A sziporkázó clown

Huszonhárom évesen, Brünnben szerzett színészi diplomával keresztül-kasul utazgatott Csehországban. Játszott Olmützben, Pilsenben, Prágában, mindig ott, ahol kedvére való szerepet kínáltak neki. Tapasztalatokat gyűjtött. Tanulta a szakmát. Alázattal s szorgalommal építgette a pályáját. Téglára téglát rakott. Egy esti próba után, nem sokkal a Vízkereszt bemutatója előtt pár fős baráti társasággal egy elegáns vendéglőben kötöttünk ki. Csontika, vagy ahogy cseh kollégái hívják, Míra, sziporkázó kedvében volt. Élvezte, hogy magyarokat szórakoztathatott. S ahogy mesélt, villogott, egyszer csak az az ötlete támadt: lenyom egy szokatlan „műsorszámot” a szomszédos asztalnál meghitten beszélgető, amúgy ismeretlen pár társaságában. Nem sejtettük, mire gondol, de amit színészi fegyvertára teljes bevetésével nyújtott, az minden várakozásunkat felülmúlta. Először is udvariasan bemutatkozott a párnak, finoman szóba elegyedett velük, majd anélkül, hogy ők ketten rájöttek volna, hogy egy pályája elején álló remek színész „áldozatai”, olyan mulatságos átverésben volt részük, amilyet csak kandi kamerás műsorokban lát az ember. Míra ugyanis, miközben lehengerlő dumájával teljesen elkábította a középkorú párt, anélkül, hogy bármelyikük rájött volna a turpisságra, fokozatosan kiürítette a tányérjukat. Az utolsó falatokat is elcsipegette előlük. A végén aztán, miután színt vallott, mindenki hangosan nevetett. Ők is, és mi is, néhány asztallal odébb. Az üres tányérok magukért beszéltek, mint percekkel később a két döbbent arc is.

Jaromír Nosek ma már népszerű színész, nemzedéke jeles egyénisége, a cseh filmesek adu ásza, és vagy öt prágai színház vendégjátékosa.

Tizenkét év alatt bedolgozta magát a szakma sűrűjébe. Vieweghet játszik, és Gombrowiczot. Ha a szerep úgy kívánja: nőt is akár, vagy travesztit. Most éppen T. G. Masaryk londoni tanácsosát egy televíziós történelmi sorozatban. De játszott a Társasutazás és a Női regény című cseh filmvígjátékokban is, s volt az egyik szlovák telefontársaság reklámjának francia táncos-koreográfusa.

Sokoldalú színész. Tollrajzai megalapozott tehetségre vallanak. A zongorával tegező viszonyban van. Tíz évig dzsúdózott.

„Musical szakon végeztem a brünni színművészetin, így kerültem be Filip Renč filmjébe, a Lázadókba. Nagy siker volt, sokáig vetítették a mozik, de ahhoz, hogy filmes berkekben bejussak a legbelső körökbe, még ez is kevésnek bizonyult. Pár hétig, hónapig szem előtt voltam, aztán megint benyelt a gépezet. Ki kellett várnom, hogy ismét eszébe jussak valakinek. Válogatásokra jártam, reménykedtem, összetörtem, aztán nagy nehezen újra talpra álltam. Így ment ez hosszú ideig. Semmi nem úgy alakult, ahogy elterveztem. De a hitemet nem veszítettem el. Morgan Freeman ötvenhárom évesen robbant be Hollywoodba. Nyilván addig is jó színész volt, csak kevesebben tudtak róla. Kiszámíthatatlan pálya a miénk, itt mindenkinek ki kell várnia a maga pillanatát. Évtizedeket várni nem tudtam volna, annál sokkal türelmetlenebb vagyok, fél évet, két évet még úgy-ahogy elviselek, tovább képtelen vagyok hitegetni magamat. Szerencsére nem is kellett. A Társasutazók után meglódultak a dolgaim. A reklámfilm is sokat segített. Addig kilométerek ezreit tettem meg vonattal, busszal, stoppal, mert mindig máshol játszottam. Kétezer-ötszáz koronát kerestem a színházban, amikor háromezret fizettem a prágai albérletért. Nehéz időszak volt. Nem örülnék, ha visszatérne.”

Kis szerep, nagy szerep nála tényleg egyre megy. Már ami a tehetségét illeti. Két percben is képes akkorát villanni, mint amennyit sokan mások két órában sem tudnak megmutatni. Szerencsés alkat. Hamletnek is kiváló, meg második sírásónak is.

„Beteges gyerek voltam, állandóan kezelésekre, gyógyfürdőkbe hordtak, vagy húszféle allergiát mutattak ki nálam. Olyan sovány voltam, hogy zörgött a csontom. Nyomkodták belém az injekciókat. Apám húsz évig amatőr színész volt. Figyelt rám. Még be sem léptem a kamaszkorba, amikor súlyzókat nyomott a kezembe. »Eddz, amennyit bírsz!« – mondta. Vékony voltam, iszonyúan vékony. Mint egy hernyó. De amikor felvettek Brünnbe, a színművészetire, izmos srácként kezdtem az évet. Trikóban, rövid ujjú ingben azonban sokáig senki sem látott. Időbe telt, míg levetkőztem a gátlásaimat. A lányokkal sem boldogultam. Két-három hét, amíg a szövegem hatott rájuk, aztán sorra otthagytak. Nem akartak csontvázzal járni. Nekem meg maradt a depresszió. Újra és újra. A magabiztosság legapróbb jele nélkül. Nappal bohóckodtam, szórakoztattam a környezetemet, este, otthon, amikor már senki sem látott, én voltam a világ legboldogtalanabb embere. Rengeteg lelki bajból kellett kirángatnom magamat. A szüleim végig mellettem álltak. »Vagy nagyon jó legyél, vagy szörnyű rossz, csak átlagos ne!« Mindig ezt hallottam tőlük. Persze, hogy jó akartam lenni. Brünnből is a lehető legrövidebb úton akartam Prágába jutni.”

Gimnazistaként a képzőművészet vonzotta. Különös kedvtelése volt: a firenzei Medici-kápolna síremlékeinek szobrait, Michelangelo alkotásait rajzolgatta lélegzetelállító pontossággal. Aztán mégis a színi pálya felé sodródott.

„Vers, dal, monológ, minden jól ment a felvételin. A csoportos jelenetek később sem okoztak gondot, de ha egyedül kellett improvizálnom, akkor nagyon megijedtem. Nem bírtam elviselni, hogy egyedül csak engem néznek. Annyira fehér a bőröm, hogy szinte világít a sötétben, ráadásul hatvan kiló sem voltam. Szégyelltem magam. Olyan kínokat éltem meg, mint azelőtt soha. Pilsenben aztán, jó pár évvel később, amikor a Mechanikus narancsot próbáltuk, egyszer csak azt vettem észre, hogy kioldódtak bennem a fékek. Hogy már szabadnak érzem magam, sőt bátor vagyok, pimaszul énekelgetek. Akkor fogadtam el magam olyannak, amilyen vagyok. A Želaryban papot játszottam. Már azt is élveztem. Kellett az arcom a filmeseknek is. Úgy látszik, beértem. A telefonreklámot is annak köszönhetem, hogy megszűntek bennem a görcsök, s felvállaltam az arcomat, az alkatomat, a lényemet. Pedig fura dolgokat kértek tőlem a válogatáson. »Legyél papír a szélben!« »Most összegyűrt zacskó a szemétkosárban!« »Most bogáncs a sivatagban!« »Van ott egyáltalán?« – kérdeztem. »Legyen!« – mondták.”

A hatvanból mára hetven lett, bár nem egészen – teszi hozzá jókora grimasz kíséretében, de a lényeg a lényeg: ma is ugyanolyan hajlékony, mint tíz évvel ezelőtt. A magánélete is nagyot változott. Megnősült. Komoly előny – jegyzi meg lelkesen, hogy nem szakmabeli a felesége. Józan gondolkodásával biztos támasz számára.

„Jól viseli az ismertségemet, mert nem is foglalkozik vele. Megy valami műsor a tévében, enyém a képernyő, kiszólok neki gyorsan a konyhába, hogy »gyere, most kezdődik«, de nem jön. Fütyül rá. Kiabálhatok neki, ő most a knédlivel van elfoglalva. Az sokkal fontosabb neki. Én úgyis ott vagyok – élőben. Hát, ilyen aranyos az én feleségem! A barátnője születésnapi buliján találkoztunk. Mint kiderült: egyetlen háztömb választott el bennünket. Amikor három évvel ezelőtt összeházasodtunk, még egy tömbbel odébb vettünk közös lakást. Jól főz, mindig megnyugtat, ha valami gondom van. Okos lány. Csak Vietnamba nem akar még egyszer elutazni velem. Ott nem érezte jól magát a helyi szokások miatt. De bárhol járunk is a világban – mert mindketten nagy utazók vagyunk –, gyorsan alkalmazkodunk a helyi körülményekhez. Nem válogat, nem nyafog, nem kényeskedik. És akkor is elenged, ha ő nem jöhet velem. Van, akit a világűr vonz, engem a távolságok, az emberek. Egy év alatt tizenhárom országban jártam, minden pénzem erre ment el. Csak a különleges helyek érdekelnek. Izrael, Kambodzsa, Costa Rica, Nicaragua. Veszélyben nem éreztem magam sehol. Jeruzsálemben palesztin katonákkal szórakoztam. Brazíliában a dzsungelben akartam aludni. Nem lehetett. Rengeteg kígyó volt, mérges pók. Az Amazonason beugrottam a vízbe, de azonnal kihúztak, mert jöttek a kajmánok. Chile–Bolívia–Peru–Argentína a következő útvonal, aztán Izland, majd a Fülöp-szigetek. Hazajövök, játszom, és már mennék is vissza. Nemrég egy francia kosztümös filmben, A nevető emberben szerepeltem. Victor Hugo regénye nyomán készült Gérard Depardieu főszereplésével. Nagy élmény volt. Igencsak elcsodálkoztam rajta, mi mindent megengedett magának. Felvétel közben megszólalt a mobilja. Felvette. Harmincöt ember várta, hogy kinyomja. Előbb persze mindent megbeszélt. A jelmeztervező a haját tépte idegességében. Depardieu ugyanis a saját cipőjében állt kamera elé. Azt mondta az operatőrnek, hogy fotózza őt térdtől felfelé. Nagyon jó színész, de még mindig betörhetetlen.”

Kérdezem tőle, mit tervez a következő öt évre?

Jaromír Nosek kész a válasszal.

„Sok szerepet és sok utazást. Gyereket még nem. Annak még nincs itt az ideje.”