Állunk rendelkezésére!

Gondolatok mindenszentek és halottak napján

A távoli múltban a tanult koponyák nagy találékonysággal a nyári időszak elmúlása utáni hónapra helyezték a halottakra emlékezés napját. Ennél alkalmasabb időszakot ma sem találnánk. Ez az az idő, amikor a végtelen nagy csendben a lehulló falevelek neszét is alig érzékeljük. Vagy amikor a szélsőséges időjárásban a jó gazdi még a kutyáját sem veri ki az udvarra. Igen, ez az elmúlásra emlékeztető idő, a mindent letaroló őszi hónapok ideje.

Ekkor a mindenre hajlandó ember nagy zajjal magához ragadja azt a kis területet is, ahol az év nagyobbik részében csend uralkodik. Ilyenkor a hónapokon át elhanyagolt sírokat is rendbe hozzák, majd ezer és ezer gyertya és mécses jóvoltából fényben úsznak a máskor sötét sírok. (Állítólag a világűrből is észlelhető halottak napja táján a nagyobb temetők által kibocsátott fény.) Mindez nagyon szép, dicséretre méltó. De van egy „de”. Tudjuk, hogy minden gyógyszernek van nemkívánatos mellékhatása, ennek az emléknapnak szintén.

Ahol sok ember megfordul, sok a konfliktus is. Kezdve a reménytelen parkolóhely-kereséstől más apró félreértésekig. Sajnos, sokan megfeledkeznek arról, hol vannak, és hogyan kell kulturáltan viselkedni. Nem veszik figyelembe más emberek jelenlétét, akik áhítatosan akarnak elrebegni egy imát az itt nyugvó hozzátartozóikért. Igaz, hogy a hozzátartozókat akkor kell szeretni és tisztelettel körülvenni, amíg élnek. Addig, ameddig élvezői a mi odaadásunknak és szeretetünknek. De ne feledtesse el a sírhalom se az irántuk érzett szeretet emlékét. Legyünk tapintatosak, a temetőben társalogjunk halkan, adjuk meg a tiszteletet az idegen síroknak is. Mindig legyünk tekintettel mások gyászára és bánatára.

Puss Rudolf, Somorja

Szomorú sorsok

Így ősszel, mindenszentek, halottak napja felé már hetekkel előtte számolom, mennyi sírt is kell meglátogatnom, elhelyeznem rajtuk a kegyelet virágait. Sokat. Már gyerekkoromban megszoktam, hogy tisztelnünk kell felmenőink emlékét. Nagymamával hetente többször is kilátogattunk a rétei református temetőbe, hogy ápoljuk az ottani sírokat. Kertünk ontotta a szebbnél szebb virágokat, így mindig nagy csokrokat vittünk nagymamám hozzátartozóira. A második világháború után nem volt még annyi befedett sír, mint ma. Ültettünk, kapáltunk, öntöztünk. S közben nagymama mindig mesélt. Nemcsak nagypapa hirtelen tragikus haláláról, akit testvére, Juliska néném esküvője vitt el, hanem az édesanyjáról és a dédnagymama sírja mellett domboruló öt sírról is, melyben valójában hat testvére nyugszik.

Dédnagymama a gazdag Szabó családból származott, édesapja nem vetette meg a kártyát, s bizony, egy meggondolatlan éjszaka után minden vagyonának búcsút inthetett. A szép dédnagymama, Mária jól beszélt németül, így felszedve kis csomagját, Bécsbe indult munkát keresni. Egy grófi családhoz került társalkodónőnek. Fiatal lányuk nagyon beteg volt, s Mária dédi feladata volt, hogy szórakoztassa, felvidítsa. Sajnos pár év múlva a grófkisasszony a kor kórjának, a tüdőbajnak esett áldozatul. Dédnagymama visszatért falujába, és feleségül ment egy idősebb gazdához, akit tizenhárom gyerekkel ajándékozott meg. Dédnagyapa büszkén írta be nevüket és születésük idejét a családi Bibliába. Közülük csak az első és az utolsó volt fiú. A többi lány, szebbnél szebbek, élettől kicsattanók. Vagy mégsem?

Az első fiú, Dezsike rövid időn belül meghalt. Az őt követő Juditka keresztelőjére is eljöttek a bécsiek, s egy szép korallköves fülbevalóval lepték meg. Amikor a kilencéves kislány hirtelen elkezdett köhögni és vért köpni, dédi tudta, hogy a vég elkerülhetetlen. Halála után az őt követő lánygyermek, Emília (nagymamám) örökölte meg a fülbevalót, mely családi ereklyévé vált, nemzedékről nemzedékre vándorolt, édesanyám, majd az én fülembe, végül a lányoméba. (Lehet, majd egyszer dédunokáméba is?) Aztán születtek a többek: Matild, Lujza, Juliska, Marika... a sort Gáspár zárta. Rájuk még emlékszem, de a közben elhunytak nevére már sajnos nem. Őket csak háromszor látogatom meg évente, amikor édesapám és nagyszüleim sírjához megyek. A lányok hirtelen, egymás után, életük legszebb éveiben, 16, 17, 18 évesen búcsúztak, hátrahagyva beteljesületlen álmokat, szerelmeket. A könyörtelen népbetegség, a tüdőbaj végzett velük. Több évtized telt el azóta, hogy szomorú sorsukról mesélt nagymamám, de csak pár éve döbbentem rá: a dédi bacilusgazda volt. Ő fertőzte meg a gyermekeit, és immunitásával túlélte őket.

Sok a rokon, de soha senki nem megy el sírjukhoz, amelyen minden tavasszal az az évelő virág nyílik, amit még vagy hatvan évvel ezelőtt édesapám nagymamámmal rájuk ültetett, s minden ősszel azt a kis művirágcsokrot cserélem ki rajtuk, amit az előző évben helyeztem el rájuk.

Egriné T. Szonja, Komárom

Emlékezés

Közeleg az idő, amikor elhunyt szeretteinkre emlékezünk. Lemossuk a beporosodott síremléket, kiszedjük az elszáradt virágokat a földből, az elavult koszorúk helyére újakat teszünk. Mécsest gyújtunk. A piac telítve szebbnél szebb koszorúkkal, mécsesekkel, krizantémokkal. Összejön a család, hogy közösen emlékezzünk. Elhunytaink képeit nézegetjük, apró történeteket elevenítünk fel, nevetünk a fennmaradt szlogenjeiken, vagy könnyezünk hiányuk miatt.

Ekkorra már az őszi munkákat is igyekszünk elvégezni, lelkünket, gondolatainkat átadhatjuk a megbékélés és nyugalom időszakának. Már ködös, nyirkos a táj, de a sírkert virágba borul, a szürkeségben pislákoló mécsesek adják a fényt. Az emberek feketébe öltözve állnak meg a sírok előtt, lehajtott fejjel imádkozva vagy csöndesen társalogva a rég nem látott ismerősökkel. Így van ez ilyenkor az egész keresztény világban. Megőrizzük szokásainkat, ha egy kicsit változtak is azóta. Mert gyerekkoromban más volt.

Fakeresztek, kopjafák őrizték szeretteink nyugvóhelyét. Itt-ott még megmaradtak mutatóban, de az idő viharai már nagyon meglátszanak rajtuk. A sírokat évente csak kétszer tisztították, mezei virágok nyíltak rajtuk. Ilyenkor mindenki felszedte a zöld fűtakarót, finom homokágy és a fakereszt jelölte szeretteink nyugvóhelyét, várva a lélekben való találkozást.

Mint valami nagy eseményre, úgy készült a család. Anyu megkérte aput, hogy menjen vesszőt szedni. Előkerültek a színes krepp-papírok a fiókból, és elkezdődött a rózsák készítése. A nővéreim feladata volt, hogy a széthajtott színes papírokat egyformára nyírják. Apu készítette a vázat úgy, hogy a vessző két végét összedrótozta, majd keresztbe is tett két helyre, úgy alakítva, hogy a váznak könnycsepp formája legyen. Így a koszorú közepére is helyezhettek virágot. A nagymamáknak, nagyapáknak, dédszülőknek sötétlila rózsából készült a koszorú, a fiatalabbak kék vagy vegyes színűeket kaptak. Több estét is igénybe vett a munka, a kész koszorúk a tisztaszobában felvetett ágy tetejére, asztalra, székre kerültek.

Nekem mint legkisebb családtagnak kevés feladat jutott, igyekeztem mindenütt ott lenni, kaptam papírt is, hogy sodorhassak, adtak kisodort papírsávot, hogy rózsát tekerjek, drótozzam össze, de az enyém valahogy sohasem lett olyan szép, mint a nagymamámé és az anyukámé. Megkérdeztem, melyik kire készül, és így előkerültek az emlékeik, amelyeket megosztottak velünk, vagy eltitkoltak, mert nehéz volt róluk beszélni. Mikor nagymamának a kérdésemre eleredtek a könnyei, tudtam, hogy erről nem akar beszélni.

Nem mécsesek, hanem viaszgyertyák égtek a sírhantokon. Nagymama otthon is égetett gyertyát, halkan mormolt imát a távolban nyugvó szeretteiért. Mi a barátnőmmel őrjáratoztunk a sírok között, és amelyik gyertya elaludt, azt a még égővel meggyújtottuk. Szomorú látvány volt, amikor az eső elmosta a gyönyörű koszorúkat. A festék kioldódott, a virágok elázva kókadtak a fakereszten. De ez nem számított. A lényeg a közös megemlékezésben, előkészületben volt, amelyben együtt idéztük fel elhunyt szeretteink emlékét. Több generáció egymás mellett erősíthette gyökereit a hagyományok átadásával, ápolásával. Értéket, szép emléket adva az utókor számára. Az összetartozást, tiszteletet egymás iránt és a hallottaink felé, szeretetet, megbocsátást, megbékélést, ami a mai modern világban is kellene, hogy minden családban jelen legyen.

Jakab Irén, Szirénfalva

Ad Kedves Karcsi!

Lelkem Fekete rózsája, Györgyike. Már régen készült a levél, de csak mostanra érett meg. Lapozgatom az okosirkámat, mert én még olyan régimódi vagyok, és ráakadtam egy Csoóri Sándor-versre, ami nagyon megfogott, mert ez nekünk most nagyon aktuális. „A fecskék elmentek rég, koporsókat vittek magukkal, mert ismét túl sok a halott körülöttünk, túl sok az anyaföldnek” (A meghasonlott évszak). Nem tudom, mikor írta ezt a verset, és kik haltak ki körüle, de most ez ránk is igaz szóról szóra. Az idézetet kiírtam, és gondoltam, majd alkalomadtán elküldöm Györgyikénknek. Erre jön kedden a Vasárnap 39. száma, már örültem, hogy a kávé mellé egy jót olvasok, még úgy mondom is a lapnak, hogy no, most vajon miről is ír Györgyike? Mindig először a verset olvasom el, a vasárnapos mondatot, majd a vezércikket, és csak utána lapozom át az újságot. Ahogy kinyitom, és meglátom Tóth Károly képét, olyan sírás tört fel belőlem, hogy nem láttam sem a verset, sem a mondatot, csak a „Kedves Karcsi!”-nak címzett levelet. Pedig a sajtóból és a rádióból már értesültem haláláról, de ez nagyon mellbe vágott. Mikor megnyugodtam, akkor látom a verset Csoóri Sándortól, akit szintén most temettünk, és benne a halott és a madár, és már megint ez a feketeség. Ekkor arra gondoltam, hogy ez olyan isteni kegyelem, mert az Isten azokat, akik szeretik egymást, ha sose találkoznak, és sose beszélnek egymással, akkor is egy nagy koszorúba összefűzi, és ha valamelyiküket baj éri, egymásról tudnak, és elsiratják egymást. Bizony, ahogy öregszünk, egyre több a halottunk, és ezek egyre közelebbiek nekünk. Nyáron temettük Esterházy Pétert, ez a halál is nagyon megviselt bennünket. Tisztességgel el kell őket siratnunk, de mivel az élet megy tovább, és mi ezen nem tudunk változtatni, meg kell békélnünk ezzel az új helyzettel. Írásaik, nyilatkozataik, emberségük által mindig itt lesznek közöttünk. Bárcsak több ilyen gerinces, „eget tartó” ember volna körülöttünk, ilyenekre lenne szükségünk, akik a kiszámító, sanda szándékú emberek útjára még véletlenül se tévednek. Csak hálásak lehetünk az Úrnak, hogy ismerhettük Őket, és hozzánk tartoztak. „Most tehát mindenható Úr, Izrael Istene, szorongatott lélek és gyötrődő szív kiállt hozzád. Hallgass meg, Urunk és irgalmazz, mert irgalmas Isten vagy.” (Báruk 3,1–2) Béke poraikra.

Bugyi Mária, Nagymácséd

Gyönyörű kora ősz Berzétén

Szeptember 3-án reggel még pici pára szállt a halastóról, de amint feljött a nap, a köd eltűnt. Nem tűnt viszont el a tény, hogy szép napunk lesz, hiszen a község önkormányzata és az Ében Haézer polgári társulás egy nagyon szép fesztivált rendezett. A holland vendégek még csütörtökön megérkeztek, aztán erdélyi székely, magyarországi maglódi barátaink és Bánhorvát testvértelepülés, valamint Kárpátalja képviselői. 10 órakor kezdődött a kulturális program, felléptek a rozsnyói református iskola növendékei, jött Badin Ádám bábszínháza, a gömöri kézművesek csoportja. Lehetett gyöngyöt fűzni, kosarat fonni, követ drótozni halacskává. Megcsodálhattuk a csipkeverő munkáját, egy másik hölgy papírból sodort ajtódíszeit, kenyérkosarait. A templomkertben főtt a sok gulyás, amit végül ki is értékeltek, a hazai vadásztársulaté nyert. A falu csemadokos asszonyai főzték a jó juhtúrós sztrapacskát szalonnakuszkával. Ebed után a templomban szép koncertnek voltunk élvezői. Utána a jólészi éneklőcsoport és egy erdélyi mesemondó szórakoztatott, magyarországi gyerekek régi harci mutatványokkal, a gólyalábasok pedig frappáns előadásukkal. A szombat fénypontja a futballpályán rendezett esti Kormorán-koncert Vadkerti Imrével. Vasárnap a debreceni Pintér Béla zeneszerző-énekes lepett fel egyházi dalokkal, majd üdvözölhettük motoros barátainkat (több mint 100!), akik minden évben meglátogatják falunkat, és hozzák a pénzt az épülő árvaházra. A szabad ég alatt tartott istentiszteleten a falu lelkésze négy ország lelkészével adta az áldást a gyülekezetre, mindenki a saját nyelvén. Felsorakoztak az óvodások és iskolások is, hogy áldást kapjanak az új iskolaévre. Végül Berzéte és az erdélyi Madéfalva polgármestere a képviselőkkel együtt felvonult a színpadra, hogy aláírják a két falu közti baráti szerződést.

Szabóne Ferencz Mária

„Én iskolám, köszönöm most neked…”

Szeptember végén érettségi találkozóra gyűltünk össze, akik 55 évvel ezelőtt, 1961-ben érettségiztünk a párkányi magyar gimnáziumban. Igaz, abban az időben a gimnázium elnevezés használata éppen tiltott volt, így a tablónkra az van írva: Általános Műveltséget Nyújtó Középiskola, bár csak így emlegettük: Tizenegyéves Középiskola. A névből ugyan hiányzik, hogy magyar tanítási nyelvű, de mi voltunk az utolsók, akik még az önálló magyar iskolában végeztünk, hiszen a következő tanévben a középiskolai osztályokat leválasztották az alapiskoláról, és kétnyelvű intézményt alakítottak ki. A mi osztályunk több szempontból is érdekes volt. A legfontosabb talán az, hogy mi már végig magyar iskolába jártunk. Ezért aztán jó néhányan voltak olyan „évvesztesek” is közöttünk, akik vártak arra, hogy újra megnyíljék Párkányban a magyar iskola. További érdekesség, hogy a nyolcadik osztályt „záróvizsgával” fejeztük be. A kilencedikben aztán új osztálytársakkal ismerkedtünk meg. Jöttek nemcsak Párkány környékéről, hanem Zoboraljáról, Közép-Szlovákiából is, hiszen akkor még kevés magyar középiskola működött az ország déli tájain. Két párhuzamos osztály volt, mégis nagyon összekovácsolódott a társaság. A két osztálynak közös tablója van, és azóta is minden találkozót közösen rendezünk.

Tanárainknak köszönhetően sikeresen vettük az akadályokat az iskolában is, aztán az életben is. Ötvenhatan érettségiztünk, ebből huszonhatan lettek pedagógusok, hárman mérnöki oklevelet szereztek, és sorolhatnám. Sajnos tanáraink közül már többen távoztak az élők sorából, és bizony osztálytársaink száma is egyre fogyatkozik. Ám ha találkozunk, mindig vidám örömmel mesélünk egymásnak, elevenítjük föl közös emlékeinket. Ez most is így volt.

Pásztó András

Író-olvasó találkozó

A kamocsai nyugdíjasklubban minden hónap utolsó szerdai napján találkoznak a tagok. A vezetőnő, Takács Ilonka ekkor felköszönti a jubilánsokat, énekelnek, szavalnak, így szórakoznak. Az ügyes kezű asszonyok elhozzák az otthon sütött finomságaikat is. Most legutóbb pedig vendégül látták a Budapestről érkezett többkötetes Stancsics Erzsébetet, aki második alkalommal volt vendége a klubnak. Felolvasta írásait, utána vidám, kötetlen beszélgetésre került sor.

Hostina Irén, Komárom