<p>A múlt héten nem volt lehetőségem megszólalni. (Mert olyan önfeláldozó és szerény vagyok.) Pedig volt bennem az időjárás-változás riasztó közeljövőképe miatt egy sor gondolat, kérdőjel és felkiáltójel vegyest.</p>
S bár most legalább olyan fontos dolgok kavarognak a fejemben az iskolakezdés apropóján, visszatérnék mégis ahhoz a múltkori témához egy kicsinyt – sajnos egyébként sincs olyan messze egymástól a környezet s a szellem sivatagosodása.
Talán tíz éve, nem sokkal azután, hogy idekerültem ehhez a jó laphoz, levelet kaptam egy kedves régi mentoromtól, aki hosszú évek után az egykori lelkes és agilis és igazságharcos gimnazistát ismerte fel bennem. Először efeletti őszinte örömét fejezte ki, picit később, egy másik levélben meg már a csalódását, amolyan építő kritikát arról, hogy milyen irányba viszem az újságot. Legfőképpen a természetvédelem volt az, amit hiányolt, s legfőképpen tőlem nem várta volna, hogy ignorálom. És mert nemcsak én, mi, itt a szerkesztőségben mind odafigyelünk minden okos véleményre, hamarosan ki is alakítottunk amolyan természetvédő rovatot, ökooldalt több vonalon is (téma szintjén, gyermekeknek, kommerszebb verzióban stb.). Nem volt jó. Legalábbis jött az újabb kritika: hogy értsem már meg, itt rég nem a kismadarak téli etetéséről, a szemét összeszedéséről, gyerekeink nem szemetelésre tanításáról, rég nem a biopermetekről, a hulladékégetésről van szó! Itt egy világ összefogására volna szükség, mert most még elviccelem vele ezt a levelezést, de hamarosan nemhogy a szép hosszú hajamat nem fogom tudni megmosni, innom sem lesz mit. Ő lehet, hogy nem, de én még megérhetem. Illusztrálásképpen küldött a jövőt szimuláló videókat cserepes földekről, kiégett mezőkről, kiszáradt emberekről. Hátborzongató volt, meg is rendültem úgy, ahogy csak megrendülni tudok, ha valami megrendít. És megtiszteltetésnek is vettem, hogy ez az ember, ez a szívemnek oly kedves ember ilyen nagyba nézi a Vasárnapot, hogy egy globális, világméretű katasztrófa fékezésében lát benne potenciált.
És ezen a nyáron minden eszembe jutott. A tíz évvel ezelőtti levelezés, a kisfilmek vágóképei, a szép hosszú hajam és az ő mosása. No, erről beszélt az én jó Károlyom. Kezdődik. Nem lesz víz. Hiába nem folyatom fogmosás közben, hiába készítünk madáretetőt télire, ki a, mi a csuda röpülne bele (rá?), mikor a sivatag olyan vidék, ahol még a madár sem jár. De most akkor mit csináljak? Segítség, mit tegyek? Látom autók hosszú tömött sorát csak a mi utcánk előtt Somorja felől minden reggel és minden délután, s minden autóban egy embert, legjobb esetben kettőt, és hogy elkezdődött az iskola, most ez a sor még megszaporodik, lépésben pöfögnek végeérhetetlenül csak itt ennyien, Pozsonynak e Komáromba vezető felén. Ugyanígy a többin, még ígyebb a még nagyobb városokban, világ kipufogógázai, egyesüljetek, irány a jéghegyek s olvadás. Mit tehet a Vasárnap? Aki egyedül autózik nap mint nap, az már rég nem olvas újságot.
Hát csak oda lyukadok ki, ahová akartam, ki más is tehetne nagyot, mint a pedagógusok, a szegény pedagógusok már megint, hiszen az ő kezükben a mindenkori jövő, népművelésre, magvetésre a legjobb alap. Talán ha nem statisztikákat íratnának velük, ha nem fölösleges, macerációs fokozatszerzésekre kényszerítenék őket, ha nem azt mérnék, mit nem sikerült megtanítaniuk, hanem hogy mit igen, talán ha kicsit jobban megbecsülnék azt a mérhetetlen erőfeszítést, amit ezért a mindenkori jövő emberéért tesznek, talán sokkal többet tehetnének a jövőnkért ők, mintsem azt hiszik a mindenféle maiak.
Hogy a legnagyobb ellenségünk az időjárás lesz? Á, dehogy.
Csakis mi.
Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő
VASÁRNAP van. Csütörtök reggel óta nem ittunk.
Livia Bitton-Jackson: Ezer évet éltem
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.