Állunk rendelkezésére!

Az anyák tiszteletére

Édesanyámra emlékezve, így, anyák napja előtt nekem is eszembe jutnak gyermekkorom nehéz évei. Amikor apánk 38 éves korában meghalt, és anyánk fiatalon özvegyen maradt, ráhárult minden munka és a mi nevelésünk is. Hatéves voltam akkor, a bátyám tíz, a kisöcsém pedig csak kettő. E régi időkben nem kaptak egy fillér támogatást, sem családi pótlékot az özvegyasszonyok. Így hát keserves volt a megélhetés. De anyánk nem félt a dologtól, nagyon szorgalmas volt. Kint a határban voltak földjeink, ami ott megtermett, értékesítette úgy, hogy piacra járt, és eladta. Csakhogy akkoriban, nyolcvan évvel ezelőtt nem volt ám buszjárat. Elindult gyalog hajnali négykor Kamocsáról az érsekújvári piacra, s akkor volt szerencsés napja, amikor az úton találkozott lovas kocsival, és felvették őt, nem kellett 15 km-t gyalogolnia. Amíg ő oda volt, a nagymamának köszönhető, hogy nem nélkülöztünk, és tisztességesen felnevelt minket. Fáradságot nem ismerve mindent megtett értünk, mert a Jóisten adott hozzá neki erőt és egészséget. E soraimmal rá emlékezem.

özv. Tóth Irén, Komárom

*

Közeledik az anyák napja, melyet a hagyomány szerint mi, magyarok május első vasárnapján szoktuk megünnepelni. Nemcsak szép és megható az anyák napi ünnepély, hanem kimondottan fontos is a csald és a társadalom szempontjából. A hivatásának élő édesanya szerepe pótolhatatlan. Hála az Úrnak, hogy az anyák napi műsorokon sok szép vers, köszöntő vagy ének hangzik el, mégis bátorodom elküldeni az Önök szerkesztőségébe a mellékelt versikémet, mely keresztény gondolatokat tartalmaz. Tettem ezt abból a megfontolásból, hogy a Vasárnap olvasói között vannak jócskán hívő emberek (családok is), akik remélhetőleg örömmel fogadnak ilyen tartalmú köszöntőt is. (Egyébként a jelzett dallamon akár énekelhető is.)

Anyák napján…

Dallam: Tavaszi szél vizet áraszt…

Anyák napján mindkét kezünk imára kulcsoljuk,

Úgy szálljon az égbe értük őszinte fohászunk.

Hálás szívvel megköszönjük az édesanyáknak,

Mit megtesznek családjuknak és az unokáknak.

Őrizd, Urunk, éjjel-nappal a mi kis családunk,

Édesanyánk benne nékünk a mi boldogságunk.

Éltesd őt még sok éven át, drága kincs Ő nékünk,

Addig örül szívünk-lelkünk, míg Ő itt van vélünk!

Pintér Zoltán plébános, Zsitvabesenyő

*

A drága jó anyák életében talán még ez az egy nap sem igazi ünnep. Ők nem öltözködnek ünnepi köntösbe, nem várják azt, hogy valaki kényeztesse, köszöntgesse őket fáradozásaikért. Ők mindezt természetes folyamatnak tartják. E napon is a legjobb falatokkal látják el szeretteiket, amiknek elkészítése nem kis fáradságba kerül. Óh, ti drága, szerető, jó édesanyák! Mi lenne belőlünk nélkületek? Ti adjátok az életet nekünk. Angyali türelemmel ti őrködtök felettünk. Ha nem lennétek, ki ápolna, gondozna bennünket, ha betegek vagyunk, ha nem jön álom a szemünkre? Tőletek kapjuk a nyelvünket, Ti kíséritek lépéseinket. Persze, nem minden anya egyforma. Van, aki gyermeke nevelésétől fontosabbnak tartja a pályafutását, a karrierjét, a pénzt. Ezt is meg lehet érteni. Vannak anyák, akik a gyermeknevelés egy részét nagyszülőkre bízzák, vagy professzionális nevelőszülőkre. Ez is egy lehetőség, de az anya akkor is anya marad. A gyermeknevelés nagy része őt terheli egy életen át. Mert az összekötő kapocs mindig köztük marad. Anya és gyermek között. Az anya a felnőtt gyermekeire is odafigyel. Tanácsokkal látja el, segítséget nyújt az unokák nevelésében. Köszönjük nektek, drága édesanyák, hogy születtünk, hogy élünk, hogy felneveltetek bennünket. Nincs a földön olyan szép szó, annyi kincs, amit megérdemelnétek önfeláldozó anyai szívetekért.

Tóth Éva, Kassa

Anyánk nyelve

Április közepén egy pozsonyi magánklinikán voltam ellenőrzésen. Tudtam, hogy a két vizsgálat között sok szabad órám lesz, így vittem magammal egy könyvet, és olvastam. Közben az ajtó előtt – ahol már többen várakoztunk – megjelent egy nővérke s vele egy idősebb férfi. Gondoltam, ezek itt a protekciósok, de tévedtem, mert a nővér átadott valami dokumentumokat a doktornőnek, a férfi pedig leült a tőlem negyedik székre, és várakozott. Nemsokára kijött a doktornő, leült a férfi mellé, és beszélgettek. Ha akartam, ha nem, meghallottam, ahogy ők ketten szép ízes magyar nyelvjárásban vitatják meg a további teendőket. Még az is megfordult a fejemben, hogy apa és lánya, olyan bizalmasak voltak egymással. Mikor rám került a sor, bementem, s hát a hallottakon felbuzdulva szépen magyarul köszöntem: „Jó napot kívánok”. Erre a doktornő csodálkozva felém fordult: „Vy neviete po slovensky?” (Nem tud szlovákul?). Elnézést kértem, és kezdtem szlovákul magyarázni, hogy a folyosón mellettem ültek, de nem engedte befejezni a mondatot, csak tudomásomra hozta, hogy ő nem magyar. Hazafele menet azon gondolkodtam, biztos magyar környezetben nőtt fel, csak a szülei – abban a tévhitben –, hogy „vigye valamire a gyerek”, szlovák iskolába íratták. Hát vitte is, mert orvos lett, csak közben elveszett benne az ember.

Kellemesebb emlékem 2003-ból, mikor is Prágában feküdtem egy klinikán. Vizit alkalmával bejött egy orvos, épp mikor a lányommal telefonáltam, és mosolyogva kérdezte: „Maga beszél magyarul?” Mondtam, hogy magyar vagyok, mire ő kissé tört magyarsággal, de olyan bizalmasan, mintha rég ismernénk egymást, elmesélte, hogy az ő felesége is magyar, Nagykérről származnak, csak most épp itt dolgoznak. Nagyon közvetlenül elbeszélgettünk, jólesett a figyelmessége. Pedig neki biztosan nem a magyar volt az anyanyelve. A következő eset szintén ott történt. A szobaorvosom már az első naptól kezdve gyanúsan firtatta, mi is történik ott délen, különösen a komáromi hajógyárban. Abban az időben valami gondok voltak ott, de én csak az újságból értesültem pár dologról, amit el is mondtam neki. Nagyon érdekelte az a környék, ahonnan származom, rá is kérdeztem, nem erről a vidékről, netán Komáromból való-e ő is, de tagadta. A társalgás mindig szlovákul folyt. Csak nem akarta megmondani, mikor engednek haza, én meg már annyira vágyódtam, hogy naponta ezzel a kérdéssel ostromoltam. Aztán mikor úgy volt, hogy a férjem a következő nap hazamegy (ő ott lakott egy szállodában), az én szobaorvosom ékes magyarsággal megszólalt: „Nem tud még egy napot várni, holnapután úgyis hazaengedjük.” Három eset, három orvos, mindegyik tudott magyarul. Kettő szinte titkolta és szégyellte, s az, aki nem anyanyelvi szinten bírta, szinte büszke volt rá, hogy így is meg tud nyilvánulni. Tanulságos és elgondolkodtató példák, különösen most, a beiratkozások tájékán.

Bugyi Mária, Nagymácséd

Ki az ablakon!

Olvastam valahol, hogy ha rossz emlékek gyötörnek, dobd ki az ablakon! Akkor nem foglalkoztam vele, el is felejtettem. Most, mikor előre nem tervezett operációra kerültem, gyógyulásom során fel-feltámadnak bennem az ezzel kapcsolatos rossz emlékek, fájdalmak. Lehangol, elveszi életkedvemet. Eszembe jutott a valaha olvasott tanács. Próbáld ki, biztatom magam. Egy álmatlan éjszakán sort is kerítettem rá. Nem tudtam szabadulni a rossz gondolatoktól és a sok „ha”-tól. Erre biccentve fejemmel az ablak felé, mormogva: „zsupsz ki!”, egyszerre eloszlottak kínzó emlékeim, és elaludtam. De megy ez nappal is. Előtte hiába akartam kellemes dolgokra gondolni, nem sikerült. Mert szerintem azokat természetesnek vesszük, így feledésbe merülnek. Mulatságos? Nem hiszi? Próbálja ki, megéri! Nekem bejött.

Szabó Zoltánné, Vámosladány

Ad Pozitív történetek

Tisztelt Minár Cecília! Nagyon tetszettek a pozitív történetei. Főleg a hetedik: A boldog ember. Kívánom, hogy mindig így érezzen, és ha nem veszik rossz néven, én is leírnám, hogy szintén boldog ember vagyok. Nagyon sokat köszönhetek annak is, hogy a humorérzékem nem hagy cserben. Megkérdeztem egyszer a tiszteletes urat, a két könyv közül este nem tudom, melyikkel fejezzem be a napot. A vicces vagy az imádságos könyvvel? Azt mondta, az lenne a helyes, ha az imával fejezném be. Igen, de mi van, ha a vicces könyv olvasása közben elfáradok, és kevés erőm marad az imádkozásra? Erre ő: egy mohamedán tanítót megkérdeztek, szabad-e cigarettázni imádkozás közben. Azt felelte, hogy nem. És cigarettázás közben imádkozni? – Azt bizony lehet! Hát a tiszteletes rám hagyta a döntést a vicc és a hit kérdésében és olvasásában. Egy nyugdíjasnapi ünnepségen kérdi a műsorvezető, mi az a három dolog, amit az Jóistentől kaptunk. Az első az olvasás (azt tudok), a második a humorérzék (az is van), a harmadik a remény (abból is van). És ez nálam elég a boldogsághoz, mert aludni és viccelni is csak az tud, aki túl tudja magát tenni a napok kisebb-nagyobb problémáin. S ha valami nem úgy sül el, ahogy én szeretném, ráfogom Istenre – legyen meg a Te akaratod –, és Ő tudja, miért van, ha baj van. Én nem tudhatom, abban viszont biztos vagyok, hogy minden rossz elmúlik lassan, ha az Ő akarata érvényesül. Egy keveset még a viccelődésről. Négyhetes távollét után újra otthon voltam. Sok-sok reklámújság várt rám, nem mintha nagyon érdekelt volna, de véletlenül az egyik oldalon csokitojásokat láttam a kínálatban – ma már úgy elnézünk felettük, annyi a kínálat, hogy nem igaz. De! A szemem megakadt egy likőrös tojáson, amire az volt írva: EGG! Ez a három betű annyira meglepett – hát az én átmeneti osztrák falum neve is EGG – rögtön fogtam a telefont, felhívtam a lányom, hogy vegyen 10 darabot, mert én otthon legalább egy hétig nem megyek sehová, és az akció csak pár napig tartott. Megvette másnap, a 16 éves kis unokám (aki már nagy) hozta is. Én ámuldozva meséltem neki, ez az én osztrák falum. „Mama, ez nem a te osztrák falud, hanem az angol tojás.” Hát ennyi a tájékozatlanságomról. De annak ellenére elhoztam, és az itteni nekem kedves személyeknek persze a történettel együtt szétosztottam. Mind nevetve köszönték, úgyhogy még a hiányos tudás is lehet vicces. A szerkesztőségnek és minden egyes Vasárnap-olvasónak azt kívánom: Boldogok legyenek!

Ilonka, jelenleg Eggből, Ausztria

Múlt és jelen

Elmúlt a húsvét, az egész keresztény világ egyik legnagyobb ünnepe, Krisztus Jézus urunk feltámadásának emléknapja. Emlékszem, hogy fiatal koromban a falunk utcái tele voltak vidám locsolókkal. Most egy árva embert sem lehetett látni. A maiak nagyon zárkózottak. Többnyire a tévét nézik, vagy a számítógép előtt ülnek és interneteznek, vagy pedig szállodába mennek a hosszú hétvégére. Régebben se tetszett nekem, hogy voltak olyanok, akik kanna vízzel öntözték a lányokat. Pláne olyan hideg időben, mint amilyen az idén is volt. De kölnivel mindenképpen. Locsolkodókat már lassan csak a folklórműsorokban lehet majd látni. Az én iskoláskoromban minden lány osztálytársat, ismerőst, rokont megöntöztünk. Kedden szégyen is lett volna iskolába menni, ha nem így tettünk volna. Akkor reggel viszont a lányok minket, fiúkat locsoltak meg. Tele volt az utca vidámsággal, kacagással. Pláne a mai embernek nagyon nagy szüksége lenne a vidámságra, nevetésre. Már csak ami az egészségi állapotát illeti is. Mert a sok bánat, nyugtalanság, stressz gyötri az immunrendszert. Hiába fog az illető C-vitamint szedni. Sok betegségnek, így a ráknak, a cukorbajnak, a magas vérnyomásnak és infarktusnak is fő okozója a kóros szorongás és a stressz. Próbáljunk meg örülni kis dolgoknak is. Úgy, mint azt elődeink tették. Régebben se ment ám minden úgy, mint a karikacsapás. Voltak akkor is bajok és problémák, még több is, mint a mai világban. Ám az emberek mindenre megtalálták a megoldást. Azért voltak sokkal egészségesebbek, mint most.

Vass Tibor, Köbölkút

Kedves Vasárnap!

Miután olvashattunk kérést a Pátria felé, jómagam is kérem, tegyék lehetővé a Pátriában, hogy az oly népszerű Délidő műsorba lehessen újra betelefonálni. Persze, még jobb lenne, ha a délutáni és egyéb műsorokhoz is lehetne hozzászólni, mert nem mindenki tud gyorsan a világhálón reagálni. Lehetne újra telefonos játék, betelefonálós zenés kívánságműsor is... Köszönettel:

Zilizi Tihamér, Pozsony