„Autista a kollégám”

Szlovákiában az ilyen, tétlenségre kárhoztatott emberek közé tartoznak az autisták is, holott sokan közülük rendkívüli alapossággal képesek végezni olyan munkát is, amelyhez másoknak nem fűlne a foguk. Az ő munkába állásukat és beilleszkedésüket segíti személyes tanácsadással a SPOSA (Autistákat Segítő Társulás). Ficzere Anikóval, a társulás egyik munkaügyi tanácsadójával beszélgettünk erről a nehézségeiben is szép feladatról.

„Nem néz a szemembe”

Anikó klinikai pszichológia szakon végzett a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemen, elsősorban kamaszokkal és fiatal felnőttekkel foglalkozik. Amikor a SPOSA a dán Velux Alapítvány támogatásával meghirdette Ismeretlen Lehetőségek Felfedezése című projektjét, amellyel a hátrányos helyzetű fiatalok elhelyezkedését támogatja, azonnal felfigyelt a lehetőségre. „Mostanáig csak egészséges fiatalokkal foglalkoztam; kihívásnak éreztem a váltást. A korosztály sajátosságait ismerem, de ez a fajta munka tabuk döntögetése, mert az autistákkal kapcsolatosan sok indokolatlan félelem és előítélet él az emberekben. Van például olyan kliensem, akinél az első találkozáskor az egyetlen dolog, amely elárulja, hogy autista, az, hogy beszélgetéskor nem néz az ember szemébe. Azt mondja, a beszélgetőtárs reakciója megzavarná őt, és nem tudna összpontosítani a saját mondanivalójára. Az autisták annyira komplexen érzékelik a világot, hogy nem tudják elválasztani a lényeges információt a lényegtelentől. Ezért zavarják őket a nyilvános terek, a nagy tömeg, mert túl sok számukra az inger, nem tudják kiszűrni a háttérzajokat, a közlekedés moraját, telefoncsörgést, fényreklámokat. Van köztük, aki vizuális típus, más a szagokra, hangokra, érintésre érzékeny fokozottan, de ami közös bennük, hogy nehezen tudják akaratlagosan egy dologra irányítani a figyelmüket. Talán azért is szeretik annyira a számokat, mert azok egyértelműek, nincs mögöttük félreérthető információ, nem kell a közlés tartalmát érzelmi szempontból is értelmezniˮ – magyarázza Anikó.

Kiközösített különcök

A két és fél évre tervezett program, amelyben egy éve dolgozik, Szlovákia nyolc városában működik, harminc klienssel. Őket a helyi, autistákat segítő szervezetek és szakemberek ajánlására választották ki a SPOSA projekt koordinátorai. A fő szempont az volt, hogy az ügyfél hajlandó legyen együttműködni, és elfogadja a tanácsadó segítségét.

„A kiválasztottak között vannak, akik még középiskolába járnak, de a többségük már elvégezte a tanulmányait. Többnyire úgynevezett normál iskolában, de nagy szenvedések árán. Mert számukra nagy gondot okoz kapcsolatot létesíteni a kortársakkal. Gyakran a pedagógusok erejét is meghaladja, ha autista van az osztályban, a megkülönböztetett figyelem helyett sokszor a kiközösítés jut ezeknek a fiataloknak. Társaik elkönyvelik, hogy furcsák, és ebből a szerepből önerőből nem is képesek kitörni” – mondja Anikó, aki három autista fiatallal foglalkozik.

A tanácsadóknak első lépésként azt kellett felmérniük, mi az, amiben segíteniük kell az ügyfeleket, és hogyan tudják őket a lehető legjobban támogatni, fejleszteni. „A számokkal való munka tipikus példa: ez a legtöbb embert fárasztja és untatja, az autisták viszont biztonságban érzik magukat a számok birodalmában. Ezért sokszor eleve ebben az irányban tapogatózunk, figyelembe véve, hogy ügyfeleink a rengeteg feldogozott inger miatt gyorsan fáradnak. Ezért leginkább félmunkaidős állás jöhet szóba náluk. Így dolgozik egy pozsonyi ügyvédi irodában az én egyik ügyfelem is. Kezdetben a postát iktatta, rendszerezte, fénymásolt, archivált, ma már az adatbázisok vezetésébe, táblázatok kezelésébe is besegít. A munka nagyon nagy pontosságot igényel, de ahhoz, hogy ezt a munkaadó értékelni tudja, eleve szükséges az előítélet-mentességˮ – figyelmeztet Anikó. Az egészségi szempontból hátrányos helyzetű személy alkalmazása a többi munkatárs számára is pozitívum, sokat tanulnak általa alkalmazkodásról és együttérzésről.

Ők is elismerésre vágynak

A munkavállalással korántsem ér véget a történet: a tanácsadó folyamatosan tartja a kapcsolatot az autista ügyféllel és annak kollégáival is, akik gyakran nem tudják, hogyan kell viszonyulni, mikor milyen módon lehet közelíteni az autista munkatárshoz.

Itt akár olyan banális problémákról is szó lehet, hogy nem tudják, hogyan mondják meg neki, hogy mosogasson el maga után. „A reakciójától is tartanak, megbántani sem akarják, ezért jó, hogy van kitől tanácsot kérniük. A szóban forgó ügyfelemnek nagyon tetszik, hogy van munkahelye, három hónap munkaviszony után már leszűrte magában a lényeget. Tudatosította, hogy a munkaviszony nemcsak abból áll, hogy naponta eljut a munkahelyére, és teljesíti feladatait, hanem az is hozzátartozik, hogy kapcsolatot alakít ki a kollégáival, vagy eldönti, mire költi a fizetését. A vele való beszélgetések során számomra is világossá vált, hogy az ő megszokott, biztonságos életritmusában ez nagyon nagy változás, amely nagyfokú stresszel is jár, de megéri” – állítja a szakember. Az autisták is értékelik, hogy fontos feladatokat bíznak rájuk, s megbíznak bennük. Anikó kliensének legfőbb motivációja az volt, amikor elvállalta ezt a munkát, hogy elfogadják, megbecsüljék, és ezt megkapta. Ezen a téren az autisták nem különböznek a többi embertől: végeredményben valamennyien elfogadásra, elismerésre vágyunk.

A kollégákkal is foglalkoznak

Anikó három kliense közül egy dolgozik, kettővel még azokat a készségeket gyakorolja, amelyek alkalmassá teszik őket a munkavállalásra. Ezek közé tartozik, hogy adott időponttól adott időpontig dolgozzanak, elvégezzék a rájuk bízott feladatokat, megtervezzék munkahetüket. Van olyan, aki szorgalmasan dolgozik, de elsiklik a részletek felett. „Vele olyan feladatokat végzünk, ahol a leírás szerint lépésről lépésre kell haladni, egyébként hiba csúszhat a végeredménybe. Azt a fiút, aki ma már dolgozik, tavaly novemberben kezdtem felkészíteni, és nyáron állt munkába. Az első beszélgetésre nem is jött velem a leendő munkahelyére, csak én mértem fel a helyszínt és beszélgettem a munkaadóval arról, mit jelent majd számára az új alkalmazott belépése. A következő találkozóra már az ügyfelem is jött velem, beszélt a főnökkel, megmutatták a feladatait, majd az első két héten naponta bejártam vele. Nemcsak abban segítettem neki, hogy el tudja végezni a tennivalóit, hanem abban is, hogy normális kapcsolatokat tudjon kiépíteni a kollégáival” – teszi hozzá. Ez legalább olyan fontos, mint a feladatok megbízható teljesítése, mert a program célja az is, hogy ügyfeleik kiszabaduljanak a „különc” kategóriából.

Az alkalmazás sok esetben csak a második lépés, először önkéntes munkában gyakorolják, milyen lesz naponta ugyanabban az időben megjelenni valahol és elvégezni a rájuk bízott feladatot. „Egy másik ügyfelem számára gyakorló-munkahelyet alakítottak ki Nyitrán. Kezdetnek azt próbálják begyakoroltatni vele, hogy a munkába járás és a munkavégzés rendszerességet követel, és felelősséggel jár. A felelősségérzet ugyanis ugyanolyan fontos tényező az autisták kezelésében, mint a rendszeres ismétlődés. A rutinban biztonságot látnak, jól tűrik, sőt, igénylik a monotóniát. A munkaadók részéről pedig legfőképp nyitottságra, szociális érzékre van szükség. Aztán kiderül, hogy gazdaságilag is, emberileg is jól jártak ezzel a munkaerővel.

Kilépni a gyerekszerepből

A cél az, hogy a tanácsadók teljesen el tudják engedni az autista ügyfél kezét. Hétköznapi tevékenységeket is gyakorolnak velük, mint a bevásárlás, éttermi rendelés, tömegközlekedés. Próbálják felkészíteni őket a problémás helyzetek megelőzésére. „Az egyik ügyfelem például, amikor túlságosan telítődik ingerekkel, teljesen leblokkol. Előtte már folyton kérdezget, de nem azért, hogy idegesítsen, hanem mert szeretné megérteni a rengeteg rázúduló információt. Ilyenkor ki kell őt vezetni ebből a helyzetből. Megbeszéljük, mi zavarja, s elmagyarázzuk, amit nem ért. Ezek az emberek és családtagjaik nagyon sok negatív reakcióval találkoztak már életük folyamán. Sérülésük nem nyilvánvaló első látásra, ezért viselkedésük láttán környezetük gyakran felháborodik és ítélkezik. Ezért nemcsak velük, hanem a szüleikkel, testvéreikkel, pedagógusaikkal és kollégáikkal is foglalkozunk, hogy valamennyien tudatosítsák, mi az, amit az autista egyedül is képes elvégezni, miben nem szorul segítségre. Ha sikerül elérnünk, hogy ezek az emberek kiléphessenek a rájuk kényszerített gyerekszerepből, s tényleg felnőttként viselkedhessenek, mindenkinek jobb lesz” – véli Ficzere Anikó.