… az élet szívébe

Kulcsár Ferenc (1949–2018)

Március 22-én, csütörtökön délelőtt, a tavaszi napéjegyenlőség és a költészet világnapja után egy nappal megcsörren mellettem a mobiltelefon, kijelzőjén Kulcsár Ferenc. Mobilon nem szoktunk beszélgetni, rosszat sejtek. Feleségének, Terikének a hangját hallom, köszön, majd: meghalt Feri, ma reggel, mondja.

Hiába reménykedtünk, hiába szurkoltunk hát, hogy sikerül Ferinek legyőznie a gyilkos kór két éve indított második támadását, miként az elsőt 2007 és 2014 között, hatalmas akarattal, erővel, optimizmussal, és persze önfegyelemmel, orvosi segítséggel. Ezúttal nem ment. Telefonbeszélgetéseink nemcsak közös „szülötte földünkről”, a Bodrogközről, szülőfalujáról, Szentesről szóltak, ahol 1949. október 9-én látta meg a napvilágot – „Költő vagyok. Szentesből való. / Mennyből az angyal. Égből a hó.” –, hanem az utóbbi két esztendőben is röviden be-beszámolt az egyre nehezebb hetekről, napokról. Fogyott életkedve, olyannyira, hogy kilépve létformájából, a költészetből, egyáltalán az írásból, végképp letette a tollat.

Türelemmel és méltósággal viselte betegségét, melynek kiújulása előtt bámulatos lendülettel, teremtő kedvvel vetette magát dunaszerdahelyi műhelyében az alkotómunkába: publicisztikát közöl, megszületik műhelyében egyik legcsodálatosabb könyve, a Kerek világ közepében, Bodrogközi versek kicsiknek és nagyoknak alcímmel. Elénk tárja Tóthpál Gyula képvilágát, a 2015-ben elhunyt jeles szlovákiai magyar fotóművész Elementáris szimmetria című sorozatából állít össze reprezentatív fotóalbumot Tóthpál papírra vetett kérésére, illetve megbízása alapján. Az Ezeregyéjszaka, az 1984 és 2014 között fokozatosan épített nagy poéma Jakoby Gyuláról, a 20. századi magyar, egyszersmind európai rangú kassai festőművészről, az ő világáról, mintegy hatvan festményét felvonultatva. Nem mellékes erénye e kötetnek sem, sőt!, hogy Kulcsár Ferenc nyelvi készletének – az ő szavaival, kétszázezer billentyűs aranyorgonájának – bőséges forrásából merít. Tulajdonképpen pályája elejétől zeneművekként áradnak, hömpölyögnek elő lelke mélyéről a különböző terjedelmű és tematikájú, de mindig ugyanazt a költői arcot és vénát, emberi univerzumot mutató versek, a miniatűröktől kezdve a hosszabb terjedelműekig: „Eljutni az élet pereméről az élet szívébe, vagyis a szeretetlenségből a szeretetbe, a hűtlenségből a hűségbe” – nyilatkozta egyszer.

A pályatárs, Tóth László nemzedékének, a magyarországiakat is beleértve, azon tagjai közé sorolja Kulcsár Ferencet, akik már a pályájuk elején a legszélesebb regiszteren képesek megszólalni. S ha már Tóth László, akkor még egy gondolat az alighanem leghitelesebb tanútól, hiszen Varga Imrével hármasban mintegy triumvirátust alkottak a „kilencek”, vagy ha úgy tetszik, az „egyszemű éjszakások” indulásakor, az 1960-as évek második felében: „Kulcsár Ferencet nemcsak az izmusok és az avantgárd poétikák szele érinti meg, hanem magukba rántják a legkülönfélébb filozófiák és mitológiák, feltárulnak előtte a magyar nyelv és műveltség legmélyebb rétegei, misztikusok és misztikák bűvkörébe kerül, s már ekkor felsejlenek, bár még nem látszanak teljes egyértelműségükben istenhitének, vallásosságának legelső jelei.”

Kulcsár Ferenc – aki Szentesben és Királyhelmecen járt alapiskolába, a kassai „ipariban” érettségizett, négy szemesztert töltött a Comenius Egyetem filozófia–magyar szakán, munkatársa az Új Ifjúságnak, majd a Madách kiadóba vezet útja, később az Irodalmi Szemle szerkesztője, a Lilium Aurum kiadó egyik alapítója, kiadásvezetője, a Katedra főszerkesztője, szerkesztője, fordít több nyelvből – könyvek sokaságát teszi tisztába 2008-ig, közben pedig írja a sajátjait, az 1972-ben megjelent Napkitörések című verseskötetétől kezdve a fennebb említettekig, köztük gyermek- és kamaszverseket, mese- és esszéköteteket. 2013-ban lát napvilágot, közel ötszáz oldalon, a Mindig – Versek 1968–2012 című versválogatás, mely megkoronázása Kulcsár Ferenc költészetének, a kétszeres Madách-díjas, Forbáth-díjas, Katedra-életműdíjas költőnek, aki az új évezredben talán akkor volt a legboldogabb, amikor 2013-ban a magyar köztársasági elnöktől átvehette a Magyar Arany Érdemkeresztet, egy évvel később, első szlovákiai magyar költőként pedig megkapta a Balassi Bálint-emlékkardot. „Délután, zápor, szerelem – / zuhogjatok velem. / Tengerek, dobok, szóljatok – / halhatatlan vagyok.” Nyugodj békében, Ferenc.