A múlt héten együtt ebédeltem két régi barátommal, így egy asztalnál ült három harmincas éveiben járó apa. Régen találkoztunk már, eleinte leginkább a munkáról beszélgettünk, és régi dolgokról anekdotáztunk. Egyszer csak a mellettünk lévő asztalnál egy két év körüli kislány hangosan és jóízűen kacagni kezdett. Mindhárman egyszerre mosolyodtunk el, majd egy rövid szünet után akaratlanul is a saját gyerekeinkről kezdtünk el beszélgetni. Előkerültek a fényképek, az apás történetek, végül egymást spannolva értettünk egyet abban, hogy mi vagyunk a legszerencsésebb fickók a világon. Hogy miért? Mert apák vagyunk, és imádunk azok lenni.
Kellemes meglepetés volt ez számomra, és jó érzéssel tölt el, hogy egyre többször élek át hasonlót. Sokan ugyanis úgy gondolják, hogy a férfiaknak a gyerek szó hallatán az élet gondterhelt és lemondásokkal járó oldala jut észébe, hogy mi csak sportról, autókról és nőkről tudunk beszélni egy sör társaságában, és ha véletlenül a gyerektéma szóba kerül, akkor mindenki a földet bámulva hümmög vagy panaszkodik.
Van egy jó hírem: ez nincs feltétlenül így. A férfiakat is boldoggá teszi az apaság, nagyobb szeletre vágynak a szülői szerepből, és ezt egyre többször, egyre hangosabban mondják ki.
Nyilván mindenki máshogy éli meg, de a tudatosság ma már a férfiaknál is jelen van. Helytől, kortól vagy iskolai végzettségtől függetlenül. Két és fél éve írom az apablogomat, ez idő alatt találkoztam már olyan húszéves villanyszerelővel, aki örömmel vetette bele magát az esti mesék világába, de beszéltem olyan ötvenéves vállalkozóval is, aki két felnőtt gyerek után a második házasságában újrakezdte, és az újszülött harmadik mellett érezte meg igazán, hogy mit is jelent apának lenni.
Van egy kifejezés, amit gyakran használok ebben a kontextusban. Ez pedig a biodíszlet. A meghatározásom szerint ez egy olyan személy, aki bár fizikailag jelen van, de a többi ember számára ő csak a háttér része. Sajnos az apák a családon belül sokáig ilyen szerepben díszelegtek. Ők voltak azok a másodlagos szülők, akiknek nem sok közük volt a gyerekneveléshez. Eltűntek az iskolákból és az orvosi rendelőkből, nem pelenkáztak, és sosem hallottak a munka-magánélet kettős egyensúlyáról. Valamiért nem vágytak ennél többre, de igazából senki nem is várt el tőlük ennél többet. Sőt!
Mára mindez megváltozott: az „újgenerációs” apák már nem akarnak csak egy zavaró tényező lenni a szülés során, szívesen tanulnak a gyerekeikkel, ápolják őket, ha betegek, nyitottak a gyesre, és jól tudják, hogy minden szülői feladatot teljes értékűen el tudnak látni.
Ha szabad így fogalmaznom: az apák már a spájzban vannak. Ráadásul egyre többen szűkölködnek odabent, ideje hát előbújni. Éppen ezért rendkívül örülök, hogy mostantól a Mamaklub is egy kicsit papás lesz, hiszen nem árt az erősítés.
Apu-kalipszis blog, 2018.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.