott lakott a tiszttartójának a két fia is, azt mondták, egyetemisták, de a nevük alapján nyilvánvaló volt, hogy zsidók, a gróf menedékét élvezték. Akkor találkoztam Esterházy Jánossal.

A háború után?

Szombathelyről indultam haza; akkor már megcsinálták a Dráván, a Száván a hidakat. Felkapaszkodtunk a vonatra, úgy lógtunk rajta, mint a szőlőfürtök. Útközben egy orosz egyenruhás lengyel figyelmeztetett bennünket, hogy sehol ne álljunk meg, mert begyűjtenek az oroszok. Kalandosan értem haza május 10-én.

Mihez fogott?

A szakmámnál maradva csépelni kezdtem. Guttmann földbirtokos vejének volt cséplőgépe, s mivel neki már nem adtak koncessziót, az ő gépével csépeltem végig a falut. A következő évben átmentem a szomszédos Bésbe, és ott csépeltem. Ott találkoztam a feleségemmel. Aztán kitelepítettek bennünket, Děčín közelébe, a hřenskói határátkelőtől három kilométerre laktunk. A feleségem állapotos lett, megbetegedett. Volt ott egy ungvári zsidó orvos, azt mondja: »Vidd csak haza, ne szüljön itt gyermeket a cseheknek.« Hát hazajöttünk. Vettem egy teherautót, elvették. Nem akartam adni, erre bebörtönöztek. Összeült a pártbizottság, és javasolta a bíróságnak, hogy küldjenek öt évre Jáchymovba. Megint egy zsidó fiú segített. Velem járt iskolába Helmecen, ott volt vaskereskedésük. Azt mondja: »Én onnan kihozlak! – Dehogy hozol ki, Sanyikám!« Akkor már megszületett Éva lányunk, el voltam keseredve. Először vizsgálati fogságban voltunk, sokan, szinte mindenki a parasztok közül, akinek volt valamije. Mikor Kassára vittek, én voltam a harmincötezredik! Ez 1951-ben volt. A Polednyák-féle gyárba jártunk munkára, géppisztolyos őr kíséretében. Ott a főmérnök ismerős volt, s könnyebb munkát adott. Egyszer hívnak a bíróságra, hogy öt hónapot kapok, de mivel azt már letöltöttem, elengedtek.

Sokat lehetne mesélni az ötvenes évek keserveiről.

Élt itt egy asszony, Demeternének hívták, öt gyermeke volt, mégis elbontották fölüle a házat, mert a komisszárnak szüksége volt az anyagra. Elvitték egy cigányputriba, amelynek ki volt dűlve a fala, oda tették be. Négyen, fiúk, elmentünk, és tengerigóréval betámogattuk a falat, hogy ne fázzanak. Ezek után az volt a vád ellenem, hogy egy gyűlésen kikiabáltam: a mi demokráciánk embertelen és rabló, meg hogy név szerint rámutattam a párt vezető embereire. Ahol csak tudtak, gáncsoltak. Nagyapám négyszer volt kint Amerikában, ami kis földecskét vásárolt, mind el akarták venni tőle. Keserves idők voltak, a legrosszabb az volt, hogy sosem vigyáztam a számra.

Hogyan lett pedagógus, Béla bácsi?

Itt, Bolyban hiányzott egy, s arra a helyre az itteni orvos támogatásával sikerült bekerülnöm. Közben elvégeztem Nyitrán az egyetemet. Végzettségemmel a gimnáziumba is kerülhettem volna, de tanítottam szakmunkásképzőben is az esti tagozaton. A csendőröknek nem volt végzettségük; tanítottam, majd érettségiztettem őket. Aztán itt folytattam, Bolyban, az alapiskolában fizikát tanítottam, egészen nyugdíjas koromig. Fizika és műhely szakos voltam, de mértani rajzot, műszaki rajzot is kaptam. Olyan műhelyt csináltam, hogy azt mondták: lassan a kassai ipari ide jöhet, Bolyba.

Három gyermeke van.

Az én gyermekeimet – mert ugye kádervélemény kellett mindenhová – középiskolától feljebb nem engedte a hatalom. Régi ismerősöm közbenjárására végül felvették őket Kassán az ipariba, Évát is, Marikát is, Béla fiamat is.

Gyakran emlegeti, hogy többször zsidók segítették.

Most is azt mondom, hiányzanak. Hiányoztak az üzletesek, mert akik utánuk átvették a boltokat, legyen az a Jednota vagy akármi, nem értettek hozzá. A kereskedés csízióját úgy próbálták megtanulni, hogy loptak. Itt erős zsidóság élt. Csak példaként: itt állt a Weis Móric malma. Ő megtette azt, hogy amikor az ár elvitte a termést, s nem volt mit aratni a népnek, fölrakatott a szekérre ötkilós zacskókban lisztet, és végigküldte a kocsist a falun, hogy adjon mindenkinek, aki rászorul. Ha valakinek pénzre volt szüksége, Weis Móric aláírta; bírta a malom. Amikor a háborús emlékművet tervezték, amely itt áll, a templom előtt, megkérdeztem a polgármestert, mennyi prémiumot kap a járási hivatalból. Mondta, hogy tízezer koronát. Benyúltam a zsebembe: »Itt a másik tízezer, és kapjanak egy emlékművet ők is.«

A rendszerváltás után belecsöppent a politikába.

Jött a Tóth Karcsi meg A. Nagy Laci. Magyarok voltak, szimpatikusak. Én voltam a legöregebb, túl a hatvanon, helyettese voltam a járási elnöknek, P. L.-nek. Büdös betyár. Az ő keze van benne, hogy százötven hektár földet idegen kézre juttattak itt. Tőlem is akart venni földet, jött, hogy adjam el négyzetméterenként 15 centért. »Az csak 45 ezer korona – mondom neki –, az itteni föld aranyértéke 62 ezer korona!« Már a birtoklapomat is kikérte a földhivatalból. Olyan panamák mentek itt, hogy a Panama-csatorna ahhoz képest kismiska.

Öregszik a falu, nincs munka.

Igen, de jönnek a betelepülők, és megveszik az öreg házakat. Van olyan udvar, ahol harmincöten laknak. Tavaly feltörték az ajtómat, elvittek ötszáztíz eurót meg kétezer forintot, amit az unokámnak akartam adni, mert befejezte az egyetemet. Jött a rendőr: tudom-e, ki tette? »Tudom, de menj, és te kérdezd meg tőle.« Hogy ő oda nem mer menni. »Akkor eredj haza, és vesd le az egyenruhád.« Itt már senkinek sincs semmije. Vannak nagybirtokosok, akik soha nem foglalkoztak a földdel. Mások milliókat loptak. Én ledolgoztam az életemet, 93 éves vagyok, és van 367 euró nyugdíjam. Mert a tanítónak kicsi volt a fizetése. Ezért kellett bedolgoznom a tanonciskolában, gimnáziumban. De még megjavítok ezt-azt a mai napig. Jön egy suhanc a minap: »Béla bácsi, elveszett a kapukulcsom, nem tudna csinálni? – Hozd el az ócskát! – Az sincs. – Akkor hozd el a zárat.« Kivették, este elhozták, a konyhai kis satuban kireszeltem, reggel üzentem, hogy jöjjön érte. Harmincöt lakatos van, akik a tanonciskolában végeztek, és nincs, aki egy kulcsot megcsináljon. Elveszett az ipar. Itt volt egy gyönyörű malom, míg a szövetkezet létezett, őröltek benne. Utána kilopták belőle a motort, majd a hengereket; már csak a falak állnak ideig-óráig. Így gazdálkodni nem lehet. Bolyban a nép hetven százaléka iparos volt. Kőművesek, ácsok, lakatosok, építették az ország iparát. Ma nincs egy sem. Hét suszter volt, ma nincs, aki beüssön egy faszöget, megvarrjon egy cipőt. Vesznek olcsó kínait. Vettem egyet, másnap kimentem az udvarra, eltört a talpa. Megyek vissza a boltoshoz, azt mondja, minek vettem meg. Itt öt-hatszáz darab fejőstehén volt, ugyanannyi ló, ökör, három-négy gulya legelt kint a Latorca-parton. Ma semmi sincs. Ha kitörne valami, és egy deci tejen múlna, hogy életet mentsen, nincs honnan venni, Csak a 0,5 százalékos a boltban. A macska megszagolja, és otthagyja.