Az utolsó ölelés

Az előbbin még nem tette túl magát, hogy ez most már így marad, végleges és visszavonhatatlan, utóbbinak a forró sikere mérhetetlen boldogsággal tölti el. Dés László az emlékek és egy újabb, nagylélegzetű színházi produkció tükrében.

Van ez a fotó… ez a szívbemarkoló felvétel. Kezében a hangszerével finoman, odaadóan borul Esterházy Péter vállára. Teljes baráti szimbiózis. Szinte összeforrnak a képen. Mit érzett, amikor először meglátta?

Fájdalmat. Megrendülést. Én odahajoltam hozzá, a közönség tapsolt, mert ez a könyvhét megnyitóján volt… de ez a történet ott kezdődik, hogy előző nap fent voltam Péternél. Egyeztetni akartuk a szöveget. Azt találta ki, és ez volt fantasztikus, hogy még ki tudott találni dolgokat, vagyis hogy ebben az esetben nem én fogok az ő szövegére fújni, reflektálni, hanem ő fogja tolmácsolni az én fújásomat, vagyis azt, amit én játszom. Ez tényleg játék volt. Mindkettőnk részéről. Én szaxofonozom, ő meg lefordítja magyar nyelvre. Szavakba önti. De amikor ott voltam nála, olyan gyenge volt, elesett, hogy alig volt hangja. Meg is kérdeztem tőle, hogy »Péter, te komolyan gondolod, hogy holnap megnyitjuk a könyvhetet?«. Meg kellett kérdeznem, mert szerettem volna tudni, hogy ő erről mit gondol. Azt mondta: »Igen, Laci, ott leszek, hidd el nekem!« És akkor így elváltunk. Még dedikálta a Hasnyálmirigynaplót, és elmentem.

És másnap ott volt a Vörösmarty téren.

Fantasztikus állapotban. Felmentünk az Oroszlános kútra, én játszottam, ő reagált, tele volt a tér, ott állt több ezer ember. Péter hatalmas tapsot kapott, és akkora szeretet áradt felé, hogy elszorult a torkom. Az előző napi állapotához képest olyan metamorfózison ment keresztül, hogy egészen meg voltam hatódva. És akkor úgy éreztem, át kell ölelnem. Kicsit olyan volt, mint egy elveszett gyerek. Ebből fakadt a gesztusom, hogy oda kell bújni hozzá.

Szóban és zenében, lélekben úgyis összeolvadtak már.

A gesztushoz szeretném még hozzátenni, hogy mi gyakran öleltük át egymást. Szinte minden találkozásunkkor. Szorosan. Most a legkisebb unokámmal vagyok ilyen kapcsolatban. Három gyerekem van. Velük is fontosnak tartom, és mindig szükségem is van rá, hogy legyen egy ilyen testi kapcsolat közöttünk. Ölelés, simogatás. Ez a halálunkig meghatározza a viszonyunkat. Ha van ölelés, igazi meghittség is van. Ebben biztos vagyok. És én egyiket sem akarom nélkülözni. Péterrel mi elég hamar ilyen meghitt kapcsolatba kerültünk. Nagyon fontos volt ez mindkettőnk számára. Ez nem elméleti és nem szigorúan szakmai kapcsolat volt köztünk, hanem barátság a javából, amelyhez hozzátartozott az ölelés.

Vagy az összeborulás, mint a képen. Ahogy a nyakába hajtja a fejét.

Ő pedig mosolyog.

Hol kezdődött a barátságuk?

Már akkor is kölcsönösen tiszteltük egymást, amikor személyesen még nem találkoztunk. Én a hetvenes évektől ismertem őt. Nagyon szerettem, és nagyon rejtélyes figurának tartottam. Azon kívül, hogy jó írónak és különleges embernek. Nyilvánvalóan már a nevének is vonzása volt. Igazi, nem tudom, hány száz éves múltú, történelmi név gazdagság, birtok, hatalom nélkül, miközben ott egy másfajta hatalom a kezében. A tudás, a tehetség hatalma. Ez nagyon vonzott engem. De mindketten jártuk a magunk útját. 1988-ban eljött a Trio Stendhal egyetemi koncertjére. Akkor még nem voltunk ismert zenekar, 90-ben robbantunk. De még ott sem találkoztunk. A fordulópont akkor következett be, amikor a Hrabal-könyve megjelent. Abban van egy vonulat, hogy Charlie Parker meghal, felkerül a mennybe, ami érdekes variáció, hiszen Charlie Parker nem a szentek életét élte, csak épp zseni volt. És ott fent, a mennyben az Úristent elkezdi tanítani szaxofonozni. Szenvedélyesen tanítja, de az Úristen tehetségtelennek, botfülűnek bizonyul. Ebből jött az ötlet, mivel szaxofonról van szó, hogy az Egyetemi Színpadon fellépünk ezzel, Péter és én. Én voltam az Úristen, aki tehetségtelenül fújja.

Hálátlan feladat egy sziporkázóan tehetséges szaxofonos számára.

Ez a mesterség. Különben sokat tanultam Péter mellett. Például ironikusan játszani. Vagy humorosan, szarkasztikusan. Ami egy szál hangszerrel irtó nehéz. Mennyivel könnyebb drámaian vagy romantikusan, líraian! De megtanultam az évek során, ahogy fellépésekre jártunk. Egymásra néztünk, összenevettünk, és azt mondtuk, ezt csinálni kell, folytatni. És el is dőlt, hogy mi egy páros vagyunk. Ezt valahogy mindketten éreztük. Szellemileg is, gyakorlatilag is. Aztán jött a barátság.

A sok »irodalmi koncert« után. Írja is róla A megrendülés segédigéi című emlékkönyvben: »Ahhoz képest, hogy élete jelentős részét a dolgozószobájában töltötte, sokat utaztunk együtt, fellépni, kirándulni, nyaralni.« És hogy hasonlítottak egymásra, ami mindkettőjüknek tetszett, mert nemcsak itthon, még külföldön is voltak, akik összetévesztették önöket, más esetben pedig testvéreknek hitték.

Azok is lettünk. Két testvér, akik felnőttként találtak egymásra. Érett fejjel kötöttünk vérszövetséget. Sőt, mint kutya és a gazdája elkezdtünk hasonlítani egymásra. Pedig első látásra semmi hasonlóság nem tűnt fel köztünk.

Másodjára viszont igen.

Valamiért mégis. Ennek mindketten örültünk. Ez valami egészen különleges élmény volt nekünk. Boldogan hátradőlt, kényelmesen elhelyezkedett a taxiban, végre őt is művész úrnak szólította valaki, tehát tudja, ki ő – majd elhozta hozzám. Vagy csak a végén mondta meg neki a taxisofőr, hogy majd megveszi a lemezét, addig csak művészurazta. De ez fordítva is megvolt, amikor engem néztek Esterházy Péternek. Mi ezen jókat röhögtünk, de örültünk is nagyon.

»Szeretett élni, és aki szeret élni, az kíváncsi. Mindenre és mindenkire.« Ezt is írta róla.

Az emberek ezért voltak oda érte, mert mindenkire olyan kíváncsian nézett. Mindenkit kérdezett, érdeklődve hallgatta, ha hozzá beszéltek. Úgy tudott egy pincért faggatni, hogy az valósággal átalakult, fontos lett neki, hogy ezeket a vendégeket úgy szolgálja ki, úgy álljon a rendelkezésükre, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

De még a legerősebb kötelék közepette is lehet egy nap, amikor valamiért duzzog, hallgat, neheztel, haragszik a másik.

Volt egy-két vita köztünk is. Politikai. 97 szilveszterén a közelgő választásokról vitáztunk. Hogy mi lesz ezzel az országgal, kire érdemes, kire kell szavazni. Összekülönböztünk. Felemeltük a hangunkat. Sajnos, nekem lett igazam.

Belátta?

Be. Belátta.

»Mindig higgadt, derűs és magabiztos volt. Tudta, hogy mit akart, és ez neki elég is volt. Nem várt a világtól segítséget.« Ezek is az ön megállapításai. Látta őt valaha határozatlannak, elkeseredettnek?

Voltak olyan fellépéseink is, ahol négy író volt jelen. Parti Nagy Lajos, Spiró György és Závada Pál is közénk tartozott. Péter beszállt a kocsiba, hátradőlt, és azt mondta: »Lacikám, mostantól te vezetsz!« Szó szerint is, meg úgy mindent, a körülményeket. Ő nem értett ahhoz, hogy mikor szól jól egy mikrofon. Hangbeállítás, világítás… ezt mind én vettem kézbe. Mintha a bátyja lettem volna. S ez a kirándulásainkon is így volt. Neki nem kellett mitfahrerként viselkednie. De ez sem az elesettség kategória, hanem az volt mögötte: »Oké, te vagy a főnök!« Elesettnek csak az utolsó fél évben láttam. Addig soha.

De ezt a fél évet is tartással, méltósággal csinálta végig.

S közben írt egy könyvet.

Sejthette, mennyi ideje van még hátra?

Meggyőződésem, hogy nem tudta. Meghalhatott volna májkómában is, négy napig volt benne. Abba egy gyengébb szervezet belepusztul. Ő még abból is visszajött. Összeszedte magát, és azután nyitotta meg a könyvhetet. Ott találkoztam vele utoljára. Azután már csak telefonon beszélgettünk.

»Független volt pénztől, hatalomtól, dicsőségtől… egész lényében szabad volt. Ezt vallja minden szó, amit leírt vagy kimondott valaha, soha semmit nem csinált, nem mondott számításból, nem taktikázott, nem voltak hátsó gondolatai, őszinte volt minden helyzetben. Mindenkivel.” Pontos jellemrajzot adott róla.

Angyal volt. Angyali lény. Volt egy fantasztikus meleg mosolya, meleg tekintete, amivel mindenkit elbűvölt, s az nem szerepjátszás volt a részéről. Ő valóban ilyen volt. A fotóin is ezt látom. Ezt a meleg tekintetet, amelyben van némi irónia, vizsgálódás, mert mindig figyelt. Egészen különleges ember volt, akit sajnos állati könnyen át lehetett verni. Szerencséjére élete jelentős részét a dolgozószobájában töltötte. Mindig később esett le nála a tantusz, mert mindenféle hátsó gondolat nélkül közeledett az emberekhez, vagy úgy fogadta mások közeledését. Előítélet, taktika nélkül. Mindig meg tudott élni a munkájából, az írásból, ami nem könnyű, sőt rendkívül kockázatos. Egy kicsi szobában el volt húzva a függöny, és azzal jelezte, hogy az az ő területe, dolgozik. Épphogy befért oda egy íróasztal meg egy szék. Ez volt a kezdet. A mérhetetlen egzisztenciális bizonytalanság, hiszen otthagyta a munkahelyét, a hivatalt, ahol dolgozott. Az igazi nagy sikere a harmadik kötete, a Termelési regény volt. Azzal robbant be. Az a könyv máig etalon. Még mindig nagyon jó.

Azt viszont elképzelni sem tudom, hogy Dés Lászlónak is volt hasonló munkahelye.

Nekem még »első munkahelyem« sem volt, amit egy idő után otthagy az ember. Ez rendkívül kockázatos játék. Ára van. Főleg eleinte, amíg nem ismernek, amíg kísérletezel, amíg keresed a stílusodat, a nyelvedet. Addig ez izgalmas vakrepülés. És ezt Péter és nem utolsósorban Gitta, a felesége vállalta. Aztán beérett, és az a csoda történt meg, hogy meg tudott élni az írásaiból. Máshogy nem is tudott volna ilyen független lenni, szabad véleménnyel.

Előfordul, hogy azon kapja magát, egyetlen kimondott szó nélkül már percek óta Esterházy Péterrel beszélget?

Nem tudom, mikor jön el az a pillanat, amikor hajlandó leszek elfogadni, hogy elment. Pár hónapra el szokott utazni Berlinbe, és most nekem el van utazva. Így is nagyon rossz, de hogy milyen lesz, amikor majd leesik a tantusz, nem tudom. Nehéz. Nagyon nehéz.

Lehet, hogy ír majd egy dalt, amelynek az lesz a címe, hogy EP?

Bármi előfordulhat. Szigligeten voltam, amikor megtudtam, hogy Péter meghalt. Ott együtt kellett volna lennünk. Előző évben is úgy volt, hogy lejön, de akkor kezdett el kezelésekre járni, aztán meg olyan rosszul lett, hogy a kórházban kötött ki, és már bent is maradt. Az, amit írtam róla az említett kötetben, kiszakadt belőlem. Nem röstelltem az érzelmeimet.

Igazi búcsúszimfónia lett az a pár oldal.

Ezzel kapcsolatban is van bűntudatom. Péter fantasztikus gesztusokat tett. Kevesen tudják: a Harmonia caelestis első kötetének 371. fejezetében rólam ír. Cikkekben is többször megemlített, hogy milyen jó volt velem dolgozni. A Hasnyálmirigynaplóban azt is megírja, mennyire örültem, amikor megláttam őt. A sokadik ilyen gesztusa után már nagyon haragudtam magamra, hogy én ezt miért nem viszonoztam zenében. Ezzel neki is, magamnak is tartozom.

Talán majd most lesz rá ideje, hogy túl van A Pál utcai fiúk bemutatóján. Csodás művet komponált. Minden összeforr benne. Élet és irodalom, az emberi jellemek sokasága és a történelem, szó, zene, érzelem.

Ez volt a célunk Geszti Péterrel, aki a dalszövegeket írta. Nagyon nagy felelősség egy ilyen alapanyaghoz, regényhez nyúlni, és nem középiskolás fokon létrehozni belőle egy színpadi darabot. Észtországban kötelező olvasmány, az angolszász világban is nagyon népszerű, Olaszországban fontos nemzeti mű. A Pál utca és a Mária utca sarkán, ahol beépítették a telket, olasz nyelvű emléktábla jelzi, hogy egykor ott volt a grund. Az olasz turisták úgy járnak oda, mint valami kegyhelyre. Egyébként olyan radikális a regény befejezése, hogy ahhoz hasonlót még a világirodalomban is ritkán talál az ember. Csehovot, Shakespeare-t és Ibsent beleértve. Tudniillik úgy tűnik, van egy megváltó halál. Nemecseké. És hogy az megold valamit. Kuksi halála ilyen a Valahol Európában című musicalben, amelynek a zenéjét szintén én írtam. Kuksi halála lényegében a háború végét jelenti. Megváltja a többi srácot. Nemecsek már nincs is magánál a láztól, amikor ráugrik Áts Ferire. Csatát nyer és meghal. De a grund elvész. Ennél szörnyűbb, fájdalmasabb, értelmetlenebb dolgot! És ezt Bokáék felfogják. Barátságról, szolidaritásról, mindenféle esendőségről, csacskaságról, mint a gittegylet, hülyeségekről, a gyermeki lélekről szól a történet, és arról, hogyan leszünk kamaszokból felnőttek. Iszonyatosan sokrétű a mű. Ahogy oldalról oldalra, helyzetről helyzetre elkezdtem vele foglalkozni, akkor jöttem rá, hogy van ez megírva, kitalálva. Mennyire nem véletlen, hogy fontos olvasnivaló a világ legkülönbözőbb nemzeteinek. Hónapokig le voltam bénulva ettől a súlytól, nem tudtam nekiállni a munkának, nagyon nehéz volt elindulni.

Mi volt az a bizonyos kritikus pont, amelyet nem lehetett átlépni?

Nemecsek halála. Arra dalt írni. Marton László remek rendezői ötlete, hogy a regényben ugyan Nemecsek halála után derül ki, hogy a grund már nincs, ott építkezni fognak, a színpadon viszont Boka tudja meg előbb, és így megy Nemecsekhez. Boka pedig, látva a lelkesedését, biztatja őt, hogy igen, visszamegyünk a grundra. Így drámaibb a játék, hiszen tudjuk, hogy Boka szíve vérzik, a grund már elveszett, Nemecseknek pedig ezt nem árulhatja el. Ezzel a fordulattal sokkal izgalmasabb lett a jelenet.

Remek színészek nyújtanak egészen kimagasló teljesítményt az előadásban. Vecsei Miklós Nemecsek, Wunderlich József Boka, Ember Márk az idősebb Pásztor szerepében.

Valóban telitalálat mind a három színész. Vecsei Miklós alkatilag is Nemecsek. Szép, ártatlan arca van. Eszköztelenül játszik. Kevés mimikával, kevés mozdulattal nyújt hiteles alakítást. Wunderlich a habitusánál fogva ideális vezéregyéniség. Elképesztően szép hangja van. Ember Márk Sír kán szerepét játssza egy másik darabunkban, A dzsungel könyvében. Ő is nagyon tehetséges srác. Nem is a próbákon, hanem a stúdiómunkák során ismertem meg jobban ezt a három fiút. Elég hosszú folyamat volt a lemezfelvétel, de nagyon klassz volt dolgozni ezzel a csapattal. Teljesen odavagyok tőlük.

Egy ilyen nagy volumenű munka után mennyi szabadságot ad magának?

Még nem pihenhetek. A vágy villamosán dolgozom a Magyar Állami Operaháznak. Nagy balettdráma lesz, Tennessee Williams műve nyomán. Ilyen sem volt még az életemben. Júniusban lesz a bemutató. Nagy szimfonikus művet írtam. Egyik munkából mentem a másikba.

De karácsonykor mégiscsak lesz néhány lazább napja.

Nagy a család. Öt testvérem van, plusz a feleségem családja. Összejövünk, jól elvagyunk. De most eszembe jutott valami! Közel harminc éve minden december 26-án ott voltam Esterházy Péteréknél. Nekik volt egy karácsonyi partijuk, ahová meghívták a barátaikat, mint Gitta születésnapjára, nyáron. És most itt az első karácsony Péter nélkül. Nem lesz könnyű. És nemcsak nekem…