A nevelőapa: Gasparecz Tihamér

A hivatal gépezetébe kerülni már eleve trauma egy kisgyermeknek, arról nem is beszélve, hogy a nevelőszülői családba mindenki hozza a maga gyakran terhelt előéletét. Van, aki csak pár hétig marad, van, aki néhány hónapig, mások felnőttkorukig. Ez azt is jelenti, hogy a reintegráció az eredeti családjába lehetetlen vagy sikertelen volt. Míg a vér szerinti szülő általában csak egy nagy elszakadást él meg gyermeke házasságkötésekor, egy hivatásos szülő megannyiszor újraéli. Ez tiszta fejet, erős jellemet és nagyfokú nyitottságot kíván. Gasparecz Tihamérral, a jókai Jó Pásztor Háza gyermekotthon mindenesével, hivatásos nevelőszülővel beszélgettünk. A neve ismerős lehet, korábban feleségével már volt a Vasárnap angyaljelöltje.

Eredendően izsapi vagy. Hogy kerültél Jókára?

Amikor Komáromba jártam a Kálvin János Teológiai Akadémiára, voltak az évfolyamtársaim között jókaiak. Két hölgy, akik közül az egyiket később feleségül vettem. Ahogy teltek az évek, elvégeztem tanulmányaimat, a faluba érkező német missziós lelkész, Uwe Martin Schmitt több alkalommal is felkért helyettesítésekre. Istentiszteleteket tartottam, egyéb templomi szolgálatot végeztem, és részt vettem néhány konferencián a missziós házban. 1998-ban Schmitt és Molnár Ivett, aki akkor még nem volt a feleségem, hivatalosan is megalapították a Jó Pásztor nonprofit szervezetet. Akkor még nem voltak gyerekek, épület sem, csak nagy tervek, meg egy üres bankszámla. Az akkori törvények szerint alakuló szervezetnek nem kellett felügyelő bizottság, elég volt egy ellenőr. Ez lettem én. 2000-ben pedig főállásban kezdtem dolgozni itt, a gyermekotthonban. Azóta voltam nevelő, vezető nevelő, lelki gondozó, szociálpedagógus, amikor pedig felszámoltuk a nevelőcsoportokat, és családi típusú gyermekotthonná alakultunk, hivatásos nevelőapa lettem. Közben persze voltam sofőr, kazánfűtő, karbantartó is.

Lelkész vagy, honnan jött az elhatározás, hogy nevelőszülő legyél?

Hét éve alakítottuk át családi típusúvá a gyermekotthont. Ekkor az egyik kislányt magunkhoz vettük. Azt adjuk, amit kaptunk. A gyerekek családba születnek, és családban van a legjobb helyük. Ezért mi is nyitottak voltunk arra, hogy mellettünk valaki felnevelkedjen. Mivel a feleségem a gyermekotthon igazgatója, a nevelőszülőség pedig munkaviszony is egyben, ezért hivatalosan én vagyok a nevelőapa, de természetesen otthon mindketten neveljük a gyermeket, mint egy rendes családban. Emellett végezzük az intézményvezetéssel járó feladatokat, a kollégák segítését, a gazdasági háttér bebiztosítását. Míg egy biológiai szülő biztos lehet benne, hogy normális esetben a gyermeke vissza fog járni, unokái, dédunokái lesznek, egy nevelőszülőnek nem biztos, hogy megadatik ez az élmény. 

A „kölcsönkapott” mellett van saját gyermeketek is?

Egyelőre nincs. Nem tudjuk, miért. Istennek vannak titkai, ezt is ráhagyjuk. Ugyanakkor nem küzdünk kompenzációs problémákkal, nem ezért váltunk nevelőszülőkké.

Hogyan válik valaki nevelőszülővé?

Az elhatározás az elsődleges. Ha ez megvan, el kell végezni egy felkészítő tanfolyamot. Az itt kapott bizonyítvány birtokában munkaviszonyt lehet létesíteni gyermekotthonokkal. Vagy azonnal felvételt nyernek, vagy várólistára kerülnek. De napjainkban az előző eset a gyakoribb. Sajnos, kevés a nevelőszülői hivatásra vállalkozó. Nekünk is van egy házunk, amelybe nevelőszülő családot keresünk, hogy maximálisan ki tudjuk használni a kapacitásainkat.

Nincs utánpótlás?

Többen belefáradtak, kiléptek a rendszerből, vagy nem is tudják, mit jelent hivatásos nevelőszülőnek lenni. Ezzel kapcsolatban azonban lehet információt kérni bármely gyermekotthontól vagy gyámügyi hivataltól. Ez nem egyszerű folyamat, ugyanakkor többen lelkiismeretesen és több éven keresztül végzik a gyermekekről való gondoskodás e formáját.

Nekem kicsit visszatetsző, hogy míg biológiai szülő bárki lehet, aki nevelő- vagy örökbefogadó szülő akar lenni, azt hosszadalmas adminisztratív procedúráknak vetik alá.

A biológiai szülők, még ha akármilyenek is, maguk felelnek a gyermekeikért. A nevelőszülő és az örökbefogadó pedig mégiscsak egy „idegen” gyermekért vállal felelősséget, ezért rendben van, hogy a törvény bizonyos feltételeket szabjon ezzel kapcsolatban. A biológiai szülőknek kilenc hónapot kell várniuk ahhoz, hogy gyermekük megszülessen, így az örökbefogadóknak is bizonyos tekintetben várakozniuk kell. A hivatásos nevelőszülőknek nem kell sokáig, mert miután az érettségi után való felkészítést elvégezték, rövid időn belül gyermekekről gondoskodhatnak egy gyermekotthon alkalmazottjaiként.

Hogyan képzeljük el a nevelőcsaládba való bekerülés folyamatát? Ülnek az asztalnál, vacsoráznak, és egyszer csak beállít a családügyi hivatal, hogy hoztam egy gyereket?

Szélsőséges esetben akár így is történhet, ha egy gyermek élete veszélyben van, és ha a bíróság az elhelyezésről azonnal döntést hoz. De általában a területileg illetékes munka-, szociális és családügyi hivatal, ha lehetőség van rá, értesít pár nappal korábban, hogy valamelyik bíróságon megindult a gyermekelhelyezési eljárás, és valaki érkezni fog. Az örökbefogadóval szemben a nevelőszülőnek nincs mérlegelési lehetősége. Aki jön, be kell fogadni. Mi, családi típusú gyermekotthonként, hivatásos nevelőszülők hálózataként működünk, tehát aki érkezik, az azonnal egy családhoz kerül, ahol már minden elő van készítve számára. Húsz fő a kapacitásunk, jelenleg tizennyolcan vannak, tehát két gyermeket akár ma délután is hozhatnak, ha úgy alakul.

Hány gyermek van egy nevelőcsaládnál?

Aki a gyermekotthon ingatlanjaiban végzi a munkáját, annál legfeljebb hat. Ez esetben ez két teljes állást jelent, mivel mint házaspár végzik ezt a szolgálatot. Egy kollégánk otthon, saját házában dolgozik. Nála két gyermek van, ha egyedülállóként végzi azt valaki, akkor maximum három gyermekről gondoskodhat.

A család stabil intézmény, zárt egység. A nevelőcsaládban viszont a fluktuáció a természetes, hogyan tudtok ezzel együtt élni?

Jézus azt mondta, aki befogad egy kisgyermeket, engem fogad be. Azt nem mondta, hogy fehér, fekete, cigány, egészséges vagy netán beteg kisgyermeket, csak azt: egy kisgyermeket. Ha ő ilyen nyitottan fogalmazott, nekünk is tudnunk kell nyitottnak lenni. Néha kellemesen csalódunk, néha viszont valóban borzasztó terhekkel érkeznek. Persze, előre senki sem tudja, hogy egy gyermek mikor érkezik és meddig marad, de ezekkel a tényezőkkel egy nevelőszülőnek számolnia kell, mivel erre a felkészítés során kitérnek. Természetesen ez összefügg a nevelőszülő személyiségével is, hogy kellő időben el tudja-e engedni a gyermeket, és rövid időn belül tud-e egy újabbat befogadni.

Gondolom, a nyitottság mellett is igénybe veszi az embert, hogy a legszűkebb, legintimebb környezete folyamatosan változik.

Aki a nevelőszülői hivatást választja, annak felborul az addigi életritmusa, és egy újat kell teremtenie. Ezért ezt csak hivatásként lehet végezni, munkaként nem. Itt nincs vége a munkaidőnek, a „kölcsönkapott” gyerekek ugyanolyan gondoskodást igényelnek, mint a saját, napi 24 órában. Ha váratlan helyzet alakul ki, például a nevelt gyerek belázasodik éjszaka, arra is reagálni kell. Ez persze hosszú távon fárasztó, szükség van rá, hogy a nevelőszülő is tudjon regenerálódni.

Folyik ezen a téren valamilyen szervezett mentálhigiénés munka? Meg lehet előzni a kiégést?

Szlovákiában folyik ilyen jellegű tevékenység. Mi is folyamatosan felmérjük, milyen témákban lenne szüksége szakember segítségére a nevelőcsaládjainknak. Vannak csoportos alkalmaink, de lehetőség nyílik négyszemközti konzultációra is szakemberrel. Aki mások terheit is hordozza, annak ez jár. Mert mi nemcsak az adott gyereken, hanem nagyon gyakran, áttételesen annak családján is próbálunk segíteni. Ez a folyamat fárasztó, ezt ki merem jelenteni anélkül, hogy szégyellném magam, ezért szükséges, hogy én is elfogadjam mások segítségét.

Általában mennyi időt tölt egy nevelőcsaládnál egy gyermek?

Vannak statisztikáink a gyermekotthon működéséről, de ez is nagyon egyedi, gyermekenként változó. A csecsemők, kisgyermekek általában kevesebb ideig vannak nálunk, őket, ha van érdeklődés, adoptív szülőknél helyezik el, ahol reménységünk szerint élete hátralevő részét leélik. Ha pedig nem fogadják örökbe, akkor akár felnőtt koráig is nálunk maradhat.

Melyik a gyakoribb, a reintegráció, vagy az, hogy felnőttkoráig az otthonban marad a gyermek?

Hova tovább, gyakoribb az utóbbi. Sajnos. Mindent megteszünk, hogy együttműködjünk a biológiai családdal, de gyakorta esély sincs a helyzet rendeződésére. Előfordul, hogy aztán a nálunk felnőtt önállósodik, és ő próbál segíteni azon a családon, amelyik rajta nem tudott.

Mi történik azokkal, akik betöltötték a 18. életévüket, így felnőtt, további állami támogatásra nem jogosult polgárnak számítanak, kint azonban család és kapcsolatrendszer híján légüres tér várja őket?

Kiemelten fontos számunkra, hogy a nálunk nevelkedőket önállóságra tanítsuk. Iskoláztatjuk őket, hogy megfelelő végzettségük legyen, amellyel esély mutatkozik rá, hogy fenn tudják tartani magukat. 18 éves korban egyébként nem kell szükségképpen elhagyni a gyermekotthont, a bíróság meghosszabbíthatja egy évvel az intézményes nevelést. De van egy másik lehetőség is, amikor a fiatal megegyezik a gyermekotthonnal, és a 18. életévét betöltve maximum 25 éves korig maradhat. Ezzel esélyt kapnak, hogy a tanulmányaikat biztonságosan befejezhessék, mivel ezeknél a gyerekeknél gyakran előfordul, hogy késve kezdik el, vagy megbuknak.

Utána viszont el kell engednetek őket. 15 év alatt erre már számtalan példa volt. Mit érzel ilyenkor?

Infantilis lenne, ha az ember minden elszakadást tragédiaként élne meg. Én mindig az örömteli viszontlátás lehetőségével búcsúzom. Nemrégiben jártunk egy volt lakónknál, babalátogatóban. Örömmel tölt el, ha azt látom, boldogulnak az életben, diplomaosztóról, esküvőről küldenek értesítőt, elhozzák megmutatni a gyerekeiket, vagy éppen csak megállnak egy szóra, amikor erre járnak.