Aki (nem) lop, magát károsítja

Sokszor eszembe jut ez a gyerekkori felismerés, mert már akkor is azon tűnődtem, vajon tudják-e, akik lopnak és csalnak, és főleg azok, akik ezt nagyban teszik, hogy tettük nem helyes. Úgy érzem, nagy részük tudta. Akkor is, ha nem egy konkrét embert károsított meg, hanem a társadalmat, tudnia kellett, hogy helytelen.

Amikor 2008-ban kirobbant a gazdasági válság, sokan próbálták megérteni az okait. A lényeg leegyszerűsítve az, hogy a kereskedelmi bankok és pénzintézetek nagyobb és gyorsabb nyereség reményében olyan jelzáloghiteleket adtak tömegével, amelyeket a felvevő személy nem tudott visszafizetni. De e tény már a hitel felvételekor nyilvánvaló volt. Ezeket a dokumentáció nélküli vagy meghamisított dokumentumokkal alátámasztott kölcsönöket ezrével osztogatták munkanélkülieknek és alacsony munkabérrel rendelkezőknek is, majd egzotikus nevű csomagokban eladták más befektetőknek. Az egyik pénzügyi szakember így illusztrálta a folyamatot: A bank csirkéket akart eladni. Ezt úgy tette, hogy feldarabolta őket, és elvileg a jobb minőségű húsért magasabb árat kért. De amikor a jó minőségű áru elfogyott, a rossz minőségűt is úgy adták el, mintha első osztályú csirkemell volna. A hitelminősítők (Moody’s, Standard and Poor’s) a legkisebb kockázatot jelző AAA minősítéssel illették a legkockázatosabb jelzáloghiteleket is. Miért? Egyrészt mert nem néztek bele az eléjük rakott pénzügyi csomagokba, másrészt meg minél több AAA-s pecsétet osztottak ki, annál több pénzt zsebeltek be. Ki fizette a hitelminősítés után a jutalékot? Hát a romlott áruval kereskedő bankok.

Egy takarítónő hirtelen hat ház tulajdonosa volt New York város Queens negyedében. Egy munkanélküli férfi félmillió dollárért vett házat magának. Mindenki ingatlant akart. Mindenkinek kölcsönt kínáltak. De hogy lehet ez? Az ingatlankölcsön lényege, hogy a hitelt adó mielőtt kiadja a készpénzt, meggyőződik, megbízható-e a kérelmező, s az ingatlan ér-e annyit, amennyit az kérvényez. Mert ha nem tudja visszafizetni, a hitelezőnek kell eladnia az ingatlant, ami időbe és pénzbe kerül, s nem kapja meg a kölcsön után járó kamatot.

Ez évtizedekig így működött. A modern pénzintézetek viszont kitaláltak egy olyan pénzügyi árut, amely által átruházták a hitel visszafizetésének kockázatát valaki másra. Így észrevétlenül elveszett a banki ingatlankölcsönök egyik kulcsfontosságú jellemzője. Néhány év múlva nem nekik, hanem valaki másnak tartozik az adós. Ezért mertek csalni, hamis papírokat kiállítani, rengeteg pénzt szétosztani. A kockázat nem az övék, bezsebelik a jutalékot, más meg oldja meg a helyzetet, ha az adós csődbe jut. A csaláson és a hitelminősítő intézmények teljes inkompetenciáján kívül a válság másik fő okozója: a pénzintézetek saját dolgozói sem értették, mit vesznek és árulnak, s nagyon kevés embernek jutott eszébe belenézni a szerződésekbe. Ahogy például Michael Lewis A nagy dobás (The Big Short) című könyvében írja, a bankon kívüli pénzügyi világban volt néhány, talán egy-két tucat olyan szakember, aki jól végezte a munkáját, és világosan látta, hogy válság felé halad a rendszer. A bankokban is voltak ilyen szakemberek, de amikor szóltak, szavaik süket fülekre találtak. Azok páran, akik jól látták a rendszert, logikusan a csődjére, a jelzáloghitelek és a hozzájuk kapcsolódó pénzügyi csomagok vesztére fogadtak. (A tény, hogy egyáltalán lehetett ilyen fogadásokat tenni, egy másik érdekes téma.) Fogadásuk óriási jutalmat hozott nekik és befektetőiknek, örömöt azonban nem leltek benne. A világ összeomlott körülöttük. Milliók veszítették el munkájukat, házukat, nyugdíjalapjukat.

Ám a csőd szélén álló pénzintézetek vezetősége nem került börtönbe, ők nem adták vissza a sokmilliós előző évi, csalással szerzett jutalmaikat. Többek között ezért dühös az amerikai munkás- és középosztály, mert azok, akik a válságot okozták, nem szenvedték meg tetteik következményeit. A munkából, nem pedig spekulációból, mások pénzének kockáztatásából élők viszont évekig, sőt talán a mai napig is érzik a következményeket. Igazából nem a rendszeren belül racionálisan cselekvő (rövid távú hasznot hajtó) emberek viselkedésén kell csodálkozni, hanem a rendszeren, amely lehetővé tette ezt. És a mai rendszer nem sokban különbözik a 2008-astól. Hasonló ismét előfordulhat.

Egy másik mondás, amely gyerekkoromból megmaradt: másnak jó lesz. Ezt egy állítólagos mesterember, talán kőműves mondta az éppen épülő családi házunkon végzett munkájáról. Így gondolkodtak a felelőtlen hiteleket kínálók is: tudták, hogy a hitelt felvevők egy idő után, amikor a kölcsön után fizetendő kamat eléri a piaci átlagot, nem tudják majd fizetni a részleteket, tudták, hogy azok, akik megveszik tőlük a kölcsönöket, nagyot buknak, és tudták, hogy az ingatlanárak mesterségesen magasak. Mégis tették, amit tettek. Másnak jó lesz. De nem volt jó.