Az imádság és a pénzcsörgés hangjainak összemosódása évszázadok óta elképzelhetetlen a jezsuiták szentmiséin, ám a bankkártyás persely jóvoltából azon kívül is egyre ritkább lehet. E tünetértékű újításra a napisajtó is felkapta a fejét, ám az egyház korszerűsége közel sem csak ebből áll. Ezzel kapcsolatos kérdéseinkre Horváth Árpád SJ, A Szív jezsuita magazin főszerkesztője, a budapesti Jézus Szíve jezsuita templom igazgatója válaszolt.
Hamvazószerda körül újszerűnek hangzó böjtlehetőségek egész seregéről lehetett hallani, olvasni: telefonböjt, tévéböjt, internetböjt, fészbukböjt. Száz vagy akár ötven éve nyilván ilyesmi fel sem merült, de lényegét tekintve változott a böjt?
Menő most a zöld böjt is, ilyet is láttam, tehát böjtölés a teremtésvédelemre való tekintettel. A lényeg azonban az, hogy minden nagy ünnepünket felkészülési időszak előzi meg: advent karácsony előtt, nagyböjt pedig húsvét előtt. Ez a negyven nap a befelé fordulásnak, az elcsendesedésnek, de a kifelé fordulásnak is – az irgalmasság cselekedetei kifelé történnek – az időszaka. A böjt lényege, hogy az ember kilépjen a megszokott kerékvágásból. Az Istennel való találkozás elsődleges helye a pusztában van, Jézus is kivonult a sivatagba 40 napra, mielőtt a nyilvános működését megkezdte volna. Általános tapasztalat, hogy az életünk legnagyobb sivárságában, kiszolgáltatottságában tapasztaljuk meg a Jóisten közelségét – és a nagyböjt ebben akar segíteni. Abban, hogy állj meg, csendesedj el, nézz magadba. A böjtölési praktikák nem öncélúak: Isten mindig először lép, meghív bennünket, a böjtölés az én válaszom, a lépésem felé. Ez a lépés lehet az, hogy előveszem a Szentírást, nagyanyám imakönyvét, vagy éppen nem hallgatok olyan zenét, amely a szétszórtság felé tol el. Egy lelki gyakorlatos házban ez különösen jól működhet: kapsz egy üres szobát, amiben csak ágy, asztal meg szék van, az asztalon szentírás, hallgatod, hogy esik az eső, nem engeded, hogy megszólaljon a telefon: ebben a helyzetben biztosan történni fog valami különleges.
Mindenki a saját útját találja meg a böjtben?
Vannak ugyan szokások, de a katolikus előírás kicsit viccesnek is tűnhet, miszerint csak háromszor szabad enni, egyszer jóllakni, és ez az utazókra nem vonatkozik. Ne legyünk farizeusok, nem a formalizmus a lényeg, de ne is botránkoztassuk meg az embereket: nem megyek el nagypénteken papi civilben kebabot enni. A lemondás is lehet jó, de talán nem ez a böjt lényege, sokszor távolabbra jutunk, ha valami jót teszünk, például eldöntjük, hogy kedvesek leszünk. Hívő emberek a nagyböjti szent időszak előtt jó feltétételeket fogalmaztak meg – újabban újévkor szokás fogadalmakat tenni –, hogy például kevesebbet fészbukozom, mindennap elolvasok ötven oldal szépirodalmat, vagy játszom a gyerekemmel, minőségi időt biztosítok a házastársamnak, ha törik, ha szakad, ha ki kell támasztani a szempillámat, akkor is.
Megvan ugyanakkor ezeknek a mai eszközöknek is a maguk helye: ezt a beszélgetést is Facebook-üzenetekben egyeztettük.
Őszintén szólva nem nézem mindennap az e-mailjeimet, nincs érkezésem, mert el kell döntenem, hogy három órát töltök a képernyő előtt, vagy az emberekkel vagyok. Ha az előbbi mellett maradnék, azzal rászoktatnám az embereket, hogy egy keresztelő kapcsán ahelyett, hogy eljönne, és elbeszélgetnénk személyesen arról, mi fontos, és találkoznánk a keresztszülőkkel, pötyögjük az üzeneteket, és legalább tíz levél kell az egyeztetéshez. Észrevettem azt is, hogy ha nem hirdetek meg egy programot a Facebookon, akkor nagyjából 50 emberrel kevesebb jön el, főleg, ha fiatalokat célzok meg. Úgyhogy meg is kímélem őket a szentmise végi hosszú hirdetéstől, inkább felnyomom a Facebookra – van oldala a templomnak, a jezsuita nyolcas misének, a zöld csoportunknak, külön a baba-mama klubnak. Ez ma már teljesen természetes.
Az egyház nagyon feltalálta magát a virtuális térben – ennek talán az is lehet az oka, hogy a katolicizmusban a papok nőtlenek, talán több idejük van, vagy ki tudja, miért. Bámulatosan jelen vagyunk: minden komolyabb egyházi intézménynek van honlapja, közösségi oldala. Itt vagyunk a 21. században, és az egyház nemcsak leépül: bizonyos részei persze elhalnak, meggyengülnek, elnéptelenednek, de a virtuális térben például nagyon is jelen van.
Kommunikációs eszköz lett az egyház számára is.
Pragmatikus oldalról nézve: így jutunk el egy csomó emberhez, főleg a fiatalokhoz. De szerintem ez változni fog, mert a Facebook elérte a csúcspontját, ez még nem azt jelenti, hogy leáldozik, de sokan túltolták. Visszásságai mellett is egyértelmű, hogy ha elfelejtem meghirdetni a keresztutat, olyan visszajelzést kapunk, hogy nem hallottak róla. Később felraktuk, látom, hogy lájkolják, és be van osztva, melyik csoportot ki vezeti. Közben a fiatalok szerintem már távolodnak tőle, mert lassan minden nagymama fent van, látom, inkább az Instagramot használják.
Lelkiatyaként jelent pluszfeladatot, hogy a hívek életében teret kap a közösségi média?
A függőség jelenthet problémát, ennek kezelése azonban szakmai ügy, viszont ha látom, hogy valaki függőségbe esik, bármilyen legyen is az, akkor segítek. Működik nálunk egy Oázis nevű mentálhigiénés műhely, 14 pszichológus vagy más szakember legkevesebb heti két órát önkénteskedik, és mi küldünk ide embereket. Aquinói Szent Tamás mondta a középkor mélyén, de még korábbra húz vissza: gratia supponit naturam – tehát a kegyelem feltételezi a természetest. Magyarán minden, ami a lelkiséggel, imádsággal kapcsolatos, a természetesre épül, ha nem, az babonaság lesz, túltolt jámborság, esetleg csodavárás. Amikor valaki imádkozni szeretne, vagy rendbe tenni a lelki életét, gyakran látom, hogy nem tudok neki segíteni, illetve annyiban, hogy figyelmeztetem: érdemes lenne elmenni szakemberhez. A pap nem konkurál a pszichológussal.
Kirajzolódik valamilyen ütközőfelületet a technológiai fejlődés és az egyház között?
Tudatosítani kell, hogy a digitális, virtuális világnak vannak veszélyei – de nagyon sok előnye is. Például a zsolozsma régebben négykötetes kiadvány volt, sok lapozgatással járt a kezelése, ez most fent van az interneten – egy jezsuita készítette hozzá az alkalmazást magyar nyelven. Csak megnyomom a gombot, és már meg is jelenik a reggeli dicséret, nem kell lapozni. Miért jönne zavarba a Jóisten attól, hogy előkapom a telefonom? Praktikus, és szerintem így többen zsolozsmáznak, mint amikor otthon felejtették a könyvet. Szerintem ezekkel élni kell, és tudomást venni róluk – a jezsuita gimnáziumban tanítják is, hogyan kell újságot olvasni, Facebookon posztolni, ennek etikai, jó ízlési kérdéseiről. Tudatosítani kell, hogy mindebből mi segít, és mi nem – ez utóbbit pedig megpróbálni elhagyni.
Ha már a sajtónál tartunk: A Szív magazin főszerkesztőjeként hogyan pozicionálja a lapot jelenlegi helyzetben, amikor sokan a nyomtatott újság haláláról beszélnek?
Nagyon ott kell lenni a világhálón is, de a monitor ezt a lapot nem helyettesíti. Több mint száz éves az újság, 1915-ben indították, célja az volt, hogy vigasztalja az embereket, és tudatosítsa a vallási hagyományt, nem jámborsági lap volt. A száz év alatt persze sokat változott, hetilapként indult, de az egyik legrégebbi, folyamatosan megjelenő magyar nyelvű lap – vannak régebbiek, de megszakadtak, talán a Természet világa kivételével. A kilencvenes években családi profillal próbálkozott, majd megszaporodtak az ilyen lapok, így most kulturális, lelkiségi, önismereti folyóirat. Nem tűnik úgy, hogy csökkenne a példányszám: lecserélődött az olvasótábor, az életük közepe táján levők olvassák elsősorban, értelmiségiek; a honlapra pedig feltöltünk bizonyos cikkeket, de azokból sem feltétlenül mindent. A kettő kiegészíti egymást.
Korábban nyilván voltak olyan funkciói a lapnak, amelyeket most más médiafelület átvett.
Attól, hogy van repülő vagy űrhajó, a biciklit is meg tudjuk becsülni. Mellesleg, ha jól tudom, Magyarországon soha ennyi könyv nem jelent meg nyomtatásban, mint 2019-ben, van tehát igény rá. Elképesztő, ahogy egy-egy szerző berobban: épp elolvastam A Szent Johanna gimi első kötetét, mert foglalkozom fiatalokkal lelkipásztorként, és minden lány ezt olvassa. A fiúk pedig A Vajákot, ami a könyv alapján készült sorozat után robbant be. Visszajött a narratíva, a történet, és hiába élünk pörgős világban, leemelik a többkötetes műveket. Van egy teóriám: ebben a szétcincált világban a jó könyv leköti a figyelmet, és pihentet.
És mit tapasztal, igaz az a sokat emlegetett állítás, hogy „a mai fiatalokat” nehéz megszólítani, bevonni a közösségi tevékenységbe?
Határozottan ellent kell mondanom ennek a felvetésnek. A fiatalok méltányolják, ha elkezdesz figyelni, időt szakítasz rájuk, ha megkérdezed tőlük valódi őszinteséggel: hogy vagy? Ebből találkozás lesz. Ugyanakkor egészen más a viszonyulásuk a tekintélyhez, mint a korábbi generációknak: nincs meg bennük a folyamatos lázadás, nem bizonygatják, hogy feltétlenül okosabbak, mint a korban előttük járók. Kamaszodnak és lázadnak persze ők is, de nincs ezzel külön gondjuk. Az egyházban sem szeretik a kísérletezgetős miséket, sokkal inkább érdeklik őket a hagyományok mögött álló miértek. Vannak ennek szélsőségei is, a latin nyelvű misék felé nyitó, csipkés-neobarokkos katolicizmus – én nem tartozom közéjük, de van egy ilyen irányzat. A fragmentálódás időszakában felértékelődnek az alapok, márpedig a vallásban vannak alapok.
Ez tehát érződik a templomlátogatások számában is?
Nem hencegni akarok, de a mi templomunk az egyik leglátogatottabb az országban. Kis templom ez, nem is plébánia, hanem templomigazgatóság, egy méretes kápolna tulajdonképp, nyolc vasárnapi mise van, 1800-2000 ember jár ide egy sima hétvégén, többségében fiatalok. Akkor kezdi el őket csakugyan érdekelni a hit, a vallás, amikor az egyetem végén járnak, esetleg épül a ház, hitelek vannak, betegek lesznek családtagok, megvannak az első komolyabb családi konfliktusok. Fiatalok alatt tehát nem elsősorban a kamaszokat, hanem az egyetemistákat, a felsőbb évfolyamra járókat értem. Ők viszont annyian vannak a vasárnap esti 8-as misén, hogy be kellett vezetnem a 22 órait. És persze van ovismise, családosmise, népi mise, Taizé-hangulatú, szagos mise – ugye így nevezték az úri hölgyek és urak miséjét, ez általában késő délelőtti.
És nemcsak itt nálunk: vannak ugyan templomok, amelyek szinte konganak az ürességtől, viszont vannak szigetek, ahol jönnek az emberek. Azt hiszem, ennek egyik kulcsa az, amit Ferenc pápa úgy fogalmazott, hogy nem jó lelkipásztor az, akin nem érződik az akol szaga. Tehát közel kell engedni magunkhoz a híveket, mert vége annak, hogy megszólal a harang, és jönnek a hívek, vagy hogy parancsolt ünnep.
Nyilván ezt a korosztályt célozza meg a sajtón mintegy szenzációként végigfutó két újításuk, a bankkártyás persely és a legkisebbeknek kialakított játszószoba.
A családosmisén az evangélium felolvasása után, miután a prédikációval a felnőttekhez szólnék, kihívom a kicsiket: a 250 jelenlevőből, mondjuk, 60-80 gyerek. Gagyogok ott nekik valamit, kérdést teszek fel, majd kimennek külön egy pedagógussal, és ekkor fordulok a felnőttekhez. És vannak a nagyon kicsik, a mocorgók, számukra alakítottuk ki ezt a külön szobát, amely több díjat is nyert: ide el lehet vonulni, és ott hallható a mise, mert szörnyű az, ha ki kell menni egy síró gyerekkel, és mondjuk, esik az eső, mindenki bámul. Havonta egyszer pedig van mocorgósmise, az oltár előtt van padlófűtés, ott mocoroghatnak. Azt viszont meg kell értetni velük, hogy Árpi atyával lehet gagyogni, de ez mégsem játszótér.
AutoMáté, a bankkártyás persely pedig azért kapott helyet a templomban, mert a fiatalabbak már nem feltétlenül hordanak maguknál aprót, és miért ne tennénk meg irányukba ezt a gesztust. Három összeg közül lehet választani, majd csak hozzá kell érinteni a bankkártyát, és AutoMáté egy sípszóval köszöni meg az adományt.
Megállapítható, hogy mi állhat az előbb már felmerült kettősség mögött, hogy bizonyos templomokban hívőhiány van, máshol plébánoshiány?
Ez komplex kérdés, de miért gondolnánk azt, hogy a II. József idején, a Habsburg-időkben kialakult egyházi struktúrának több száz évvel később is ugyanúgy kellene működnie? Korábban egy tehetősebb alföldi faluban a plébános mellett volt vagy három káplánja, és voltak zsíros földek, lovak, gazdaság, ezt a plébános mind intézte – ma már ezzel nincs dolga. A kultúránk azóta kevésbé hivatásbarát, a falunak volt egy szociális hálója, és ez a háló a plébánost is tartotta. Magyarország nem Lengyelország, és nem Horvátország, viszonylag szekuláris állam, Szlovákia kezdi behozni e tekintetben, de azért él itt az egyház. És vannak szemináriumok, amelyek egy ideig konganak, de mondjuk, épp most Győrben az utóbbi időben 8-10 kispap jelentkezett, egy se ment el – hogy pontosan miért alakult így, nehéz átlátni. A szerzetesrendek közül is több népesedett. Közben a laikusok szerepét is újra kell gondolni. Mindenesetre van élet és erő az egyházban, és azt remélem, nem olyan periódus következik, amelyből majd aranykorként látjuk a mostani jelenünket.
A teljes írás a VasárnapLélek mellékletben jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.