A sorozatforgatás olyan, mint az extrém sport

Állítólag a filmsorozatok egyes emberek gondjait tényleg megoldják. Veled történt már ilyen?

Hát, egy jól megírt sorozattól könnyű függővé válni. A jól kitalált karakterek sorsa foglalkoztatja az embert. Nekem is volt egy ilyen korszakom, pár sorozatot végignéztem egy ültömben. Gondoltam is, hogy jó lenne majd egyszer forgatni egyet.

Főleg játékfilmekre szakosodtál, ha lehet így mondani. Mi az, ami egy közönségigényekre szabott sorozatban inspirálhat?

Tetszett, hogy hétről hétre aktívan együtt tud lenni a közönség a te történetmeséléseddel. Otthon beszélnek róla, mi lesz a szereplő sorsa annak, akit te találtál ki. Volt egy vagy két tévécsatorna, így a Dallast, Szomszédokat, Szívtipró gimit a magyarok közül szinte mindenki látta. De ennek a világnak vége. Most már annyi sorozat van, hogy követni sem lehet.

Mi volt gyerekkorod meghatározó sorozatélménye?

A hegy gyomrában. Az nagyon érdekelt, ijesztő is volt. Aztán a vasárnapi Disney-mesék. A Chip és Dale-t nagyon imádtam, az egész ezekkel kezdődhetett. Aztán a Dallas, de ugye azt nézte az egész család. Mindig a Dallas után játszhattam a Comondor 64-es számítógépen, apukám összerakta, és a Dallas után volt egy fél óra játszás. Columbót is szerettem, később a Kaméleont, aztán mikor elindult ez az új hullám, akkor én is függő lettem, néztem a Maffiózókat, a Dr. Houset, a Született feleségeket, és ez valahol a Breaking Bad környékén ért véget, azóta nem nagyon nézek sorozatokat.

Jóbarátok?

Nem, a szitkomokat nem szerettem.

Amit most a Markízának forgatsz, szitkom vagy sorozat?

Sorozat. A szitkom az a tipikus három fal, egy kanapészerű díszlet, szóval stúdióforgatás. Meg ugye odavágják a közönség nevetését. Susedia, Jóbarátok, Rém rendes család. Direktebb humor, és a neve is innen van: szituációs komédia. A telenovella, teleregény pedig az, ahol van összefüggés cselekményben az egyes részek között. Például a Barátok közt vagy a Szomszédok.

Téged egyébként hogy talált meg a feladat?

Volt egyetemi tanárom, Martin Šulík ajánlott be, aztán felhívtak a Markízától, hogy érdekelne-e ilyesmi. Én meg szabadúszóként úgy voltam vele, hogy ha felhív egy tévécsatorna, akarsz-e nekik forgatni, nyilván azt mondod: igen, akarok. Örültem a lehetőségnek, hogy talán abból tudok majd megélni, amit a legjobban szeretek csinálni.

A sorozat címe Atletiko Cvernofka. Szeptembertől játsszák, most még csak a trailer megy, a kedvcsináló videó. Viszont hivatalosan Matúš Libovič rendezi. Most akkor ő, vagy te?

Minden produkciónak van kreatív producere, felügyeli a dramaturgiát, a szereplőválasztásokat, és úgymond ő adja a nevét hozzá, az Atletico-nál ez Matúš volt. A sorozat kétharmadát én rendeztem, az egyharmadát pedig Matúš. Le volt osztva, ki mikor mit csinál.

Miből áll a sorozatrendező munkahete?

Van az előkészítő munka, szereplőválogatás, forgatókönyv, helyszínelés, aztán van az utómunka, a vágás.

Hogy néz ki maga a forgatás?

Aszerint rakják össze a dolgot, hogy mikor megy le a nap, vagy meddig érnek rá a színészek. A forgatási nap tizenkét óra. Ha, mondjuk, ötkor el kell a színészeknek menniük, mert hétkor színházi előadásuk van, akkor reggel négykor megáll érted egy autó, elvisznek a helyszínre, van fél órád, hogy megbeszéld az első jelenetet, és kezdődik a forgatás, ami egyórás ebédszünettel tart délután ötig.

El lehet ebben fáradni?

Hát nagyon. Elég megterhelő, mert koncentráltan kell dolgozni, sokáig. Olyan, mint egy extrém sport, sok adrenalinnal, napi tizenkét órában.

Mi az, amit mégis szeretsz benne, és mi az, amit nem?

Ezt így még nem fogalmaztam meg magamnak. Amit nem szeretek, hogy nagyon kevés idő van egy-egy kép elkészítésére. Mindig eszembe jut, mennyivel jobban meg lehetne csinálni, ha lenne rá plusz húsz perc. Nem is gondolná az ember, mennyi mindent véghez lehet vinni húsz perc alatt. De ez showbiznisz, ez nem csak arról szól, hogy Molnár Csaba mit akar mondani a világról.

Létezik olyan, hogy egy színész a színpadon nagyon jó, sorozatszereplőnek viszont nem?

Persze. A színházban egy csomó mindenre nem kell odafigyelni, amire a filmben igen. Eddig mehet a színész, mert eddig látja a kamera, vagy addig éles, addig esik rá a fény. A filmben ismételgetni kell, leállunk, folytatjuk. A színház folyamatában történik. Nekünk egy nap meg kell csinálnunk tíz képet. Na most, ha egy színész mindegyik képben szerepel, mondjuk, háromoldalnyi szöveggel, akkor neki aznapra harmincoldalnyi szöveget kell megtanulnia. Este ezután hazamegy, lenyomja a színházi előadását, másnapra is meg kell tanulnia a következő harminc oldal szöveget. Van, aki nem bír erre a tempóra felgyorsulni. Meg ezzel a sebességgel nagyon nehéz minőségi munkát végezni. Nem mindenkinek való ez. De nemrég sikerült például Benkő Gézát beszerveznem a sorozatba.

Indiában állítólag több ezer sorozat készül évente. Nem megy a mennyiség a minőség kárára?

Nem tudom, milyen kritériumok alapján készül ott egy-egy sorozat. A mennyiséggel pedig az a helyzet, hogy a törököknél kettő, kettő és fél óráig tart egy epizód. A szereplő bemegy munkába, de úgy, hogy a kamera veszi minden unalmas mozdulatát, attól kezdve, hogy bezárja a háza ajtaját, beül az autóba, végiggurul az utcákon, leparkol, felmegy a lifttel az irodájába, bekapcsolja a gépét, felfut a windows, a főnök odamegy hozzá és közli, ki van rúgva. Néhány éve egy minőségi elmozdulás jegyében elkezdték kihagyni ezeket az unalmas részeket, és például az iménti jelenetet megcsinálták úgy, hogy beér a fickó az irodába, odamegy a főnöke, és közli: ki van rúgva. Csakhogy háziasszonyok hada panaszkodott és elégedetlenkedett felháborodott levelekben, hogy nekik az unalmas részek pont arra voltak jók, hogy kipakolják a mosógépet, vagy megcsináljanak valami más házimunkát. Szóval, hogy kinek mi a fontos egy sorozatban, az nagyon változó lehet.

Volt olyan helyzet, amire azt mondtad: nem tudom, ezt hogy fogjuk tudni megoldani?

Naponta többször vannak ilyenek. Az egyik jelenetben a szereplő egy sörösdobozt kell, hogy összenyomjon a fejével az asztalon úgy, hogy ráfejel. A mutatvány speciális kelléket igényel, mert ezt ugye egy rendes pléhdobozzal nem tudjuk megcsinálni. Úgy volt, hogy lesz egy ilyen speciális kellékünk, ami aztán valamilyen okból nem lett. De a jelenet erre volt felépítve. És amennyi idő alatt most ezt elmeséltem, kábé ott annyi időnk van arra, hogy kitaláljuk a megoldást. Aztán a szokásos: kint kell forgatni napsütésben, de esik az eső, a színészek pedig nem érnek rá máskor. Vagy amikor biciklis jelenetet kell forgatni, de valaki elesett a biciklivel, és kifordult a kereke a biciklinek.

És mit léptetek?

Bele kellett nyúlni a forgatókönyvbe, átírni a jelenetet, hogy a szereplő elesik a biciklivel, aztán elmegy megjavíttatni. Lehet, hogy egy évvel ezelőtt koszorúérgörcsöt kaptam volna egy ilyen problémától, de most mosolygunk és megoldjuk. Ezt nem nagyon tudod úgy csinálni, hogy rágörcsölsz.

Pedig annak idején tolmáccsal felvételiztél a szlovák filmművészeti egyetemre.

Nem akartam Pozsonyba jönni, nem akartam szlovák egyetemre járni. De azt látom, hogy az életemben teljesen másképp alakulnak a dolgok, mint ahogy tervezem őket, hát próbálok nem arra összpontosítani, hogy mit nem lehet, hanem hogy mit tudok kihozni az adott helyzetből. A sorozatrendezéstől is kicsit elijesztettek minket. De tudom, ez keveseknek adatik meg, és örülök, hogy most filmrendezésből tudok megélni. Olyan ez a munka, mint egy nagy gépezet, egy hatalmas szörny, amely mögötted lépked. Ha akarod, veled van, ha nem akarod, ellened. Ha azt mondom, fessenek be egy autót pirosra, befestik. De be is tud szippantani, és minden idődet elveszi.

Ha ismét kapnál egy ajánlatot a szörnytől, elfogadnád?

El. Egyelőre úgy is néz ki, hogy nem ért véget ezzel a Markízával való együttműködésem.